„Sokkot kaptam!”

Szőke Nikoletta jazzénekesnőt ismét eltalálta a boldogságbomba, nem is egy, hanem rögtön kettő: titkos vágya teljesül azzal, hogy Michel Legrand Grammy-díjas zeneszerző-előadóval énekel duettet szeptember 21-én a Bartók Béla Hangversenyteremben az Európai Hidak fesztiválja keretében, a Balázs Elemér Grouppal pedig az Örök Szerelem című lemezért „Az év hazai jazz albuma” Fonogram-díját vehette át többedmagával. Az örömteli események mellett az énekesnő őszintén beszélt a pályafutása során megélt mélypontokról, a jól-lét receptjéről, valamint a szelfizés jazzszeretet-fokozó hatásáról is.

Nemrégiben tettél közzé közösségi oldaladon egy hírt, miszerint Michel Legrand, az öt Grammy-díjjal büszkélkedő francia zeneszerző-előadó téged választott ki arra, hogy duettet énekeljen veled az Európai Hidak fesztiváljának keretében. Hogyan kerültél a nyolcvannégy éves mester látóterébe?

Az egészet egy titkos casting előzte meg, négy magyar énekesnő felvételeit küldték el Legrandnak hónapokkal ezelőtt. Engem már csak akkor hívott fel Gál Judit, a Müpa egyik szervezője, amikor fény derült a szerencsés kiválasztottra, azaz rám.

Tudván, hogy Legrand dalaiból jazzmuzsikusok generációi táplálkoztak, nem kaptál sokkot, amikor meghallottad az örömteli hírt?

Dehogynem! Realitybe illő jelenet volt, először alig hittem a fülemnek. A férjem épp akkoriban volt kórházban, mikor a jó hírt kaptam. Túl volt egy műtéten, de még bent kellett maradnia pár napot. Épp szálltam ki az autóból, fogtam a diétás húslevest, készültem bemenni hozzá, és akkor megcsörrent a telefonom. Gál Judit töménytelen információt mondott el az Európai Hidak névre keresztelt fesztiválról, és arról, hogy idén a francia kultúra kerül fókuszba, azonban Legrand neve sokáig nem hangzott el. Aztán jött az ominózus mondat: „Imádkozunk, hogy jó legyen neked a szeptember 21-e, mert Legrand téged választott!” Ezt hallván jóformán azt sem tudtam pár percig, hogy melyik bolygón vagyok, ezért elismételtettem Judittal az egészet elölről. Kiderült, hogy a mester szeretné, ha három számát én énekelném, ráadásul duettpartnereként is számít rám. Ez volt az a pont a beszélgetésben, amikor sokkot kaptam, beszélni is alig tudtam, majd miután letettem a telefont, gyermeki ujjongással tört ki belőlem a boldogság az utcán.

Mondhatjuk, hogy ezzel egy álom vált valóra?

Abszolút, hiszen Michel Legrand a kezdetektől fogva óriási inspirációt ad az énekesi pályámhoz. AGolden Earrings bemutatkozó lemezemre a You Must Believe in Spring című számát rögzítettük. Ez jól mutatja, hogy az, hogy szerzeményeit felvegyem a repertoáromba, soha nem volt kérdés. Tizenöt éve vagyok a pályán, megvannak a magam sikerei, komoly, felnőtt embernek tartanak, de a közös fellépés hírét mégis gyerekeket megszégyenítő lelkesedéssel osztottam meg a Facebook-oldalamon.

Csillog a szemed, amikor róla beszélsz.

Ez természetes, hiszen korunk meghatározó könnyűzenei alkotója ő. Drukkolok, hogy el ne sírjam majd magam a duett közben. Olyan formátumú emberről van szó, aki iránt a rajongásom szerintem teljesen jogos. Érzelemdús melódiái és a harmónia, amellyel a számait írja, rettentő közel áll az érzésvilágomhoz és egyéniségemhez. Nemrégiben volt szó arról, hogy készítek egy kifejezetten Legrand-tematikájú albumot. Ez a közös fellépés fényében erősen aktuálissá vált.

Mit gondolsz, miért esett a mester választása éppen rád?

Gyönyörű a hangszíne és remekül swingel – ez volt a konkrét írásbeli indoklás.

Miután leülepedett benned a jó hír, nem uralkodott el rajtad egyfajta pánik, nem kergették egymást a fejedben a „mi lesz, ha…” kérdések?

