Ritkán hallható művek

A koncertszervezők általában biztos közönségsikert céloznak programjaikkal. Jól bevált, látványos, lehetőleg romantikus alkotások adják a koncertek zömét. Ha pedig romantika, akkor német romantika. Ezeket ismerjük, ezeket szeretjük hallani újra és újra. Általában kevés mű hangzik el francia szerzők tollából. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a reneszánsz kor végétől elsősorban német „zenei anyatejen” nőttünk fel. A 20. század elején Richard Strausstól tanultuk az impresszionizmust – persze Bartók és Kodály kivétel, ők a forrásokat ismerték. Debussy Európát megrengető stílusváltása valahogy kimaradt a magyar zeneéletből. Ezért örvendtem az október elseji hangverseny – későbbiekben a Pannonicum-bérlet – műsorának. A koncert első felében Claude Debussy, Henri Tomasi és Darius Milhaud művei voltak műsoron. Debussy Iberia szvitje, Tomasi Szaxofonversenye, majd szünet előtt még Milhaud Scaramouche című opusza hangzott el. Ez utóbbi kétzongorás változatában ismertebb, most azonban zenekari átiratban a szaxofon versenyműszerű szólójával hallhattuk.

Évtizedekkel ezelőtti, vidéki zenekarok budapesti kritikáit olvasva fel-fel tűnik a fordulat: ez és ez a zenekar még nem érett meg ilyen nehézségű mű előadására. A hangverseny után s már alatta is bátran állapítottam meg: a Pannon Filharmonikusok a ma rendelkezésre álló zenekari repertoárjának bármely darabját professzionális színvonalon tolmácsolja. Kimagasló hangszeres teljesítmények jellemezték az egyáltalán nem egyszerű francia művek előadását. Egységes vonóskari hangzást, virtuóz megoldásokkal telefűzdelt fa- és rézfúvós teljesítményeket hallhattunk kiemelkedően érzékeny oboaszólóval. Debussyt zenekari színeinek kikeverésében csak az eredmény motiválta, nem volt tekintettel – jogosan – a hangszeres játék különböző nehézségeire. Így az Ibéria szvit tempójában, színeiben teljes valóságában, szépségében szólalt meg. Természetesen a koncertet nagyszerűen dirigáló karmester, Gérard Korsten muzikalitását, technikáját, építkezését szintúgy dicsérnem illik. Ám nem csupán zenekari művekben bizonyított, a versenyművek kíséretét (kíséretét? Hiszen Tomasi és Milhaud műveiben nem egyszerű zenekari kíséretről van szó: szólista és zenekar anyaga szerves egységben, egymást folyton feltételezve hozza létre a művet) szólistájának invencióit elfogadva és magabiztosan oldotta meg.

A holland szaxofonművész, Arno Bornkamp a modern virtuóz archetípusa, aki egyaránt otthon érzi magát a hagyományos és a kortárs repertoárban is – írta róla a műsorfüzet. A sokrétűen gazdag szaxofonhang e művekben lírai oldaláról mutatkozott meg Bornkamp kezében, a szerzői intencióknak száz százalékig megfelelve. Hangja gyönyörűen kiegyenlített, mélységben, magasságban azonos intenzitású, dinamikai skálája a végletekig gazdag: felhőtlen élvezet volt hallgatni játékát. A szűnni nem akaró tapsot nagyszerű szólóval köszönte meg.

A szünet után Mendelssohn Olasz szimfóniája zárta a hangversenyt. Bár szélső tételei kissé hajszoltnak tűntek (sajnáltam is az első tétel vonós spiccatóinak bizonytalanságát), az előadás telve volt életerővel, dinamizmussal, lírával, ahogyan a fiatal zeneszerző olasz élményeit zseniálisan megfogalmazta. A nálunk ritkábban érzékelhető latin szellem életöröme hatotta át az egész hangversenyt. Köszönet érte előadóknak, szerkesztőknek egyaránt.