Tisztelegni a reflux előtt

Pihenőre vonul a Turbo, akik az elmúlt tíz évben bizonyították, hogy Magyarországon is lehet előremutatóan játszani a rockzenét. Énekesüket a pihenő okairól és a karácsony előtt kihozott akusztikus lemezükről kérdeztük, de szóba kerültek más projektjei és az is, hogyan tiszteleg a reflux előtt.



Feloszlott vagy csak szünetel a Turbo?

Elvileg és gyakorlatilag is szünetel. A Turbóban az első pillanattól éreztük, hogy ha mi öten zenélünk, valami egészen máshonnan eredő dolog kezdődik. Meg is beszéltük, hogy ha ez az energia halványul vagy elmúlik, akkor feloszlunk. Nem szeretnénk energiamentes zenét csinálni, abból úgyis van elég. Így is lett: amikor már nem éreztük ezeket az energiákat, elejét vettük a folyamatnak. De én úgy érzem, lesz még folytatása a Turbónak.

Összejöttök próbálni, mondjuk, egy év múlva, és megnézitek, mi a helyzet?

Eddig is így csináltuk. A Turbo nem olyan zenekar, amelyik évente kiad egy lemezt. Maga a lemezírási folyamat gyors, mert amikor összejövünk, a közös hullámhossz miatt könnyen dolgozunk együtt, de a zenekar aktív időszakában is volt olyan periódus, amikor nem találkoztunk. Most kicsit hosszabbra nyújtjuk ezt, csak még nem tudjuk, mennyire.



Hogyan vettétek észre, hogy már nem olyan együtt zenélni, mint régen?

Ha úgy mész le a próbára, hogy máshol jár az eszed, és inkább otthon lennél a családoddal, vagy telefonálgatsz próba közben, az feltűnik. Ha száz százalékosan benne vagy egy zenekarban, akkor észre sem veszed, hogy elrepülnek az órák, mert egyfolytában ezen agyalsz. Ha ez a pörgés kiveszik valakiből, vagy mindenkiből egy picit, akkor megváltozik a zenekar, teherré válik, és akkor már nem érdemes foglalkozni vele.

Nehéz volt meghozni a döntést, hogy szüneteltessétek a zenekart?

Igazából nem hoztuk meg a döntést, mert nem kellett beszélnünk erről. Mindenki ugyanúgy látta a helyzetet. Nálunk teljes demokrácia van, és ha döntést kell hozni, akkor is csak egy-két mondatot beszélünk róla, mert általában egyetértünk. Most is felvetette valaki, hogy srácok, le kéne tenni a labdát – és ennyi volt.

Mintha éppen egy generációváltás zajlana a magyar könnyűzenében. Tavaly több fontos zenekar is feloszlott vagy pihenőre vonult, például a Subscribe, az Isten Háta Mögött, a Heaven Street Seven, idén pedig már a Blind Myself is követte őket. Közben feljöttek a fiatalok, az Ivan & The Parazol, a Middlemist Red és társaik.

Remélem, hogy tényleg zajlik ez a generációváltás, mert szerintem már kicsit unalmas volt a mi generációnk. Elég szomorú, ha tíz éven keresztül ugyanazt a három zenekart hallgatod egy fesztiválon délután. Remélem, hogy a fiatal rockzenekarok, mint az Ivan & The Parazol és a Middlemist Red, tovább és többre viszik, mint mi. De azt azért be kell látni, hogy Magyarországon rétegzenét játszani kultúrmisszió, szélmalomharc és Don Quijote-ügy. A mainstream siralmas, legalábbis az, ami a popzenében történik. A fiatalok az internetnek köszönhetően szerencsére egyre nyitottabbak, és mivel rengeteg jó külföldi zenekar koncertezik Magyarországon, nem érik be azoknál rosszabb zenével. Ezért a fiatal zenekarok közül is azok választódnak ki, amik valamit nagyon jól csinálnak.



Szerinted tíz év múlva ezek az együttesek is belefáradnak a szélmalomharcba és feloszlanak?

