Egy magyar géniuszra emlékezve

Az est konferansziéja, Juhász Előd, a neves zenetörténész és újságíró mindkét rész elején rendkívül érdekes történeteket mesélt Kocsis Zoltánról és személyes beszélgetéseikről, ezzel minden bizonnyal valamennyiünknek felkeltette az érdeklődését Kocsis Zoltán – Utolsó beszélgetés című, januárban megjelent könyve iránt. A kötetet eredetileg 2017 májusára, a zongoraművész 65. születésnapjára tervezték. Még további érdekes egybeesés, amelyet Juhász Előd megosztott a nézőkkel a könyv keletkezésével kapcsolatban, hogy a Kocsis Zoltánnal történő „autós” beszélgetéseiket Esterházy Péter Kocsizásnak nevezte. A közönség soraiban mögöttem helyet foglaló hölgy félhangosan kimondta azt, amelyre valószínűleg mindannyian gondoltunk: „és már egyikőjük sincs köztünk”.

A koncert az Ihlető természet fantázianevet kapta, amely teljes mértékben illett a darabok sokszínűségéhez. Camille Saint-Saëns Phaéton görög mitológiai alak történetére írta azonos című szimfonikus költeményét, amelyen keresztül egy mesebeli atmoszférába kerültünk. Ezt a hangulatot sejtelmes, játékos zenei elemekkel festette meg, amelyet a remek akusztikai adottságok és a zenekar biztos összjátéka élethűvé tettek. Különösen hatásos pillanat volt, amikor Zeusz, a főisten haragját, a villámcsapásokat a cintányér erőteljes hangja jelenítette meg.

A másodikként elhangzott Egyiptomi zongoraversenyről Juhász Előd előzetesen azt mondta, hogy mivel Saint-Saëns a teleket szívesen töltötte ott, ezért merített ihletet a helyi színekből, azaz a couleur locale motívumait használta, amelyek néhol fellelhetők a háromtételes műben. A koncert előtt kiosztott műsorismertetőben az is szerepelt, hogy mint oly sok más darab esetében, természetesen ennek a zongoraversenynek sem maga a zeneszerző adta az Egyiptomi nevet. Az inkább keleties, egzotikus, egyiptomi színek főként a második (Andante) tételben jelennek meg. Az egész versenyműre jellemző, hogy nem a megszokott szerkesztést használja Saint-Saëns. Az első tétel sokkal inkább egy impresszionista etűd benyomását kelti, semmint egy szabályos szonáta formájú bevezetőt. A zongoraszólam rendkívül virtuóz, komoly, mondhatni bravúros technikai adottságokat igénylő feladat. Ennek Balog József, az est szólistája majdnem tökéletesen megfelelt. Az első tételben még előfordult, hogy a forte, azaz erősebb dinamikánál a zenekar „hangosabbnak” bizonyult. Mentségére legyen szólva, hogy a zenekar a nyilván új repertoárdarabokat hibátlanul elsajátította.

A zongorista tehetsége és technikai sokszínűsége a harmadik (Molto allegro), záró tételben bontakozott ki leginkább. A finálé igazi ragtime, látszólag könnyed tánczene, ami később egy technikailag kihívásokkal teli záró részbe csap át. A zenekar egy pillanatig sem nyomta el a szólista játékát, sőt, a forte dinamikában is a virtuóz zongoraművész mutathatta meg tudása legjavát. Különösen a bravúros záró szakasz briliáns megvalósítása hagyhatott mindenki számára maradandó élményt. Balog Józsefnek egyáltalán nem volt könnyű dolga, de legyőzte az akadályokat. Egyetlen hanghiba nélkül, rendkívül tisztán játszott, bemutatva a darab különböző karaktereit.

A szűnni nem akaró taps után a zongoraművész egy variációs F-dúr Mozart-művel ajándékozta meg a közönséget, ami egyszerűsége és tiszta karaktere miatt méltó emléket állított Kocsis Zoltánnak. Remek választás volt: ezen az estén ez az éteri hangvétel illett igazán Balog József kristálytiszta játékához.

A második félidő egy mindenki számára ismert opust tartalmazott. Beethoven VI. (Pastorale) szimfóniájáról Juhász Elődtől tudtuk meg azt, hogy az első tétel eleje a horvát népzenekutató, Franjo Žaver Kuhač (1834–1911) szerint hangról hangra megegyezik egy népdalukkal, amely csupán a XIX. században „tűnt fel”, a kutató egy gyűjteményében. Rendkívül érdekes, hogy korábban sosem volt megtalálható egyetlen horvát népzenei forrásban sem.

A pasztorális hangulatú zenekari darab nemhiába szerepel gyakran a hivatásos zenekarok repertoárján. Az öttételes műben a természeti képek, a falusi idill, a madarak csicsergése megint csak a koncert címében megjelölt ihletet varázsolják a hallgató elé. Nevezhetjük programzenének is. A pécsi együttes a lehető legtöbbet hozta ki magából, amely segítette őket a megzenésített képek megfestésében. Külön kiemelném a harmadik (scherzo) tételben az oboa szólista karakteres játékát.

Összességében el lehet mondani, hogy Bogányi Tibor remek munkát végzett. Az első pillanattól az utolsóig összetartotta az együttest. Különösen a koncert első felében sugároztak magabiztosságot és játékosságot a hangszeresek. A Pastorale szimfónia minimális hibáktól eltekintve szintén biztosnak hatott. Igaz, hogy az együttes a Kodály Központban, tehát megszokott helyen és akusztikában játszott, de az ilyen kényes, szinte stúdióhatást keltő teremben különösen kijöhetnek a hibák, ha nem annyira felkészült a zenekar, mint a szombat esti koncerten a Pannon Filharmonikusok volt.

A koncert valóban méltó emléket állított Kocsis Zoltánnak, akinek ötleteit sikerült megvalósítani ezen az estén. Juhász Előd magyarázatai egy olyan embert mutattak be nekünk, akiről eddig is tudtuk, hogy zseni volt, és a zene iránti alázata vezette élete végéig. Juhász Előd lelkesen számolt be mindenkinek a zongoraművész, karmester és nagybetűs Zenész apró történeteiről, akit – a zenetörténész szavaival élve – mindenki „A” Zoliként emlegetett. Egyszeri, megismételhetetlen és óriási vesztesége ő a magyar zenei életnek.