© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Régi szép idők
Kiss Ferenc ünnepi koncertje a BMC-ben
Hová tűntek a régi szép idők? Vagy csak képzelték őket az őszülő örökifjak? Hová lettek az elhagyott kedvesek, a szép asszonyok? „Borostyánkőbe zárt homályos képek” mind-mind…
Az idén hatvanéves Kiss Ferenc zenész, népzenekutató születésnapi koncertje megannyi „nagyvárosi bujdosó” találkozója volt, ahol egy-egy villanásra feltűntek a hetvenes évek táncház mozgalmának (köztük a Novák Tata-féle Bihari táncegyüttes) pillanatfelvételei, illetve a dalszerző különféle, ám egy tőről metszett formációinak (a Kolinda és a Vízöntő) archív képei. Eközben a színpadon játszó Etnofon Zenei Társulás és számos vendégzenész (Szvorák Katitól és Bognár Szilviától kezdve Novák Péterig és Dresch Mihályig), valamint a közönség tagjai valódi közösséget alkotva idézték fel azokat a régi szép időket, amelyet együtt élhettek meg.
Bár a sorok írója nem tartozik a szóban forgó nemzedékhez, a családias hangulat egy pillanat alatt feloldotta azt az időbeli távolságot, amely az idézett korszaktól látszólag elválasztja. Hiszen Kiss Ferenc munkássága és lassan kiteljesedő életműve éppen az archaikus és a modern kultúra határmezsgyéjén, az ún. folktemporain music szellemében fogant, vagyis valamiféle átmenetet kíván képezni a generációkon átívelő népi hagyomány, illetve az egy-egy időszakra jellemző zenei világok – így pedig a különböző korosztályú, ám egy alapállású kulturmisszionáriusok – között is. Nem volt nehéz hát egy húron pendülni az Ady verbunkja című dalban magára „énekes Vazulként” utaló Kiss Ferenccel, aki kellő szerénységgel és alázattal, ugyanakkor nem kevés öniróniával és némi ízes humorral emlékezett vissza az elmúlt negyven év kalandokban és eltévelyedésekben, csalódásokban és örömökben gazdag, eszméltető élményeire.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=_CSUTS53x5s[/youtube]
A szerző egyik vonósnégyesével induló koncert nem maradt kommentárok nélkül: Kiss Ferenc először is eloszlatta a szülinapi esttel kapcsolatos tévképzeteket, miszerint a meghívottak emlékműsorra vagy búcsúbulira lettek volna hivatalosak. Ezt alátámasztandó hangzottak fel az olyan örökifjú, ámbár gyakorta bor(b)ús nóták, mint például A bujdosó álma, a Lumpok indulója, a Kés és kereszt tangó, a Virágotlépő lány vagy éppen a Kiss Ferkó keservese. A Kolinda-korszakból származó Rabének, a Vízöntő gipsy songokat tartalmazó albumán található Azt hittem, hogy… vagy a Técsői banda ihletésére előadott talpalávaló legalább ugyanolyan lendülettel és odaadással szóltak, mint hajdanán.
Ezen kívül ízelítőt kaphattunk az egész Kárpát-medencét bejáró muzsikus kárpátaljai gyűjtéséből, mások számára írt szerzeményeiből és alkalmazott kompozícióiból is. Utóbbiak közül kiemelt hangsúllyal jelentek meg a Makovecz Imre által tervezett, 1992-es sevillai magyar pavilon programzenéjének részletei, valamint a Keresztes Dóra és Egely Katalin animációs filmjeihez készített aláfestések. Többek közt szó esett a szerző legújabb, gyerekeknek készült kiadványáról is, amely a Papó zenedéje címet viseli, és a népi hangszereket hivatott bemutatni a legkisebbek számára.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=Q48MHA5u1OI[/youtube]
A többszöri visszatapsolás utáni záródal különleges bensőségességgel szólalt meg, egyszerre idézve fel és búcsúztatva el a korántsem letűnt időket. „Nem voltak semmilyen régi szép idők / Csak azt hittük néha, hogy jókedvünk vagyon / Azt hittük néha, hát ennyi az egész / Bárhogyan történt is, jó volt nagyon.” Kiss Ferenc a kevésbé felkapott, ám annál inkább mérvadó magyar művészek közé tartozik, aki méltatlanul, de törvényszerűen kényszerült egy időben bujdosásra az őt körülvevő kulturális káosz és saját belső megborulásai elől. „Nem bujdosás, rejtőzködés, hanem lenyugvás vagy hazatérés következik” – mondta egy interjúban a magát „nadapi remetének” is nevező szerző. A bujdosó álma valóban az otthon megtalálása, ami nem csupán a ténfergésből való megtérést jelenti, hanem egy sokkal tágabban értelmezett megérkezést: haza-találást. Érdemes tehát a nyomába erednünk. „Ne búsulj, ne búsulj, szegény magyar legény, / tűnt el így már más is, ezer év után is. / De ha megfeszítnek, táncolj a kereszten.” Kiss Ferenc köszöntésekor a jelenlévők mind azt hihették, hogy a sok búslakodás ellenére mégis, csak azért is, végül is, így is jókedvük vagyon… Jó volt nagyon.