A mai felgyorsult világban még hamarabb is. Én attól féltem őket, hogy nem lesznek fejlődőképesek, pedig az nagyon fontos egy zenekar életében, mert a közönsége akkor marad állandó. Ha ugyanazt csinálják folyamatosan, akkor meg van pecsételve a sorsuk. Egy slágerszámot nem lehet évtizedekig játszani, mert akkor önismétlővé válik a zenekar. Izgalmas figyelni, hogy meg tudják-e találni magukat újra, be tudnak-e építeni új elemeket a zenéjükbe.

A Turbónál hogyan nézett ki belülről ez a fejlődés?

Nekünk az volt a szerencsénk, hogy nem akartunk mindenáron lemezeket csinálni vagy koncertezni, csak magunknak szerettünk volna örömet szerezni a zenéléssel. Kvázi egy punk-rock zenekarként, piás-köpködős koncertekkel indultunk, és a második lemezzel eljutottunk egy komoly progrock szintre, ami után kicsit lenyugodtunk. Vígh Dávid gitáros szokta mondani, hogy ő úgy képzeli el a zenekart, mint egy élőlényt, aki először baba volt, aztán kamasz, és a Pentagrammal, a harmadik lemezünkkel lett belőle felnőtt ember. Az akusztikus albummal pedig, ha nem is öregedtünk meg, de utolértünk magunkat korban. Mi mindig is kísérleteztünk, a retrósabb soundba egyre több elektronikát, goás és pszichedelikus elemet szőttünk, és ha folytatjuk a zenélést, akkor is ezen a kísérletezős úton megyünk majd tovább.

Akkor nem véletlen, hogy nem öt éve készítettétek el az akusztikus lemezt.

Pedig már akkor elkezdtünk dolgozni rajta. Persze nem arról van szó, hogy öt éve csiszolgatjuk a dalokat. Ez a mi lustaságunk is, és hát nem voltunk olyan passzban és életkorban, hogy megcsináljuk. Most jött el az ideje.



Hogyan indult el ez az akusztikus vonal?

Felkérésre. Egy idő után jött volna magától is, de az MR2–Petőfi akusztikus koncertsorozatába minket kértek fel egyik első zenekarként 2009-ben. Az a fellépés pedig olyan jól sikerült, hogy utána többször is adtunk akusztikus koncertet. Ha nem is az összes, de a dalaink többsége megállja a helyét akusztikusan is, és amelyikről úgy éreztük, hogy jól működnének ebben a formában, azokat átdolgoztuk, tehát nemcsak eljátszottuk akusztikus gitáron, hanem variáltunk rajtuk. Sokan inkább az akusztikus Turbót szeretik, mert így jön ki igazán az ének, a billentyűdallam vagy a vokál a dalokban. Egy zúzós koncerten elég sűrű a zene, aki nem ismeri a számainkat, annak sok lehet elsőre az információ. Akusztikusan viszont könnyebben befogadható a zenénk, mert az a sok infó kicsit meg van szűrve.

Miben más számodra akusztikusan énekelni ezeket a számokat?

Itt nem lehet mismásolni, nem lehet elbújni egy effekt vagy a nagy hangerő mögé. Keményen oda kell tennem magam, és ez a magas énektémák miatt nehéz feladat. Cserébe sokkal intimebb egy akusztikus koncert. Teljesen más energia áramlik bennünk, amikor az A38 Hajón ötszáz ember vár arra, hogy leszakítsuk a fejét, mint amikor feszült csend van a Müpában, és mi is koncentráltabban és statikusabban játszunk.

Van olyan Turbo-dal, amelyiknek jobban szereted az akusztikus változatát?

Amik erre a lemezre születtek, mint például a Kingdom of Dust, azok akusztikusan tetszenek. De lehet megfordítjuk majd a dolgot, és csinálunk egy-két zúzós számot az akusztikusokból. Ha ki kéne emelnem egy számot a lemezről, akkor a Liquid Silvert mondanám, amelyben közreműködött Tárkány Bálint cimbalomművész: az akusztikus köntösben más értelmet nyert a dal. Újragondoltuk, és kvázi egy új szám bukkant elő a régi mögül.

Az akusztikus projekted, a Kaldera hatott a Lullabies For Awakeningre?

