© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Szerelem háború idején
Mohácsi János új Aida-rendezéséről
A Carmen és a Nabucco után áprilisban ismét egy népszerű klasszikust tekinthettek meg új rendezésben az operarajongók az Erkel Színházban. Ezúttal Nagy Viktor látványos, húsz évig műsoron tartott Aida-rendezését cserélte le az Operaház vezetősége Mohácsi János tavaly nyáron a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon bemutatkozott produkciójára.
A Carmen és a Nabucco után áprilisban ismét egy népszerű klasszikust tekinthettek meg új rendezésben az operarajongók az Erkel Színházban. Ezúttal Nagy Viktor látványos, húsz évig műsoron tartott Aida-rendezését cserélte le az Operaház vezetősége Mohácsi János tavaly nyáron a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon bemutatkozott produkciójára.
Mohácsi János nyilatkozataiban előrevetítette, hogy tiszteli az operajátszás szokásait, ugyanakkor „végtelenül gyenge hagyománynak” tartja Aida feketére mázolását. Emellett azt is elárulta, hogy a történetben leginkább az fogta meg, „hogyan zsigerel ki egy országot a háború”. Ennek szellemében rendezése az előző – Nagy Viktor jegyezte – produkcióval szemben kézzelfoghatóbbá teszi a háború jelenlétét a történetben: az első két felvonás lehetőséget ad a rendező számára a háború pusztításainak naturalisztikus bemutatására. A sötét díszletek, a szürke, illetve fekete alapon aranymintás jelmezek kellően nyomasztó légkört teremtenek. A nagy felvonulásokban megjelenő táncosok modern koreográfiája pedig hatásosan mutatja be a hadifoglyok és a sebesült katonák szenvedéseit. A zárt színpadkép jól szimbolizálja a szereplők behatárolt lehetőségeit, ugyanakkor a zárójelenetben hirtelen kettényílik a díszlet: a halállal a két főszereplő megszabadul a földi kötöttségektől, és megjelenik számukra az örök egymásra találás lehetősége.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=O4gF1ySbohs[/youtube]
Minden újszerűsége ellenére azonban Mohácsi nem helyezte gyökeresen új kontextusba a történetet: a díszleteken megjelenő, hieroglifákra emlékeztető ábrák, a jelmezek egyes vonásai, valamint a színpadon látható szobrok is az ókori Egyiptomra utaltak. A szereplők és az énekkar beállításai statikusak, a nagy tömegjelenetekben tablószerűek. Hiányzik a jól megvalósított színészvezetés: az énekesek ugyan rutinosan mozognak szerepeikben (hiszen nem először éneklik azokat), de gesztusaik túlságosan is teátrálisra sikerülnek. A második felvonás után, úgy tűnik, a rendező kifogyott az ötletekből: az előadás második felében a cselekmény az előző Aida-rendezésben megszokott klisék szerint játszódik le. A történet aktualizálása nem gyengítené az előadást, amennyiben az a produkció egészét jellemezné. Ehelyett azonban egyedül a gépfegyveres gyerekek és katonák, a zenekari bevezető alatt megjelenő rohamosztagosok, valamint az eseményeket aprólékosan és agresszíven dokumentáló fotósok utaltak a közel-keleti térségben zajló, modern háborúkra. Mindez pedig nem illeszkedik szervesen az egyébként is meglehetősen eklektikusra sikeredett rendezői koncepciójába, ennek következtében pedig inkább megbontja, semmit megteremti az előadás egységességét és ívét. Az új rendezésnek tehát nem sikerült sokkal többet elmondania az operáról: felemás megoldásként keverednek benne az újító törekvések és a hagyományos operarendezés megoldásai.
A zenei megvalósítás tekintetében biztosra ment a színház vezetősége: az előadásban fellépő énekesek kellő rutinnal rendelkeznek, hiszen mindegyikük többször bizonyított már az Aida egy-egy szerepében. A férfi főszerepet éneklő Fekete Attila erőteljes tenorhangon adja elő Radames szerepét. Sajnos a forszírozott hangképzést most sem tudja teljesen elhagyni, hangja fokozatos halkítását sem oldja meg megfelelően, ugyanakkor szerepével maximálisan azonosulva énekel: a zárójelenetben szép pianókkal búcsúzik az élettől. Sümegi Eszter remekel a címszerepben: csillogó szopránja tökéletesen összefogott dallamíveket énekel, érzelmileg gazdagon árnyalva adja elő szerepét. Komlósi Ildikó hangja veszített már régi fényéből, ugyanakkor rutinosan hozza Amneris figuráját, de meg kell említenünk, hogy a szólam nehezebb részeiben már küzdenie kell a szereppel. Fried Péter súlyos basszusa a megszokottnál nagyobb jelentőséggel ruházza fel a főpap figuráját. Kálmándi Mihály Amonasrója szintén erőteljes figura: az énekes baritonja végre ismét minden fáradság és színtelenség nélkül szól. Heiter Melinda – alighanem eddigi legjobb alakítását nyújtva az idei évadban – kellő teatralitással, egyenletes szopránhangon adja elő a főpapnő imáját. Kesselyák Gergely olykor talán lassabb tempókat vesz a megszokottnál, de irányítása alatt az Erkel nemrégiben újraszerveződött zenekara – a végig egyenletesen teljesítő kórussal együtt – szép, letisztult hangzást produkál, kiemelve Verdi zenéjének sokszínűségét.
