Reggae filozófia kontra Atyaúristen

Rapper – e szó hallatán sokaknak egy közhelyeket pufogtató, trágár férfielőadó képe ugrik be. Halpert Balázs, művésznevén Deego több mint tizenöt éve éli életét a rap, a ragga, a hiphop és a dancehall műfajok bűvöletében, de rá aztán igazán méltatlan volna stigmákat ragasztgatni. Közvetlen és emberi, nagyképűséget nyomokban sem tartalmaz. Hogyan lehet ennyire jól kezelni a sikert és a népszerűséget? Skizofrén létállapotot vagy tudatos műfaji sávelválasztást tükröz Deego és Diggieman? Az MC rangot joggal viselő szombathelyi szöveggyárossal ezekről is beszélgettünk.



Angol–számítástechnika szakon tanultál a főiskolán, ehhez képest rapper lettél. Mi terelt erre az útra?

Főiskolásként már javában foglalkoztam a zenéléssel. Először jött a rap, csak utána a reggae vonal. A rap ritmikus dalszövegmondás, ahol a dallam redukáltabban van jelen, mint más műfajokban. Sok irodalmi és nyelvtani elemet tartalmaz, én pedig mindig jóban voltam a humán tárgyakkal – édesanyám sokáig volt igazgatója és magyar–orosz szakos tanára a Szombathelyi Zeneművészeti Szakközépiskolának, talán a tőle rám ragadt tudás hozta elő belőlem a szövegek szeretetét. Nagypapám is hatással volt rám – gyerekkoromban gyakran énekelt, mondókákkal, versekkel szórakoztatott, a rímek és a dallamok tehát már egészen korán a véremmé váltak.

A ’80-as,’90-es években a raphez itthon még meglehetősen korlátozott volt a hozzáférés, igaz, aki nagyon akart, hozzájutott egy-két amerikai vagy német morzsához. Te mikből táplálkoztál?

Kábeltévé híján csak a német VIVA TV által sugárzott nyugati parti dallamosabb, populárisabb zenéket figyelhettem, tudod, Cooliót meg Tupacet. Ezek voltak az első „fertőzések”. Később, úgy 1998 táján jóba lettem olyan szombathelyi és szegedi breakesekkel, akik akkoriban jöttek haza New Yorkból. Sokat meséltek nekem a keleti parti hiphoppal kapcsolatos tapasztalataikról, a kint menőnek számító tartalmasabb, monotonabb szövegű rapről. Ekkor kezdett el úgy istenigazából érdekelni a dolog. Tetszett továbbá, hogy a műfaj mögött egy komplex, sajátos öltözködéssel és viselkedéssel bíró kultúra áll.

Így hát Halpert Balázs szép lassan elindult a Deegóvá válás útján. Aztán lettél te Diggieman is. Jól érzem, hogy e két művésznév mögött két, egymástól különböző zenei felfogás bújik meg?

Abszolút! 2001-ben Deego néven jelent meg első raplemezem, a Földalatti siker, később pedig a Pro és Kontra. A kántálás-szerű, mély hangfekvésű énekléssel fémjelzett reggae albumokat Diggieman néven adtam ki. 2008-as Lángtengert már dancehallos hiphopos, reggae-s, rapes egyveleg jellemezte, ami már nagyon különbözött a korábbi Deego-stílustól. Mindkettőt megtartottam, de külön projektként kezdtem kezelni őket. Van aki Deegót, van aki a Diggiemant ismeri, vagy épp az egyik révén kerül közelebb a másikhoz.



A Cseh Tamás Program által kiírt pályázatra Diggieman Live néven pályáztál, meg is nyerted. A program keretében készülő album ezek szerint reggae-s lesz?

Igen, de ezúttal zenekarral dolgozom rajta, már csak azért is, mert a reggae élőzenei műfaj, megkívánja az efféle együttműködést. Két évvel ezelőtt kezdtem írni a szövegeket, összeraktam az effekteket. Közben beköszöntött az életembe a Red Bull Pilvaker, ahol élőzenével operáltunk. Tulajdonképpen ez adta a végső lökést ahhoz, hogy összeálljak a győri The Mighty Roots Foundationnel.

A lemezre nyolc-tíz számot tervezünk. Habár jó kapcsolati hálóval rendelkezem, mégis tudatosan kerültem a népszerű közreműködőket, még ha nagyon szívesen is hívtam volna el például Copy Cont, vagy próbálkoztam volna meg egy dalfelkéréssel az Irie Maffiánál, mert nem akartam, hogy az egész visszaüssön, és azt mondják: hát ilyen ismert zenekarral könnyű! Változatos, a korábbiaknál sokkal dallamosabb műveket ígérünk. Párkapcsolat, lelki menekvések, az engem körülvevő pozitív hatások és zavaró tényezők – ezeket a témákat öntöm szavakba. Természetesen a fent említett előadókkal és még sok mással is szeretnék közreműködést a jövőben.