Biztosan nagy hatással volt a Kaldera akusztikus felfogása a Turbo hangzására. Ha akusztikusan zenélsz, hasonló attitűddel énekelsz. Van is az új Turbón egy magyar dal, amire azt írta valaki, hogy kicsit kalderás, talán azért, mert én írtam a szövegét. Más dimenzióba kerül a Turbo magyar szöveggel, de azért az akusztikus zenén belül is érezhető a különbség. Hiába éneklek én mindkét zenekarban, mégis más a hangulat és a zene is. Március elején jön az új Kaldera-lemez, majd akkor össze lehet hasonlítani a kettőt.



Hogyan indult a Kaldera?

Mindig is zúzósabb zenéket játszottam a Freshfabriktól a P.O.T.-n át a Korogig, ezért bennem maradtak ezek a számok, amelyek egy érzékenyebb, intimebb oldalamat mutatják. Kovács Bencével együtt kezdtünk zenélni középiskolában a P.O.T.-ben, és mivel barátok vagyunk, köztünk is megvan az energia: ha valamilyen alkotó munkába fogunk együtt, az valamiféle többlettel bír számunkra. Tesztnek indult, hogy elvonultunk egy nagybörzsönyi vályogházba a tél közepén, ötvencentis hóban, ahonnan ha akartunk sem tudtunk volna kijutni. Vittünk stúdiós eszközöket, és tíz nap alatt megcsináltuk azt a tíz számot, ami az első lemezünkre felkerült. Nagyon jó volt az időzítés, jókor találtunk egymásra – a zenében talán ez a legfontosabb. Ez hat éve történt, és hat éve nem találtuk meg újra ezt a rezgést, mert az élet máshova sodort minket: én turbóztam, ő építész lett. Pár hónapja viszont újra írunk dalokat, mert időközben felgyülemlett annyi anyag bennünk.

Ezt az albumot is Nagybörzsönyben fogjátok felvenni?

Technikai okok miatt nem. Én elköltöztem Budapestről 140 kilométerre, egy kisvárosi kertesházba. Nagyon inspirál az a környezet, a dalok gerince ott született meg. Még nem tudjuk, hol fogjuk felvenni a dalokat, de valószínűleg még ezen a héten nekiállunk. A múltkori lemezen a turbós fiúk segítettek, azóta viszont bővült a Kaldera pár taggal, Restás Gergő dobos és Szalay Tamás nagybőgős a lemezen már zenekari tagként fog játszani.

Az első albumotokra Eddie Vedder Út a vadonba filmzenéje mellett Zolnay Pál Fotográfia című filmjének zenéje is hatott.

Nagybörzsönyben csak egy technikai eszköz volt, egy lemezlejátszó, amin rengeteg Cseh Tamást, Hobót és régi blueszenét hallgattunk, amik inspiráltak minket az olyan újabb zenék mellett, mint a Fleet Foxes vagy Eddie Vedder filmzenéje. A Fotográfiát véletlenül láttam hajnalban a Duna TV-n, és nagyon megfogott, legfőképp a zenéje, amit Sebő Ferenc írt. Nagyon tetszett, hogy ebből a magyar népzenés hangulatból kikandikál az amerikai népzene is, egyfajta modern, indiános akkordbontogatással. Olyannyira inspirált minket, hogy a készülő lemezünkön az egyik dal a Fotográfia munkacímet kapta, mert ugyanazt az érzést hozta számunkra, mint a film.

Az új anyag írásánál is értek filmes, filmzenés hatások?

Nagyon tetszik a Fargo című sorozat és a nihilista hozzáállása, ami valószínűleg a videoklipjeink vizuális világában fog visszaköszönni. Zenekarok közül a Black Rebel Motorcyle Clubot említeném, ami most a Turbóhoz hasonlóan pihenőpályán van, de nagyon inspirálnak az akusztikus és a zúzós vonal között félúton lévő trackjeik. Az új Kaldera-dalokban sem csak akusztikus hangszerek lesznek, hanem effektes gitározás is, és az énekre is több effekt kerül.

Mindig is közel állt hozzád ez a folkos zene?

Abszolút. Mindent szeretek, ami az amerikai folkzenéből jön, a grunge-tól a countryn át a bluegrassig. Én a grunge-ból építkezem, ha egy oktávval mélyebb hangom lenne, csak Pearl Jamet énekelnék. Mostanában lájtosabb zenéket hallgatok, de azért egy-két Slayer-album még lecsúszik.

