„Nem veszek példát Ákosról”

Hogyan fogott meg ez a Mississippi északi részéről származó blues-zene?

Tizenhét évesen botlottam bele a ’70-es évekbeli Tom Waitsbe, és azonnal beleszerettem. Ahogy hallgattam a zenéjét, világossá vált, hogy különböző amerikai zenei hagyományokat, a bluest, a jazzballadát, a countryt bontja szét és rakja újra össze, és elkezdtem visszafejteni ezeket a szálakat a gyökerükig. Így bukkantam rá az 1966-os Newporti Folkfesztivál felvételére, ahol egymás után játszott Skip James, Bukka White, Son House és Howlin’ Wolf, és megtetszett a zenéjük. Úgy éreztem, én is azt szeretném csinálni, mint Bukka White, aki hangosítás nélkül, slide-gyűrűvel játszott egy rezonátoros gitáron, és közben elementáris erő áradt belőle.

Milyen gyorsan lehet elsajátítani ezt a stílust?

Amit én tudok, azt egy óra alatt megtanítom akár egy spánielnek is. Csak a régi típusú blues- és folktechnikához, az úgynevezett háromujjas pengetéshez kell egy kicsit több idő, aminél a hüvelykujj hozza a basszust, és a másik kettő játssza rá a dallamot. Én 2010-ben kezdtem el gitározni, és 2012-ben már bárokban zenéltem. Nem mondom, hogy jól, de két-három órás műsorral léptem fel. Egyik nap aztán felhívott a szomszéd srác, Rév Zoli, aki hallotta az utcán, hogy gyakorlok, hogy csináljunk egy zenekart. Belementem, de mondtam, hogy elektromos gitáron csakis észak-mississippi bluest vagyok hajlandó játszani, mert alapjáraton nem szeretem ezt a hangszert: magától hangja sincs, és a hangerőt is állítgatni kell rajta. Utána elhívtuk a gyerekkori barátját, Nagy Mareket basszusgitárosnak, majd Zoli helyére egy amerikai dobos, Danny Bain jött, aki Magyarországon alapított családot – így született meg 2015-ben a Juke Joint Revival, 2018 elején pedig az első nagylemezünket, a Swampside Crawlt is kihoztuk.

Tegyük azért tisztába a műfajokat, mert blues alatt legtöbben a chicagói bluest értik, amit Muddy Waters vagy Howlin’ Wolf játszott. Ehhez képest miben más a mississippi blues?

Ez egy reduktívabb, sallangmentes változata a bluesnak. Formai szempontból a blues három elemből, a skála első, negyedik és ötödik fokából áll, amiket különböző szabályok szerint kell váltogatni. Az észak-mississippi bluesban a zenészek megmaradnak az első fokon. Néha felmennek a negyedikre, de az ötödikre szinte soha. És mivel végig egy hangon maradnak, csak a grúvval, a ritmikával tudnak játszani. A Mississippi vidékén komoly hagyománya van az úgynevezett fife and drum bandeknek, amiknek a vezetője sípon vagy furulyán játszik, és mögötte vonulnak a dobosok. Ezeknek a spanyol katonazenekarokból megmaradt, de afrikanizált menetzenéknek a ritmikája került át a gitárzenébe is, például mississippi Fred McDowellébe. Fontos alakja a stílusnak R. L. Burnside is, akinek a pőre gitárjátékát nagyon bírom. Ő csak kipakolt egy őrületesen jó grúvot, aztán ráénekelt, nem szarozott holmi gitárszólókkal. Junior Kimbrough, az észak-mississippi blues harmadik jelentős alakja már többet szólózott, amit alapvetően ki nem állhatok, a saját lemezünkön mégis Kimbrough-ra tettük a legtöbb zenei utalást.

Remélem, szólózásra azért nem ragadtattad magad.

Pár számban muszáj volt. Ez a gond az elektromos gitárral: az emberek elvárják, hogy szólózz rajta, és a szám is megköveteli néha. Mindenesetre Burnside kikopott a dalainkból, ami engem is meglepett, Kimbrough viszont bekerült. Bluest azért játszik az ember, hogy a hagyományon belül valami beazonosíthatóan egyedi hangot üssön meg, de közben illeszkedjen a tradícióba. Azt hiszem, nekem sikerült előállnom egy olyan, tört ritmikájú grúvval, ami rám jellemző – ezt hívom hillstomp boogie-nak. Nem találtam fel a spanyolviaszt, mert biztosan hatott rá L. C. Ulmer és T-Model Ford, de ha valaki sokáig játssza ugyanazt, az a stílusává válik, és a Swampside Crawl négy dalában is ez a hillstomp grúv hallható.

Magyarként mennyire lehet hitelesen játszani ezt a stílust?