Jaj, dehogynem! Belegondoltam abba, hogy Legrand olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Miles Davis, Ray Brown, Shelly Manne, számait pedig Barbra Streisand és Sarah Vaughn is énekelte. Ők kétségkívül a legmagasabb szakmai színvonalat képviselik, éppen ezért ki is alakult bennem egyfajta félsz a teljesítménykényszer miatt. A szeptember 21-et nagybetűs eseményként kezelem, és tisztában vagyok azzal, hogy a legjobb formámat kell majd hoznom. Nem lehet félvállról venni, sokat kell készülni rá. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy méltó partner lehessek a színpadon.

Úgy tudom, Legrand kifejezetten a magyar közönség számára összeállított műsorral készül.

Nos, én még nem tudok konkrétumokkal szolgálni a repertoárt illetően, minden az ezt követő egy-két hónapban derül ki.

És arról tudsz már valamit, hogy milyen formában – itthon vagy esetleg Franciaországban – bonyolítjátok a közös próbákat?

Az esttel kapcsolatos megbeszélések, a dalok és a hangnemek egyeztetése e-mailen keresztül zajlik majd, és mindketten egyénileg készülünk fel, ki-ki a maga hazájában. Legranddal csak szeptember 21-én fogunk együtt próbálni, aznap érkezik ugyanis Magyarországra.

Amikor beülsz egy jazzelőadásra, vagy amikor például Legrandot hallgatsz, engeded, hogy kikapcsolj és hatalmába kerítsen a zene, vagy inkább szakértő fülekkel és aggyal koncentrálsz?

Nem könnyű kikapcsolni a szakmai radarokat, de ha valaki elég jó előadó, akkor képesnek kell lennie hatni a szakmabeliekre is. Természetesen engem is magával ragadhat a színpadon álló művész egyénisége, beszippanthat a hatása. Ilyenkor rendszerint kiiktatom a gondolataimból a szakmázást. Nem zavar, ha van egy-két hamis hang az adott előadásban egészen addig, amíg azt érzem, hogy a közvetíteni kívánt érzésvilág átjön, és hogy az illető erőteljesen jelen van.

A különleges duettezés mellett egy másik örömteli dolog is történt veled, pontosabban a Balázs Elemér Group pal, amelynek te is tagja vagy: Örök Szerelem című lemezeteket „Az év hazai jazz albuma” Fonogram-díjával jutalmazták június 8-án.

Nagyon örültünk a díjnak, hiszen rengeteget dolgoztunk a lemezen. Éreztük, hogy sikerült valami igazán különlegeset alkotni. Latolgattuk az esélyeket, de én legbelül szinte biztos voltam a sikerben. Ezen az albumon énekesnőként és szerzőként is megmutathattam magam, így duplán öröm ez a díj, mert az előadói oldalam mellett az alkotóit is elismerték.

Másfél évtized alatt rengeteg elismerést söpörtél be, ez tény, mint ahogy az is, hogy amikor az ember sikeressé válik, az irigyek száma is nő.

Szerencsésnek tartom magam, ugyanis én semmiféle irigységet vagy féltékenységet nem tapasztaltam az elmúlt évek során. Az összes kollégámmal jóban vagyok, nem volt egyetlenegy konfliktusom sem, holott nem vagyok éppen konfliktuskerülő. Ha kell, beleállok a helyzetekbe, elmondom a véleményem, de ügyelek a stílusomra, és igyekszem tekintettel lenni mások érzésvilágára.

Beszélgetésünk elején szóba került a Facebook rajongói oldalad. Rendszeresen posztolsz, szelfiket osztasz meg, holott meglehetősen ritka, hogy jazzelőadók bepillantást engedjenek a privát szférájukba. Tudatosan kívánsz nekimenni az efféle távolságtartó hozzáállásnak?

Való igaz, hogy a jazzben sokkal inkább érdekli a közönséget a tartalom, mint maga az előadó személyisége. A mi intim szféránk burokban van, míg egy popelőadó élete gyakran a címlapokon landol. Törekszem arra, hogy a digitális kultúrát, illetve a közösségi oldalak nyújtotta lehetőségeket ízlésesen, az általam képviselt értékek mentén használjam. Az utóbbi időben néhány kollégámhoz hasonlóan én magam is megpróbáltam változtatni a jazzszerető közönséggel való kommunikációmon. Korábban nagyon távol állt tőlem, hogy szelfiket tegyek közzé – ez jazzberkekben ma is rendhagyónak számít – , de ki akartam próbálni, hogyan hat a kommerszebb kommunikáció. Az előadó és közönség közti távolság csökkentése a közösségi oldalamon való aktív részvételemnek köszönhetően remekül működik. Kiderült, hogy a rajongók igényik a közvetlenséget.