Bár a sorok írója nem tartozik a szóban forgó nemzedékhez, a családias hangulat egy pillanat alatt feloldotta azt az időbeli távolságot, amely az idézett korszaktól látszólag elválasztja. Hiszen Kiss Ferenc munkássága és lassan kiteljesedő életműve éppen az archaikus és a modern kultúra határmezsgyéjén, az ún. folktemporain music szellemében fogant, vagyis valamiféle átmenetet kíván képezni a generációkon átívelő népi hagyomány, illetve az egy-egy időszakra jellemző zenei világok – így pedig a különböző korosztályú, ám egy alapállású kulturmisszionáriusok – között is. Nem volt nehéz hát egy húron pendülni az Ady verbunkja című dalban magára „énekes Vazulként” utaló Kiss Ferenccel, aki kellő szerénységgel és alázattal, ugyanakkor nem kevés öniróniával és némi ízes humorral emlékezett vissza az elmúlt negyven év kalandokban és eltévelyedésekben, csalódásokban és örömökben gazdag, eszméltető élményeire.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=_CSUTS53x5s[/youtube]
A szerző egyik vonósnégyesével induló koncert nem maradt kommentárok nélkül: Kiss Ferenc először is eloszlatta a szülinapi esttel kapcsolatos tévképzeteket, miszerint a meghívottak emlékműsorra vagy búcsúbulira lettek volna hivatalosak. Ezt alátámasztandó hangzottak fel az olyan örökifjú, ámbár gyakorta bor(b)ús nóták, mint például A bujdosó álma, a Lumpok indulója, a Kés és kereszt tangó, a Virágotlépő lány vagy éppen a Kiss Ferkó keservese. A Kolinda-korszakból származó Rabének, a Vízöntő gipsy songokat tartalmazó albumán található Azt hittem, hogy… vagy a Técsői banda ihletésére előadott talpalávaló legalább ugyanolyan lendülettel és odaadással szóltak, mint hajdanán.
Ezen kívül ízelítőt kaphattunk az egész Kárpát-medencét bejáró muzsikus kárpátaljai gyűjtéséből, mások számára írt szerzeményeiből és alkalmazott kompozícióiból is. Utóbbiak közül kiemelt hangsúllyal jelentek meg a Makovecz Imre által tervezett, 1992-es sevillai magyar pavilon programzenéjének részletei, valamint a Keresztes Dóra és Egely Katalin animációs filmjeihez készített aláfestések. Többek közt szó esett a szerző legújabb, gyerekeknek készült kiadványáról is, amely a Papó zenedéje címet viseli, és a népi hangszereket hivatott bemutatni a legkisebbek számára.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=Q48MHA5u1OI[/youtube]
A többszöri visszatapsolás utáni záródal különleges bensőségességgel szólalt meg, egyszerre idézve fel és búcsúztatva el a korántsem letűnt időket. „Nem voltak semmilyen régi szép idők / Csak azt hittük néha, hogy jókedvünk vagyon / Azt hittük néha, hát ennyi az egész / Bárhogyan történt is, jó volt nagyon.” Kiss Ferenc a kevésbé felkapott, ám annál inkább mérvadó magyar művészek közé tartozik, aki méltatlanul, de törvényszerűen kényszerült egy időben bujdosásra az őt körülvevő kulturális káosz és saját belső megborulásai elől. „Nem bujdosás, rejtőzködés, hanem lenyugvás vagy hazatérés következik” – mondta egy interjúban a magát „nadapi remetének” is nevező szerző. A bujdosó álma valóban az otthon megtalálása, ami nem csupán a ténfergésből való megtérést jelenti, hanem egy sokkal tágabban értelmezett megérkezést: haza-találást. Érdemes tehát a nyomába erednünk. „Ne búsulj, ne búsulj, szegény magyar legény, / tűnt el így már más is, ezer év után is. / De ha megfeszítnek, táncolj a kereszten.” Kiss Ferenc köszöntésekor a jelenlévők mind azt hihették, hogy a sok búslakodás ellenére mégis, csak azért is, végül is, így is jókedvük vagyon… Jó volt nagyon.
Fotók: Marosi Viktor és Vermes Tibor