Említetted, hogy vidékre költöztél. Ezek szerint tényleg nem voltál városba való? A folyamatos klubozással és a próbákkal mégiscsak városi életforma a rockzenészé.

A család miatt döntöttünk úgy, hogy elköltözünk, és ez egyelőre bevált. Azt szerettük volna, hogy a fiunkat fák és a Tisza-part vegye körül, és ne a Deák téren szívja a buszok szagát. Valóban nem vagyok városba való, nem hiányzik a városi élet, bár azt hozzá kell tennem, az utóbbi években már nem pörögtem úgy, mint előtte. Az kemény időszak volt. A rock and roll berántja az embert, de ezt máshogy nem is lehet csinálni, mert nem lenne hiteles. Nem azt mondom, hogy úgy kell viselkedni, mint egy rock and roll hős, de jön az magától. Aztán el is múlik, amikor más – a család, a gyerek – lesz a prioritás.



Az apaság hogyan változtatta meg a zenéléshez való hozzáállásodat?

Gyökeresen. Egy gyerekre otthon is olyan kreatív energiákat kell fordítani, hogy a zenélés már nem mindig fér bele. A család és a munka olyan sok időt és energiát visz el, hogy a zenélésre jutó időben nagyon fókuszáltan kell dolgozni. Így persze megváltozik a zenéhez való hozzáállás is, nem mehetünk le csak úgy próbálni, vagy nem nézhetünk le egy koncertre, hogy majd hátha ad valamit. Esténként már inkább azt nézem, hogyan kezd el járni a fiam, vagy hogyan reagál a Led Zeppelin-bakelitre. Hogy a zenémre hogyan hat az apaság, az pedig nemsokára kiderül. Lehet, hogy csak enervált, akusztikus dalokat fogunk írni ezentúl?

Mindenkit megleptél pár éve, amikor beszálltál az extrém és kísérletező stílusáról ismert Korogba.

Azon én is meglepődtem. Teljesen váratlanul történt, sétáltam a próbateremben, és a korogosok odakurjantottak nekem. „Hé, te nem énekes vagy?” „De.” „És nem akarsz nálunk énekelni?” „De.” Előttem nagyon brutál énekesek voltak a Korogban, mint például Csihar Attila, a black metalos Mayhem és Tormentor legendás énekese, én viszont nem tudok hörögni. De ez nem is volt baj, mert a korogos srácok épp meg akartak újulni, és rockosabb zenét játszani. Lementem a próbára, ráénekeltem a zenére, és működött, úgyhogy rögtön bevettek. Nagyon jó lemez lett a Maybe Airlines, ösztönösen énekeltem rajta. Kvázi a legelső témák kerültek fel az albumra, azokhoz írtam szöveget. Kicsit hektikus anyag, de nagyon büszke vagyok rá, hogy énekeltem egy Korog-lemezen.

A régi hörgős számokat hogyan adod elő élőben?

Nem játszunk régieket, csak az új lemezt, plusz egy-két feldolgozást. A közönség ugyanolyan nyitott, mint a zenekar, úgyhogy nem dobáltak le minket a színpadról. A Korogban bármit meg lehet csinálni, ez egy kísérleti zenekar.



Annyira bejött neked ez az extrémebb zene, hogy nyáron csináltál egy grindcore projektet?

Az egy bolondozásból született. Sok rocker barátom küzd gyomorbántalmakkal – bepiálnak, majd másnap fetrengenek –, úgyhogy régóta akartam tisztelegni a reflux előtt. Édes Gergő barátomnak vetettem fel az ötletet, és ő vette a lapot, legyártotta a zenei alapokat, én pedig két munkanap között felhörögtem a számokat. Szövegek nincsenek, csak szavakat ordibálok latinul, különböző gyomorbántalmak latin neveit.

Hogyan jellemeznéd a grindcore-t azok számára, akik nem ismerik a műfajt?

Kaptunk pár kommentet a próbálkozásunkra, és ezek közül az első az volt, hogy ez nem is grindcore. Ezek után nem tudom megmondani, mi a grindcore. Nekem az, hogy egyperces számok vannak, benne atomhalál és szétzúzás. Ezt csinálni valószínűleg jobb, mint hallgatni.