Ha valaki megtekinti az oldaladra feltöltött fotókat, akkor egy mosolygós, folyton tevékeny, elegáns, energiával teli előadóművészt lát, akinek a karrierje töretlenül ível felfelé. Soha egy percre sem volt olyan pont az életedben 2001 óta, amikor azt mondtad magadban, hogy na, elég, én ezt az egészet nem csinálom tovább? Sosem bizonytalanodtál el?

Dehogynem! Sokan hihetik, hogy nekem akadálymentes volt a siker felé vezető út, pedig ez egyáltalán nem így van. Az itthoni karrierem ugyebár Montreux-i Jazz Fesztivál díjának elnyerésével indult, azt megelőzően vendéglátós előadóművészként dolgoztam. Ezt az időszakomat nem adnám semmiért, mert olyan alázatot tanított nekem, és olyan rutint adott, amelyet manapság is remekül tudok kamatoztatni. Montreux után fokozott érdeklődés övezett, bármerre mentünk az együttessel, teltház előtt léptünk fel, kiemelt bánásmódban részesültünk. Amikor a reflektorfény gyengébb lett, megzuhantam. Önmagamban kerestem a hibát, és nem értettem, hogyan változhat meg minden egyik percről a másikra. Végül az önbizalmam is elveszítettem, ritkultak a teltházas koncertek, visszamentem a vendéglátók világába. Megcsapott a depresszió és a pánikbetegség szele is, a fellépések alkalmával nehezemre esett felszabadultságot sugároznom magamból, ezáltal a közönséget sem voltam képes úgy bevonzani, ahogyan szerettem volna – jóllehet, e nehéz periódusban is igyekeztem kihozni magamból a maximumot. Próbáltam hajhászni a sikert, közben pedig nyomasztott a felelősség, a hibázástól való félelem. Volt olyan kiadó, amelyik pont azért nem kötött velem szerződést, mert nem látta rajtam, hogy kicsattanok az örömtől. Ez az arcul csapás hosszú ideig fájt.

Ki vagy mi segített túllendülni a holtponton?

A férjem, Barcza Horváth József érttette meg velem, hogy az érdeklődés lanyhulása tulajdonképpen természetes dolog, és nem a személyemnek szól, nem magamban kell keresnem a hibát. „Az emberek egész egyszerűen kíváncsiak voltak arra a nőre, aki képes volt elhozni a montreux-i díjat. A hír és a szenzáció tartotta életben az érdeklődésüket. Most pedig eljött az a pillanat, amikor nem a híred fog éltetni, hanem magadat kell megszerettetned a közönséggel. Szenzáció nélkül is szerethetőnek kell lenned”, mondta. Elkezdtem hát kis lépésekben újra felépíteni önmagamat. Mélyre kellett ásnom, hogy megtaláljam magamban azt, amivel az embereket meg tudom fogni. Másfél évvel később már a Gresham-palotában énekeltemNyári Károllyal, majd jött a japán szerződés (erről bővebben korábbi interjúnkban lehet olvasni – a szerk.)

Időközben édesanya lettél. Bizonyára ez is segített.

A gyermekeim születése pozitív irányba változtatta meg a gondolkodásomat. Feltettem magamnak a kérdést: tulajdonképpen miért is akarok én mindenkinek megfelelni? Idővel elkezdtem vállalni önmagam úgy, ahogy vagyok, az összes hibámmal és erényemmel együtt. Ez az attitűd azt eredményezte, hogy sikerült elérnem a hőn vágyott felszabadultságot anélkül, hogy bármire is rágörcsöltem volna. Levetkőztem a megfelelési kényszert, és lám, kevesebbet is hibáztam, a sikereket pedig bevonzottam. Elengeded és vállalod önmagad, szívvel-lélekkel teszed a dolgod – szerintem ez a mélyponttól való elrugaszkodás receptje. A pozitív változásokat ráadásul a közönség is azonnal megérzi.