© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Se íze, se bűze
A Jiří Menzel-féle Cosi fan tutte előadásról
A Magyar Állami Operaház Jiří Menzel rendezte Mozart-operaelőadását nagy várakozás előzte meg, a magával ragadó élmény azonban elmaradt. Menzelt nem érintette meg különösebben a darab: egy lapos és közhelyes előadást állított az Operaház színpadára, s még az énekesek teljesítménye se kárpótolta maradéktalanul a hallgatóságot.
A nagy Mozart-operák közül sokáig a Cosi fan tuttét tartották a legkevesebbre. Lorenzo da Ponte szövegkönyve egyszerű dramaturgiával dolgozik, amely a helyzetkomikumokra és a személycserékre helyezi a hangsúlyt, míg a mélyebb jellemábrázolással adós marad.
A történet valószerűtlen és látszólag semmitmondó, ahogy Mozart zenéje is a korabeli vígoperaszerzőktől megszokott stíluseszközöket alkalmazza. Azonban a zene alaposabb tanulmányozása során hamar rádöbbenhetünk, hogy milyen összetett darabbal van dolgunk. Mozart érett műveiben sohasem alkalmazott egyfajta stílusréteget: magáévá tette és harmonikusan simította össze a korabeli operastílus megannyi stilisztikai jellegzetességét.
A Cosi zenéje irracionális érzelmi szférát teremt, ahol semmi sem az, aminek látszik: a történet során a szerelmesek hiú szerelemi ábrándokat kergetnek, miközben a vén filozófus szép lassan lerántja a leplet a hamis idillről, és felszínre kerül a kiábrándító valóság. Látszólagos együgyűsége ellenére tehát a Cosi fan tutte nagyon is sok lehetőséget rejt magában a rendező számára egy izgalmas, katartikus előadás létrehozásához.
Jiří Menzel már előzetes nyilatkozataiban is elmondta, hogy nem sokra tartja a darab cselekményét, és a nagyobb mondanivaló hiányában rendezésével csak szórakoztatni szeretne. Ez azonban csak egy a lehetséges megközelítések közül, s ha már erre esett a választás, akkor a humor és a komikum maximális kiaknázásával egy jól működő előadást lehetett volna létrehozni. Menzel azonban nem követelt meg komolyabb színészi alakítást az énekesektől, akiket folyamatosan a közönség felé fordulva énekeltetett, miközben azok esetlenül mozogtak a színpadon, tették, amit elképzeltek szerepükről: a férfiak erőtlenül mosolyogtak és laposan udvaroltak, a dámák pedig látványosan ájuldoztak és szenvelegtek. Mindezt teljesen kifejezéstelenül, közhelyes gesztusokkal és olcsó poénokkal megtűzdelve. Persze az is lehet, hogy ezek a rendezői koncepció részét képezték: ha Menzel úgy vélte, hogy a történet hiteltelen és semmitmondó, akkor miért akarna ennél többet mutatni? Rendezése teljesen nélkülözte a filmjeiben remekül kidomborodó humort és iróniát is. Zöldy Z. Gergely látványos díszletei több szintre osztották a játékteret, de ennek különösebb jelentősége nem volt, sajnos ugyanezt mondhatjuk el a jelmezekről is: Zimula Sylvia Hanáková kosztümjeivel a commedia dell’arte világát idézte meg minden különösebb ötletesség nélkül.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=_J_Q2GYhce8[/youtube]
Az énekesek közül a leggyengébb teljesítményt a Ferrandot alakító Szigetvári Dávid nyújtotta: színtelenül és érzelemmentesen énekelte szerepét, ráadásul olykor pontatlanul.
Haja Zsolt baritonja Guglielmóként végig határozottan és a finomabb dinamikai árnyalatokra is ügyelve szólt, azonban az ő színészi alakítása sem volt életszerű. Kálmán Péter Don Alfonsóként igyekezett kifejezően énekelni, olykor azonban túlhangsúlyozta a mondatokat. A Dorabellét és Fiordiligit megformáló énekesnők ígéretes szopránhangok: Celleng Mária ügyesen és érzelemmel énekelte ki a koloratúrákat, viszont szólama mélyebb regisztereivel meggyűlt a baja. Balga Gabriella többször is szép, lekerekített dallamíveket énekelt, viszont az élénkebb pajkosság hiányzott hangjából. Baráth Emőke Despinája sajnos túlzottan semmitmondón szólt: habár üzembiztosan és gond nélkül, mégis kifejezéstelenül énekelt. Az énekkar hozta szokásos formáját, a zenekar pedig jobbára szélesen áradó, lomha dallamokkal hömpölygött előre. Halász Péternek minden bizonnyal megvan a saját Cosi fan tutte értelmezése, jól ismeri a darabot, erre utaltak sajátos tempói, valamint az egész előadást átható líraiság is. Viszont interpretációja nem volt képes kiemelni a Mozart zenéjében rejlő finomabb stilisztikai árnyalatokat.