Ha már az Irie Maffiát említetted, nos, a hazai zenei szcénában te sem vagy éppen kezdőnek nevezhető. Tud még újat nyújtani számodra egy ilyen projekt?

Persze, hiszen egy élőzenekaros felvételnek nem mertem volna egyedül nekimenni. Van ugyan otthon stúdióm, foglalkozom mixinggel, masteringgel, de ez korántsem elegendő. Ha ez a pályázat nincs, nem is biztos, hogy tető alá tudtuk volna hozni a projektet, hiszen az ilyesmi nagyon magas költségekkel jár. Olyan több milliós felszerelésekre van szükség, amelyekkel nagy stúdiók rendelkeznek, és amelyeket csak borsos óradíjért lehet kibérelni.

A zenészekkel való közös munka azért jó, mert motiváljuk egymást. Én a szövegíráshoz értek, meg ki tudok találni dallamokat, de nem jártam szolfézsra, nem tudok kottázni. Ilyenkor aranyat ér a többiek szakértelme. Megálmodok egy dallamot, és ők azt mondják: figyelj, ez az akkordkör sokkal egyedibb és kevésbé slágeres lehetne, ha ezt meg azt megváltoztatnánk benne. Ezekkel a tippekkel, a közösen szerzett tapasztalatokkal és a támogatással én csak nyertem. Egyébként a pályázati feltételek között szerepel, hogy legalább a zenekar felének kezdőkből kell állnia. A csapatban több, viszonylag még kezdő zenész is helyet kapott – talán jól mutatja a banda vegyességét, hogy a magam harminchárom éve mellett az egyik gitárosunk idén fog még csak érettségizni, de pont ettől érdekes a zenekar.



Gőzerővel készülsz a márciusi Red Bull Pilvakerre, melynek lényege, hogy a mai magyar könnyűzenei előadók krémje nyúl hozzá jól ismert magyar versekhez, és ezekből születnek újdonságok. Ha jól tudom, Fluor Tomi lesz az egyik, akivel színpadra lépsz március 15-én. Nem tudom kihagyni: a többi fellépővel és a versekkel mizu?

Az egyik új dalunk az élőzenével és némi meglepetésszöveggel továbbgondolt Szabadság, szerelem lesz – ebben Járai Márk énekel, a rapért Wolfie-val (Punnany Massif) ketten felelünk, és igen, valóban erősít bennünket Fluor Tomi, Fura Csé, Subb Bass Monster, a DSP és a Halott Pénz is, hogy csak pár előadót említsek. A Szavak című számban Lábas Viki, a Margaret Island énekesnője működik közre, ez a dal is egy továbbgondolt verziót fog kapni az előadás keretein belül. Nekem nagyon tetszett a tavalyi hangulat, az óriási LED-fal és a Kautzky Armand előadásában elhangzó Tisza. Utóbbinak a próbáin bizony sokunknak potyogtak a könnyei. Nagyon átjött!

Egy rapper, akinek vannak érzései!

Tudom, hogy ez sokaknak meglepő.

Engem nem lep meg, már csak azért sem, mert ismerek közületek jó párat, de néha, amikor rapperekről szóló beszélgetésekbe botlok, ilyesmiket hallok: na, ezek aztán jómadarak! Graffitiznek, isznak, cuccoznak, félévente börtönből járkálnak ki-be. Mennyire érzed helytállónak a rátok nyomott sztereotípiákat és negatív előjeleket?

Nem lehet általánosítani, épp ezért szoktam sok helyütt elmondani, hogy nekünk is vannak ám érzéseink, értékeink, csak hát a rap megítélése hazánkban nagyon mostoha.

Talán Ganxsta és Dopeman rakták le a mostohaság köveit?

Tény, hogy ők valóban megalapoztak egy általános visszhangot, és a média is csak a nagy kiadóknál szerződött rapperek számait szórta. Mindez odáig vezetett, hogy a rapper szó hallatán sokaknak a nőket prostituáltként kezelő, whiskyvedelő, káromkodó férfielőadó jut eszébe. Ezen a jelenlegi amerikai minta is tovább ront: külsőségekbe ágyazott, értelmetlen szövegkatyvaszokat gyömöszölnek drága videoklipekbe.

Amikor az embereknek megmutatod az értékes mondanivalóval bíró Akkezdet Phiait, a Hősöket vagy számokat az én repertoáromból, rendszerint megdöbbenve kérdezik: jé, ilyen is létezik? Naná, hogy létezik! Épp olyan rétegzene, mint a Quimby vagy a Kispál. Ha több igényes raphez jut a közönség, a stigmák lassanként leolvadnak. Itthon még mindig az igénytelenségnek a legnagyobb a felvevő piaca, a celebeknek, a nótatévének áll a világ. Bízom benne, hogy a közigény és -ízlés idővel formálódik, és lassanként az underground is tényleg a felszínre tör.