Az 1993-ban bemutatott Aida-produkciót egy sokkal komorabb, kevésbé mutatós kiállítású rendezés váltotta fel, amely a konzervatívabb ízlésvilágú és a modern színpadra állításokat kedvelő nézőknek egyaránt igyekszik a kedvében járni. A felemásra sikerült rendezés ellenére azonban, döntően a zenei megvalósítás profizmusa miatt, továbbra is érdemes látogatni Verdi látványos operájának előadásait.
Mohácsi János nyilatkozataiban előrevetítette, hogy tiszteli az operajátszás szokásait, ugyanakkor „végtelenül gyenge hagyománynak” tartja Aida feketére mázolását. Emellett azt is elárulta, hogy a történetben leginkább az fogta meg, „hogyan zsigerel ki egy országot a háború”. Ennek szellemében rendezése az előző – Nagy Viktor jegyezte – produkcióval szemben kézzelfoghatóbbá teszi a háború jelenlétét a történetben: az első két felvonás lehetőséget ad a rendező számára a háború pusztításainak naturalisztikus bemutatására. A sötét díszletek, a szürke, illetve fekete alapon aranymintás jelmezek kellően nyomasztó légkört teremtenek. A nagy felvonulásokban megjelenő táncosok modern koreográfiája pedig hatásosan mutatja be a hadifoglyok és a sebesült katonák szenvedéseit. A zárt színpadkép jól szimbolizálja a szereplők behatárolt lehetőségeit, ugyanakkor a zárójelenetben hirtelen kettényílik a díszlet: a halállal a két főszereplő megszabadul a földi kötöttségektől, és megjelenik számukra az örök egymásra találás lehetősége.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=O4gF1ySbohs[/youtube]
Minden újszerűsége ellenére azonban Mohácsi nem helyezte gyökeresen új kontextusba a történetet: a díszleteken megjelenő, hieroglifákra emlékeztető ábrák, a jelmezek egyes vonásai, valamint a színpadon látható szobrok is az ókori Egyiptomra utaltak. A szereplők és az énekkar beállításai statikusak, a nagy tömegjelenetekben tablószerűek. Hiányzik a jól megvalósított színészvezetés: az énekesek ugyan rutinosan mozognak szerepeikben (hiszen nem először éneklik azokat), de gesztusaik túlságosan is teátrálisra sikerülnek. A második felvonás után, úgy tűnik, a rendező kifogyott az ötletekből: az előadás második felében a cselekmény az előző Aida-rendezésben megszokott klisék szerint játszódik le. A történet aktualizálása nem gyengítené az előadást, amennyiben az a produkció egészét jellemezné. Ehelyett azonban egyedül a gépfegyveres gyerekek és katonák, a zenekari bevezető alatt megjelenő rohamosztagosok, valamint az eseményeket aprólékosan és agresszíven dokumentáló fotósok utaltak a közel-keleti térségben zajló, modern háborúkra. Mindez pedig nem illeszkedik szervesen az egyébként is meglehetősen eklektikusra sikeredett rendezői koncepciójába, ennek következtében pedig inkább megbontja, semmit megteremti az előadás egységességét és ívét. Az új rendezésnek tehát nem sikerült sokkal többet elmondania az operáról: felemás megoldásként keverednek benne az újító törekvések és a hagyományos operarendezés megoldásai.
A zenei megvalósítás tekintetében biztosra ment a színház vezetősége: az előadásban fellépő énekesek kellő rutinnal rendelkeznek, hiszen mindegyikük többször bizonyított már az Aida egy-egy szerepében. A férfi főszerepet éneklő Fekete Attila erőteljes tenorhangon adja elő Radames szerepét. Sajnos a forszírozott hangképzést most sem tudja teljesen elhagyni, hangja fokozatos halkítását sem oldja meg megfelelően, ugyanakkor szerepével maximálisan azonosulva énekel: a zárójelenetben szép pianókkal búcsúzik az élettől. Sümegi Eszter remekel a címszerepben: csillogó szopránja tökéletesen összefogott dallamíveket énekel, érzelmileg gazdagon árnyalva adja elő szerepét. Komlósi Ildikó hangja veszített már régi fényéből, ugyanakkor rutinosan hozza Amneris figuráját, de meg kell említenünk, hogy a szólam nehezebb részeiben már küzdenie kell a szereppel. Fried Péter súlyos basszusa a megszokottnál nagyobb jelentőséggel ruházza fel a főpap figuráját. Kálmándi Mihály Amonasrója szintén erőteljes figura: az énekes baritonja végre ismét minden fáradság és színtelenség nélkül szól. Heiter Melinda – alighanem eddigi legjobb alakítását nyújtva az idei évadban – kellő teatralitással, egyenletes szopránhangon adja elő a főpapnő imáját. Kesselyák Gergely olykor talán lassabb tempókat vesz a megszokottnál, de irányítása alatt az Erkel nemrégiben újraszerveződött zenekara – a végig egyenletesen teljesítő kórussal együtt – szép, letisztult hangzást produkál, kiemelve Verdi zenéjének sokszínűségét.
Az 1993-ban bemutatott Aida-produkciót egy sokkal komorabb, kevésbé mutatós kiállítású rendezés váltotta fel, amely a konzervatívabb ízlésvilágú és a modern színpadra állításokat kedvelő nézőknek egyaránt igyekszik a kedvében járni. A felemásra sikerült rendezés ellenére azonban, döntően a zenei megvalósítás profizmusa miatt, továbbra is érdemes látogatni Verdi látványos operájának előadásait.