Lehet Amerikában élni, vagy akár Délen feketének lenni anélkül, hogy az embernek bármi köze lenne a blueshoz. Ott is azon múlik, hogy mennyit foglalkozik az ember a blues-zal, és mennyire ássa bele magát ebbe a kultúrába. Én tíz éven keresztül gyakorlatilag csak bluest és amerikai folkzenét hallgattam, kerestem és gyűjtöttem az archív felvételeket, amíg ez a zene a személyiségem részévé vált. Arra viszont figyelek, hogy ne sajátítsam ki a feketék kultúráját, és ne énekeljek például arról, hogy milyen gyapotot szedni.

A leghíresebb magyar bluesgitáros, Little G Weevil azért költözött ki Memphis környékére, mert úgy érezte, blues-zenészként csak úgy tud továbbfejlődni, ha személyesen is magába szívja az amerikai kultúrát.

Nap mint nap megfordul a fejemben, hogy nekem is menni kéne. Szeretnék kiköltözni Amerikába, mert már hosszú évek óta nem érzem otthon magam itthon.

De akkor fel kéne adnod a zenekart.

A Juke Joint Revivalre mindig is projektként gondoltam, amivel el tudom mondani, ami éppen foglalkoztat. Ezért is van, hogy egészen más dalokat játszom szólóban, mint a Juke Jointtal. A zenekarral az volt a célom, hogy háttérbe szorítsam a szerzőiséget, és az épphogy artikulált érzelmeimet adjam át. Ezért meg sem írtam teljesen a dalokat: megvolt a grúv, és az is, hogy milyen sztorit akarok elmesélni, de a szöveget már nem írtam le, hogy a zene megőrizze az elevenségét és improvizatív jellegét. Szólóban már sokkal pontosabban megírom a számokat. Játszom hagyományos bluesokat, a saját dalokban pedig sokat foglalkozom az otthon kérdésével, hogy hol vagyok otthon, és egyáltalán mit jelent otthon lenni.

Miért nem érzed otthon magad Magyarországon?

Azt hiszem, sehol sem éreztem még magam úgy igazán otthon. Mintha konstans honvágyam lenne. Egyedül a dalaimban vagyok otthon. És persze a politikai élet és a magyar társadalom morális állapota is elkeserít: nem érezhetek otthonomnak egy olyan helyet, ahol rendőrt hívnak valakire, aki fejkendőt hord.

Mennyiben felvett személyiség Redbreast Wilson?

Már nem kell magamra öltenem színpadra lépés előtt, mert egyre nagyobb területét foglalja el az életemnek. Egyre több helyzetben vagyok Sam Wilson. Páran felhúzzák a szemöldöküket, amikor így mutatkozom be, de a zenész szakma például rögtön elfogadta, hogy Sam Wilson vagyok, és nem kérdezték, honnan tudok ilyen jól magyarul.

Fontos, hogy fenntartsd az illúziót, hogy itt egy amerikai produkcióról van szó? Se a honlapodon, se a Facebook-oldaladon nem utal rá semmi, hogy ne tősgyökeres mississippi bluesman lennél, aki történetesen Magyarországon adja az összes koncertjét.

Valóban fontosnak tartom, és ez néha megtéveszti az embereket. A köztévében egyszer megkérdezték, milyen nyelven csináljuk az interjút, mire a menedzserem mondta, hogy mehet magyarul, egész jól beszél Sam magyarul. Meg kell őrizni a látszatot, mert nemcsak zenét adok a közönségnek, hanem egy komplett illúziót. A dalokat kontextusba kell helyezni, amit én teremtek meg a színpadon az öltözködéssel, az előadói stílussal vagy épp azzal, hogy angolul beszélek a számok között. Jobban is szeretek, mint magyarul, mert magabiztosabb leszek tőle, és az sem utolsó szempont, hogy általában sok a külföldi a koncertjeimen. Előfordult, hogy befürödtem azzal, hogy végig magyarul beszéltem.

A blues anno arról szólt, hogy a dalokban megfogalmazzák a feketék közösségi élményeit. Ha Magyarországon játszol bluest, nem a magyar élmények megfogalmazásával kéne közösséget teremteni – akár magyarul énekelve?

Ez a zene nem működik magyarul, ahogy angolul sem lehet magyar népdalokat énekelni. A blues nyelve az angol, még akkor is, ha ez itthon esetleg nyelvi akadályt jelent. Pár éve odajött hozzám egy srác koncert után, hogy tök jól gitározok meg énekelek, csak a műsoromat kéne lecserélni, mert ezeket az angol számokat nem érti senki. „Vegyél példát Ákosról, ő is magyarul énekel.” Hát nem veszek példát Ákosról, mert az megölné ezeket a számokat. De valamiféle közösség azért így is épül. Egyrészt ott van a szigorúan vett bluesrajongók szűk köre, és ott vannak a fiatalok, akik közül egyre többen járnak a koncertekre. Ha vissza-visszatérnek, az azt jelenti, hogy csak tudok nekik adni valamit – akár valamiféle közösségi élményt is.