Világhíres rendező, fiatal tehetségek és egy, az operát alaposan ismerő karmester – ezekkel a címszavakkal lehetne jellemezni a Magyar Állami Operaház idei évadjának harmadik premierjét, amely sajnos nem sikeredett kiemelkedőre. A nézőtérről kisétálva sajnos csak egy dolgot állapíthatunk meg: nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
További előadások:
Magyar Állami Operaház: okt. 18., 21., 24., 26., nov. 14., 16., 18., 22.
A történet valószerűtlen és látszólag semmitmondó, ahogy Mozart zenéje is a korabeli vígoperaszerzőktől megszokott stíluseszközöket alkalmazza. Azonban a zene alaposabb tanulmányozása során hamar rádöbbenhetünk, hogy milyen összetett darabbal van dolgunk. Mozart érett műveiben sohasem alkalmazott egyfajta stílusréteget: magáévá tette és harmonikusan simította össze a korabeli operastílus megannyi stilisztikai jellegzetességét.
A Cosi zenéje irracionális érzelmi szférát teremt, ahol semmi sem az, aminek látszik: a történet során a szerelmesek hiú szerelemi ábrándokat kergetnek, miközben a vén filozófus szép lassan lerántja a leplet a hamis idillről, és felszínre kerül a kiábrándító valóság. Látszólagos együgyűsége ellenére tehát a Cosi fan tutte nagyon is sok lehetőséget rejt magában a rendező számára egy izgalmas, katartikus előadás létrehozásához.
Jiří Menzel már előzetes nyilatkozataiban is elmondta, hogy nem sokra tartja a darab cselekményét, és a nagyobb mondanivaló hiányában rendezésével csak szórakoztatni szeretne. Ez azonban csak egy a lehetséges megközelítések közül, s ha már erre esett a választás, akkor a humor és a komikum maximális kiaknázásával egy jól működő előadást lehetett volna létrehozni. Menzel azonban nem követelt meg komolyabb színészi alakítást az énekesektől, akiket folyamatosan a közönség felé fordulva énekeltetett, miközben azok esetlenül mozogtak a színpadon, tették, amit elképzeltek szerepükről: a férfiak erőtlenül mosolyogtak és laposan udvaroltak, a dámák pedig látványosan ájuldoztak és szenvelegtek. Mindezt teljesen kifejezéstelenül, közhelyes gesztusokkal és olcsó poénokkal megtűzdelve. Persze az is lehet, hogy ezek a rendezői koncepció részét képezték: ha Menzel úgy vélte, hogy a történet hiteltelen és semmitmondó, akkor miért akarna ennél többet mutatni? Rendezése teljesen nélkülözte a filmjeiben remekül kidomborodó humort és iróniát is. Zöldy Z. Gergely látványos díszletei több szintre osztották a játékteret, de ennek különösebb jelentősége nem volt, sajnos ugyanezt mondhatjuk el a jelmezekről is: Zimula Sylvia Hanáková kosztümjeivel a commedia dell’arte világát idézte meg minden különösebb ötletesség nélkül.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=_J_Q2GYhce8[/youtube]
Az énekesek közül a leggyengébb teljesítményt a Ferrandot alakító Szigetvári Dávid nyújtotta: színtelenül és érzelemmentesen énekelte szerepét, ráadásul olykor pontatlanul.
Haja Zsolt baritonja Guglielmóként végig határozottan és a finomabb dinamikai árnyalatokra is ügyelve szólt, azonban az ő színészi alakítása sem volt életszerű. Kálmán Péter Don Alfonsóként igyekezett kifejezően énekelni, olykor azonban túlhangsúlyozta a mondatokat. A Dorabellét és Fiordiligit megformáló énekesnők ígéretes szopránhangok: Celleng Mária ügyesen és érzelemmel énekelte ki a koloratúrákat, viszont szólama mélyebb regisztereivel meggyűlt a baja. Balga Gabriella többször is szép, lekerekített dallamíveket énekelt, viszont az élénkebb pajkosság hiányzott hangjából. Baráth Emőke Despinája sajnos túlzottan semmitmondón szólt: habár üzembiztosan és gond nélkül, mégis kifejezéstelenül énekelt. Az énekkar hozta szokásos formáját, a zenekar pedig jobbára szélesen áradó, lomha dallamokkal hömpölygött előre. Halász Péternek minden bizonnyal megvan a saját Cosi fan tutte értelmezése, jól ismeri a darabot, erre utaltak sajátos tempói, valamint az egész előadást átható líraiság is. Viszont interpretációja nem volt képes kiemelni a Mozart zenéjében rejlő finomabb stilisztikai árnyalatokat.
Világhíres rendező, fiatal tehetségek és egy, az operát alaposan ismerő karmester – ezekkel a címszavakkal lehetne jellemezni a Magyar Állami Operaház idei évadjának harmadik premierjét, amely sajnos nem sikeredett kiemelkedőre. A nézőtérről kisétálva sajnos csak egy dolgot állapíthatunk meg: nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
További előadások:
Magyar Állami Operaház: okt. 18., 21., 24., 26., nov. 14., 16., 18., 22.
