Írhatta volna Meyerbeer is

Ha a későbbi nagy Wagner-operák magaslatai felől közelítünk a Rienzihez, akkor kétségtelenül nem tekinthető „igazi wagneri operának” a római néptribunus története, hiszen túlságosan is a Meyerbeer és Spontini neve által fémjelzett francia nagyopera műfaji sémáját követi. A partitúrát az első jelenettől az utolsóig átszövik a terjedelmes kórustablók, rengeteg felvonulás és induló található benne, ezenkívül a történet bővelkedik vadromantikus elemekben: imák, árulások, szélsőséges érzelmek, szenvedélyes összecsapások, amelyek mind a korabeli francia opera jellegzetességei. Ezeknek az elemeknek pedig nincs szorosan egymásra épülő drámai hatásuk – mintha a komponistát csak az érdekelte volna, hogy kiszolgálja a korabeli közönség igényeit.

Azonban minden hatásvadász megoldása ellenére a Rienzi az első hangjától az utolsóig egy nagy szakmai felkészültséggel és remek színházi érzékkel megírt alkotás. Az 1842-es ősbemutató zajos sikert aratott, majd a darab évtizedekig jelen volt az operaszínpadokon. Manapság azonban csak a nyitányt és főhős ötödik felvonásbeli imáját szokták gyakran előadni hangversenyeken, a teljes opera nem került be a Bayreuthi Ünnepi Játékok által szentesített Wagner-kánonba sem, hiszen maga a zeneszerző sem tekintette méltónak későbbi műveihez.

Ugyanakkor a Rienzi komponálásának ideje részben egybeesett A bolygó hollandiéval, ami arra enged következtetni, hogy nem Wagner zeneszerzői éretlensége és szakmai felkészületlensége miatt esik annyira távol a darab zenei világa a későbbi wagneri stílustól. Elképzelhető, hogy a Szerelmi tilalom bel cantós zenéje után a francia opera világában is ki akarta próbálni magát a mester, átvéve Giacomo Meyerbeer nagyoperáinak számtalan formai sajátosságát.

A budapesti Wagner-napokon jelentős húzásokkal, koncertszerűen hallhattuk ezt az operaritkaságot. Sebastian Weigle az est karmestereként értő tolmácsolója volt a partitúrának, biztos kézzel vezette a zenekart, és már a nyitány alatt megcsillogtatta remek stílusérzékét, színekben gazdag hangzásvilágot teremtve, a tömegjelenetek drámaiságát pedig jó színházi érzékkel fokozva.

A címszerepet alakító Robert Dean Smith alakítása nem volt hibátlan, az előadás előrehaladtával a fáradtság jelei is mutatkoztak produkcióján, a magasabb részekben tenorja nem szólt fényesen, de korrekt technikával, magabiztosan énekelte végig a terjedelmes szólamot, ami dicséretes teljesítmény. Adriano megszemélyesítője, Michelle Breedt nagy érzelmi töltettel keltette életre a szerelme és apja között őrlődő lovag figuráját. A Rienzi húgát alakító Emily Magee színpadi megjelenése, erőteljes – a felső regiszterekben különösen szép hangszínnel megszólaló – szopránja, valamint árnyalt éneklése egyaránt alkalmassá tette a női főszerep megformálására. Falk Struckmann nagyszerű basszbariton hang birtokosa, aki végig fölényesen uralta szólamát, kellő súlyt és jelentőséget adva Stefanno Colonna alakjának.

Magyar közreműködőkkel a kisebb szerepekben találkozhattunk, ám mindhárom énekesünk szép teljesítményt nyújtott. Cser Krisztián Raimondóként ezúttal is bebizonyította, hogy nagyszerű basszus hang birtokosa, Brickner Szabolcs Baroncellit formálta meg hatásosan, míg Bakonyi Marcell Cecco del Vecchióként nyújtott szép alakítást.

A kórusra nagy feladat hárul a darabban, de a Nemzeti Énekkar lenyűgöző könnyedséggel vette az akadályokat: nagyfokú profizmussal, érzelmi árnyalatokban gazdagon, ha kellett, magával ragadó szenvedélyességgel, ha pedig úgy kívánta a partitúra, mély áhítattal, patetikus ünnepélyességgel varázsolta elénk a hatalmas kórustablókat.

Kétségtelen, hogy az utolsó római néptribunus története nem ér fel a későbbi Wagner-operák nagyságával, mert sokkal inkább kötődik a korabeli operasémákhoz, semhogy újító szellemű, eredeti remekműként tarthassuk számon. Megszerkesztettség tekintetében is alatta marad a nagy wagneri zenedrámáknak, ugyanakkor színvonalas előadásban ma is élvezhető romantikus, történelmi nagyopera. Érdemes lenne egyszer szcenírozott formában is műsorra tűzni Budapesten.