Így írj progresszív rockzenét!

A friss anyagnak időközben különleges aktualitása is lett: a zenész egy vele készült interjú során épp a napokban jelentette be talán legfontosabb zenekara, a Porcupine Tree határozatlan időre történő szüneteltetését. Adja magát a kérdés, hogy pótolható-e valamilyen szinten a keletkezett űr az egyéni munkássággal, vagy inkább történik további elmozdulás abba a hetvenes évek progresszív rockzenéjének nagyjait megidéző, monumentalitásra törő irányba, amelyet az előző (és helyenként túlbonyolított) Grace for Drowning képviselt.

Az indító Luminol tizenkét percben foglalja össze az egész album karakterét, és tartja az életműben megszokott szintet. Egy nagyon alaposan átgondolt és felépített szerzeményről van szó. A Caravan vagy a Soft Machine világát felvillantó, megtekert basszusfutamok és fuvola által bevezetett, igen dinamikus tétellel nyit, és az első öt percben aligha kapunk pihenőt. Ekkor viszont szellősebbre vett zongoraszóló érkezik, és egy, a korábbiakhoz képest lényegesebben könnyedebb és befogadhatóbb résszel találkozhatunk –  azonban ezt követően újra visszatér a grandiózus hangvétel, végül pedig egy gyors, zakatoló dallamív keretezi a szerzeményt úgy, ahogy indult. A későbbiekre is igaz az a megállapítás, hogy az egyértelmű és beazonosítható zenei hatások ellenére sem egy epigon-szerzővel van dolgunk: az elődök művei inkább alapként, mint végeredményként szolgálnak.

Az album felépítése arra enged következtetni, hogy minden bizonnyal Wilson maga is belátta, a tökéletes összkép érdekében érdemesebb hosszabb-rövidebb pihenőket adni a műfajban kevésbé járatos hallgatónak. Így az albumon egymást váltják a bonyolultabb, virtuózabb felvételek, valamint a jóval könnyebben fogyasztható, a munkásság tükrében akár tipikusabbnak nevezhető melódiák. Utóbbira jó példa a Luminolt követő Drive Home, amely akár egy Porcupine Tree-lemezre is íródhatott volna (néhol feltűnően hajaz a Black Dahlia egyes pontjaira is). Fátyolosabb, már-már szentimentalizmusba hajló énekhang, tökéletesen felépített és végig egyben maradó, szomorkodós atmoszféra. Verzék és refrén érik egymást, a lezáráskor pedig megérkezik az elmaradhatatlan Pink Floyd-os gitárszóló. Mindez egyszerű akkordokkal kísérve, minden túljátszás nélkül. Ha valakinek ajánlani kellene ezt a fajta wilsoni világot, a feladatra keresve sem lehetne jobbat találni ennél a felvételnél.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=FR4-zgLIJvI[/youtube]

Ha csak a dalok hosszúságát vagy komplexitását nézzük, még két ilyen ismerkedésre alkalmas szám kapott helyet az albumon: a The Pin Drop szaxofonját és a refrén vokálját biztosan sok helyen fogják még emlegetni, és a lemezt záró címadó dal (külön kiemelve katartikus utolsó perceit) is a gondosan megírt, jövőbeli kedvencek közül való.

A lemez másik pólusát a Luminol által felkonferált, tíz perc felett teljesítő számok adják, amelyek a progresszív rockzene „atyjaihoz” kapcsolódó, jóval bonyolultabb és átgondoltabb pontjai az albumnak, egyúttal pedig folytatásai az előző szólóanyagon megkezdett útnak. Itt is kiválóan vizsgázik a Wilson mögött álló zenekar: a klarinét, a szaxofon, és persze az elmaradhatatlan Hammond orgona találkozik akár egy számon belül is. Igazi örömzene ez, ajándék a figyelmes hallgatónak. Ebből a vonulatból a feleséggyilkos órásmester történetét megjelenítő The Watchmaker az egyértelmű győztes, zenei világa igyekszik a lehető legkevesebb témából, figyelmesen építkezni. A nyugodt, harmonikus felvezetést egy kellemesen ugráló gitárhangsor követi, majd a fuvola, a zongora és a billentyűsök teljesítik ki az összhangzást. Figyelemreméltó, hogy a hangszerek közül egyik sem kap több teret a másikhoz képest, szólamaik kiegyenlítettek, nem nyomják el egymást. Azzal viszont már lehet vitatkozni, hogy a teljesen elborult lezárás mennyiben szükségszerű, és nem bontja-e meg túlságosan az addigi precíz, és mindvégig egyben tartott hangzásvilágot.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=csBEUb_eNp8[/youtube]

A The Raven… azok közé az albumok közé sorolható, amelyeket nem lehet egy-két hallgatással megismerni. Noha nagy mértékben hivatkozik és idézi meg a műfaj elődeit, és tekintélyes mennyiségű hangszerfajtát vonultat fel, mégis felesleges lenne a sablonos rétegzene kifejezéssel bélyegezni. Az album felépítésével elkerüli, hogy csak puszta tisztelgés legyen a múlt mesterei előtt, a kikerülhetetlen hatásokat pedig sikerült a saját stílushoz alakítani. A végeredmény így az idei év egyik legsokszínűbb és legprofibb alkotása lett: bizonyíték arra, hogy van élet a King Crimsonon és társain túl is, és hogy ez az angol fickó bármibe kezd is bele, aligha tud hibázni.

Steven Wilson: The Raven that Refused to Sing (And Other Stories)

Európai koncertek a közelben:
2013. június16., Nova Rock Fesztivál, Nickelsdorf (Ausztria)
2013. július 4., Auditorium, Róma (Olaszország)
2013. július 12., Loreley Festival, Sankt Goarshausen (Németország)