De a közösségi élményhez nem kéne a párkapcsolati helyett inkább társadalomkritikusabb témákról énekelni?

Szerintem egy mű nem attól lesz társadalmilag elkötelezett, hogy a témája társadalmilag elkötelezett. Azt propagandának hívják. Lehet jó propagandát is csinálni, a kedvenc anarchista countryzenészem, Utah Phillips például remek munkásmozgalmi dalokat énekelt, de ez nem az én utam. Szerintem a társadalmi elköteleződés a formában gyökerezik, és abban, hogy a mellőzöttek zenéjét játszom, akikre soha nem figyelt oda senki. Ebben a zenében még akkor is benne van a társadalmi elnyomás, ha középosztálybeli fehér srácként játszom, és azt éneklem közben, hogy elhagyott a kedvesem.

De ez nem csak a blues eredettörténete, mítosza? Manapság például mennyiben a kitaszítottak zenéje még a blues Amerikában?

Nehéz erre válaszolni, mert az USA-ban is egyre jobban szorul vissza a blues, a közönsége pedig jellemzően fehér és középosztálybeli. De a dalokban ettől még mindig ott lesz a társadalmi dimenzió. Hiába játszott B. B. King öregkorában csillogó öltönyben, drága gitáron, a zenéje mit sem változott. És hát a mai blues-zenészek sem a kényelmes középosztályból származnak: Cedric Burnside például ugyanolyan körülmények között él, mint a nagyapja, persze azzal a nagy különbséggel, hogy neki már nem kell a földeken dolgoznia.

És te?

Elég jó gyakorlatom van a munkanélküliségben. Pár hónapja van munkahelyem, mert kellett a pénz, hogy ki tudjuk fizetni a lemez felvételét, de volt olyan időszak, amikor csak a zenélésből tartottam el magam. Szarul éltem, de legalább azt csináltam, amit szeretek. A legtermékenyebb időszakomat tavaly ősszel éltem, amikor se munkám, se koncertjeim nem voltak, de olyan kiegyensúlyozott voltam, hogy megírtam kábé húsz számot. Pénzem nem volt, de zenészként nem is az a legfontosabb.

De az nem jelent problémát, hogy ezt a társadalmi kontextust, amiben a blues gyökerezik, Európában nem feltétlenül ismeri a közönség?

A koncerteken nem tartok kortesbeszédet, mert szórakozni jönnek oda az emberek, de a kontextust azért vázolom. A szexizmus, a családon belüli erőszak és a szolidaritás kérdése elő szokott kerülni azoknál a számoknál, amik erről szólnak.

Akkor te nem énekelnéd a Hey Joe -t, hogy „lelövöm az asszonyt, megyek, lelövöm őt”.

Nem. Van egy ironikusan szexista számunk, amit már nem játszunk a zenekarral, mert úgy éreztem, az emberek nem veszik a lapot. A Keep Your Woman at Home arról szól, hogy ha azt gondolod, félrejár az asszony, zárd rá az ajtót. Ilyet nem lehet komolyan énekelni, hiszen ki mondana ilyet? Csak egy kétségbeesett, ostoba férfi. Annál magától értetődőbben ironikus pozíció viszont nem létezik, hogy valaki kiáll a színpadra, és azt énekli, hogy ő ez a kétségbeesett, ostoba férfi. Meguntam, hogy ezt magyarázni kell, pedig marha jó szám szerintem.

Akár komolyan is vehették a szöveget, hiszen a bluesban van hagyománya a gonosz asszonyoknak, akik megkeserítik a férfi életét.

Nem kell szexistának lenni ahhoz, hogy gonosz asszonyokról énekelj. A blues a kegyetlen nőkről és a jó whiskyről szól. Doug MacLeod mondta, amikor egy nő számon kérte, hogy miért beszél ilyen elítélően a számaiban a nőkről, hogy „nézze, asszonyom, nőkkel randizom. Ha férfiakkal randiznék, más jellegű bluest énekelnék.”

Te is énekelnél más jellegű bluest?

Elképzelhető, mert számomra a tartalom határozza meg a formát. Ha másról akarok beszélni, más stílushoz nyúlok majd. Ősszel szeretném felvenni az akusztikus szólóanyagomat, de dolgozom már a következő projektemen is, amiben egészen másfajta zenét fogok játszani.

Redbreast Wilson július 23-án szólóban játszik és workshopot is tart a Kobuci Kert Blues Fesztiválján.

Leadfotó: Gabriella Schindl