Nemzetiopera-kísérlet

Kevés az olyan opera, amely annyiféle átíráson, kiigazításon esett volna át az ősbemutatót követően, mint a Bánk bán. Csakhogy a partitúrán végrehajtott jelentős változtatások egyike sem Erkel Ferenctől származik, így az elmúlt évtizedekben joggal vetődött fel az igény az opera eredeti formájának újbóli színpadra állítására. Azonban a Magyar Állami Operaház sokáig nem akart elszakadni az átírt Bánk bántól, majd miután húzásokkal műsorra tűzte végre az „eredeti” művet, pár év múlva ismét lecserélte azt a jól bevált átdolgozásra. Nagy várakozás előzte tehát meg nemzeti operánk két éve megígért felújítását, amellyel kapcsolatban a fő kérdés az volt, vajon ezúttal a mű melyik formáját viszik majd színpadra az Operaházban.

A Bánk bánt Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és Rékai Nándor az 1930-as évek végén újította meg. Teljesen átszabták Erkel zenedramaturgiáját, átírták a szövegkönyvet, valamint a zenei anyagba is belekomponáltak. Korábban nem létező jeleneteket kreáltak, Biberach–Bánk kettőséből Petur–Bánk duettet készítettek, helyenként a szólamokat is felcserélték: Ottó és Melinda jelenetében hol Ottó szájába adták Melinda dallamait, hol Melinda kapta Ottó énekelnivalóját. Az átdolgozás következtében megcsonkított zenei formáktól hemzsegő, de feszes dramaturgiájú opera lett a Bánk bán, ami végül a közönség és az énekesek tetszését is elnyerte.

Az 1940. március 15-én bemutatott változat a nagyúr szólamát tenor helyett bariton hangfekvésbe szállította le, Tiborcé basszus lett, miközben Melinda szerepét megfosztották a koloratúráktól. A baritonátírás a legendás énekes Palló Imre jutalomjátéka lehetett, aki 1940 és 1951 között ötvennégy alkalommal énekelte váltótárs nélkül a szerepet. Az 1950-es években aztán az Operaház visszatért a tenor verzióra.

Amikor Ókovács Szilveszter bejelentette, hogy nemzeti operánk felújítása alkalmával ezúttal a bariton Bánk bánt hallhatjuk majd, mindenki arra számított, hogy a Nádasdy–Rékai–Oláh által készített, 1940-ben bemutatott baritonverziót támasztják fel az Erkel Színházban. Semmilyen előzetes tájékoztatást nem kaptunk ugyanis arról, hogy ezúttal az opera egy új átdolgozási kísérletének lehetünk majd tanúi bariton címszereplővel, az eredetiből kihagyott jelenetek jelentős részének visszaállításával, helyenként Nádasdy Kálmán szövegével, vegyítve azt Egressy eredeti verssoraival, basszus Tiborccal és Melinda koloratúráktól megfosztott szólamával.

A színház előadói gyakorlatától nem idegen a darabok átdolgozása, főleg ha rendelkezésre állnak megfelelő erők egy-egy klasszikus megújítására. Sajnos azonban a premieren a nagyobb szerepeket éneklő művészek szinte kivétel nélkül nem feleltek meg az átalakított szólamaik által támasztott követelményeknek.

Molnár Levente zavaró pontatlanságokkal, fénytelenül, egysíkúan énekelte Bánk bánt. Hangja több alkalommal lebegett, előadása minden mélyebb érzelmet nélkülözött, a katartikus pillanatok elsikkadtak, elmaradt a szerelmi kettős megható érzelmessége, a férj és feleség búcsúja is laposra sikeredett. A Melindaként színpadra lépő Szemere Zita korrekt alakítást nyújtott, de a drámai részeket egyenetlenül adta elő – hangja hol elveszett a zenekari kíséretben, hol bántóan éles volt. Szerepével igyekezett érzelmileg azonosulni, és színészileg életszerűen varázsolta elénk a magányos, az udvarban magát idegenül érző fiatal nemes asszony tragédiáját. Mindezzel azonban nem tudta ellensúlyozni vokális hiányosságait. Komlósi Ildikó rutinosan, kellő gőggel játszotta Gertrúdot, de ő sem tudott maradéktalanul megfelelni a szólama támasztotta követelményeknek, és egyenetlenül énekelte végig az estét.

A Tiborcot alakító Kováts Kolos hitelesen keltette életre a sokat szenvedett parasztember alakját. Balczó Péter otthonosan mozgott Ottó szerepében, ám a magasabb hangokat teljesen elhagyta, és nem lehetett érezni az igazi lángolást sem Melinda iránt. Biberachot Geiger Lajos formálta meg üzembiztosan, ám nem tudott kellő súlyt és jelentőséget adni az intrikus figurájának. Petur bán ebben a verzióban megkurtított szerepét Haja Zsolt interpretálta kifogástalanul, kellő indulattal szólaltatva meg a bordalt. II. Endrét Bakonyi Marcell alakította sikeresen, kellemes basszbariton hangon, méltóságteljesen énekelve a rövid szólamot.

Az énekkar Strausz Kálmán vezetésével ezúttal is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A Kocsár Balázs vezette zenekar viszont adós maradt a zenekari szövet finomabb árnyalatainak felvillantásával.

Vidnyánszky Attila rendezése kiemelte a darabot a historizáló díszletek közül, és a színpadon megjelenített szimbólumok segítségével igyekezett a történet újfajta értelmezését elénk tárni. Hatásosra sikerült az idegen merániak és a Petur köré csoportosuló lázadók szembeállítása: Gertrúd köre többnyire a háttérben, egy emelvényen jelent meg egy üvegfal mögött, kívül rekesztve magukat a szegény nép panaszán és elégedetlenségén. A vizuálisan szépen beállított színpadképek azonban nem mindig dolgoztak egyértelmű szimbolikával. A tálon körbehordozott, minden bizonnyal a merániaiak vadászata során leölt szarvast azonosíthatjuk a kisemmizett hazával, melynek hagyományait sárba tiporják, gazdag földjeit kifosztják, népét sanyargatják, de akár Melindával is, akit azért csalnak a királyi udvarba, hogy a királyné öccsének prédája legyen. A szarvasmotívum azonban nem vonult végig az egész előadáson, nem volt egyértelműen kibontva. Vidnyánszky más ötletei is felszínesnek hatottak – például az útjelzők fogyatkozása a magyarok számára –, olykor pedig túlságosan is telezsúfolta szimbólumokkal a színpadot. A Tisza-parti jelenet a sok ki-bejárkáló, egyértelmű funkcióval nem felruházott statisztától egy idő után követhetetlen lett. A kevesebb több lett volna.

Nemzeti operánk hosszabb idő után újult meg teljesen, sajnos azonban az előadások nem igazolták a darab új köntösbe öltöztetett változatának szükségszerűségét.