A magyar rádiók, igaz, még csak estefelé, de legalább már kezdik játszani a rétegzenéket is.

Így van! Talán meglepő lesz, amit mondok, de hogy a dolgok kedvezőbb fordulatot vettek, hogy a hazai hiphop és underground kultúra szélesebb körben ismertté vált, az nagyban köszönhető Fluor Tomi barátomnak. Sokan bántották a Mizu-korszakban, mondták rá azt is, hogy eladta magát. Csakhogy ő volt az első, aki jó pár médiában dolgozónak mutatta meg a néhol már-már költészetbe hajló magyar underground hiphop előadók dalait. Ha valaki jó zenét akar, ilyet hallgasson, mondta.

Ugorjunk még vissza februárig! Londonban léptél fel a Bloose Broavaz kiadótok több tagjával közösen. Hogyan jött a képbe Anglia?

Kint élő debreceni srácok indítottak útjára Romlott Hazai néven egy partisorozatot (ez ugyanezen néven idehaza már több mint tíz éve sikeresen fut), melynek célja, hogy a magyar közönséget magyar hiphop előadókkal örvendeztessék meg. A szervezők hívtak ki minket Londonba, ez volt ott a harmadik Hungarian Hip Hop Jam névre keresztelt rendezvény. Teltház előtt léptünk fel, óriási volt a hangulat, nagyon élveztem! Megjegyzem, lassan eljön az idő, amikor majd azt mondhatjuk Londonra, hogy a második legnagyobb magyar város. Szinte nincs olyan pub, ahol ne ütköznél magyar pincérbe. Döbbenetesen sokan mentek ki a jobb munka reményében.

Mennyire hálás ez a közönség, ha anyanyelvi zenét hall?

Azt talán nem lenne ildomos mondanom, hogy hálásabbak, mint az itthoniak, de valami mégis nagyon más. Ha elmegyek például egy budapesti koncertre, azt látom, hogy rengeteg fiatal – tisztelet a kivételnek – dobja ki több ezer forintját arra, hogy lerészegedjen és bealudjon a produkciók alatt. Kint is megy a sörözgetés, de nem jellemző, hogy ennyire szétcsapják magukat az emberek. Talán a kinti munka és a küzdés érettebbé tette őket. Egy picit jobban értékelik a zenét, a dedikálást és a magyar szót.

Tizenöt év telt el az első albumod megjelenése óta, rengeteg fellépésen és a 2008-as év Legjobb Hip Hop Szóló Előadója címének bezsebelésén vagy már túl. Elszállhattál volna, de a beszélgetésünkből nekem egy közvetlen, nagyon emberi Halpert-kép rajzolódik ki. Hogyan lehet ennyire jól kezelni a sikert és a népszerűséget?

Szerencsére nagyon jó értékrendem van, ezt édesanyámnak köszönhetem. Mindig elmondom neki, hogy ha csak feleannyira fogom tudni jól nevelni a gyerekeimet, ahogyan ő engem, akkor már nagyon büszke leszek magamra. Engem soha nem bántottak gyerekkoromban. Anyukám mindig leült velem, és megbeszéltük a dolgokat. Természetesen nálam is megvolt a lázadó korszak, diszkóba csak úgy engedtek el, hogy meg kellett ígérnem, éjfélre hazaérek. Ebből persze volt némi ajtócsapkodás, duzzogás, de hiába mentem el úgy, hogy eszem ágában nincs hazaérni, amikorra megbeszéltük, este tizenegykor azért már nézegettem az órám. Az az idézőjeles bűntudat, amit a szülő a gyerekében kialakít úgy, hogy közben mégsem bántja meg őt, szerintem az egyik legcélravezetőbb nevelési forma. Megtanít a helyükön kezelni a dolgokat.

Szerintem egy jó zenész semmivel sem különb, mint egy szakmáját értő újságíró vagy egy szobafestő. Mindannyian szívünket-lelkünket pakoljuk egy-egy projektbe. Egy szobafestő-mázoló sem kezdi el döngetni a mellét, mert kifestett egy házat, csak nagyon tud örülni annak, ha más értékeli és elismeri a munkáját. Talán ezért is áll hozzám közel a reggae filozófia, miszerint mindenki úgy jó, ahogy van, de még jobbak lehetünk, ha teszünk is a fejlődésünkért. Jó dolog, ha tehetséges vagy, de több attól leszel, ha képviselsz is valamit. A pozitív visszajelzés remek dolog, értékelni kell, de nem árt tudni, hogy ettől még nem te leszel holnaptól az Atyaúristen.