Víz keresése az űrben

Tóth Laura és Tóth Annamária duóját névrokonságuk ellenére nem vér köti össze, viszont egyként gondolkodnak és cselekednek is live szettjeik során. Főleg az utóbbival operálnak, de dj-zni is hallhatjuk őket. Közös terepük a techno és a house, de többféle hangzással is kísérleteznek a rave sötét bugyrain keresztül az italo house diszkósabb magasságai felé.

2015-ben in medias res jelentek meg a technokultúra európai bölcsőjében, a német fővárosban, ahol a Mercedes-Benz Fashion Week egy magyar vonatkozású eseményéhez, a USE unused bemutatójához írtak zenét. Itthon a Ladyfesten és a Kikeltetőn figyelhettünk fel rájuk. Azóta olyan helyeken lépnek fel mint a Toldi, a LÄRM, a Központ, de nem restek a Bánkitóra és a Kolorádóra sem elvinni a játékaikat. Büszkék rá, hogy nőkként erősítik a hazai technoszcéna sokszínűségét, de nem tartják magukat kemény vonalas feministáknak. Ezzel a nyitottsággal állnak a zeneíráshoz is, és szeretnék eloszlatni a műfajt beárnyékoló elérhetetlen, sötét felhőket. Hasonló céllal többek között a Bánkitó Fesztiválon, a Kolorádón és a Gólyában is tartottak dj-workshopokat, ahol kezdőket vártak, hogy segítsék az indulásukat. Ilyen kezdeményezésre kis országunkban nem nagyon van példa.

A számaik is szabad ötletek áramlásaként születnek, jammelések során. 2019 januárjában ki is forrta magát az első EP-jük, a Half Half hat számmal. A debütálás január 24-én a LÄRM CRIME buliján történt, majd másnap ment is Spotify-ra.

A Half Half albumcím az első szám megnevezése is egyben, maga a status quo. A duó zenélései során ezt az egészet alkotó koherens működést halljuk. Ezzel a felütésszerű darabbal le is rakják a bazaltkemény alapkövet a techno oltára felé vezető útra, ami azonban nem sárgaköves, nincs visszanézés. Erre az bázisra könnyedén húzták fel az album további, lágyabb öt házát. A half - half az EP leggyorsabb száma, 133 BPM-mel lök ki egyenesen a sztratoszférába. Egy fémes bizsergéssel indul, ami a sürgető, de puha beattel válik állandó melódiává. Egy pillanatra kiáll és elgondolkodtat, hogy hogyan is van ez a földi lét. Ezt az érzést vezeti végig a számon a megérkező magas hangsáv, és kérdőjelként kezd villogni a fejünk felett, amíg válasz nélkül el nem úszik. Aztán ismét jön a karcos hangzás, a magas csak jelzőfényként tűnik fel időnként újra, emlékeztetőként. Triplázott leütések hangsúlyozzák a vasak erejét, majd a magas hirtelen kérdőjelből felkiáltó jellé változik. Felváltva kérdez és válaszol magának. Kétségekből a bizonyosságba vált, de nem teljes az egyensúly. Aztán egy jó ideig eltűnik ez a párbeszéd és a bizsergés is, csak a puha alapdob marad. A kérdezz-felelek halkan egybeolvad a bizsergéssel, és a háttérből önálló entitásként emelkedik ki, a szám eleji mechanikák és a fény kéz a kézben vezet vissza a szilárd talajra, de már kicsit többel, mint ahogy elemelkedtünk róla.

Nagy csend után szólal meg a Jiffy transition („pillanatnyi átmenet”) lágyan úszó dallama, ami ennél a számnál inkább szolgál alapként, mint a dob: az inkább játék, labdák dobálgatása. A háttérben szüntelenül szóló dallam vízparti hullámok előre- és hátrahúzódásának hangja. Az állandóság, a folyamatosan változó természeti erők mozgásával válik örök érvényűvé. A szám dinamikáját a pattogó ritmusok adják, és gyors tettrekészséggel ellensúlyozzák az elmélkedő melódiát. A cselekvésvágy és a melankolikus befordulás kettőssége ez, amit a harmadik fél, egy három hangból álló taktus kísér. A parti zavart vékony hangú, kis bogarak fokozzák, de ez lassan enyhül azok eltűnésével. Maradnak a taktusok, a labdák és a hullámok. Aztán feltámad a szél, és felkavarja a homokot. Ritmusosan karcolja a bőrt, amíg a hullámok le nem mossák. Visszatér a bogárraj, de már nem zavar, a víz megtisztít, és csak a labdák pattognak a végtelenségig.

Ugyanazzal a 128-as BPM-mel visszhangozva hallatszik messziről a yuuukk emelkedő dallama egyre erősödő dobokkal, és kemény kézzel átveszia terepet. Itt végig van egy zörejjellegű háttér cinekkel, amin látszólag rendezetlenül cikáznak az elemek. Gyerekként keres ez a dallam partnert a játékhoz, de egyedül marad a zavaros vízben, és fel kell találnia magát. Fade-elésekkel kap a zene egy lüktetést, ami az előző két számhoz képest kisebb összpontosítást kér, és lazább kötelékeket kínál – kevésbé vezet, szabadabban játszik. Kitölti a teret, feloldja a felgyülemlett feszültséget. Bevisz a vízbe, egy kevésbé strukturált pancsolásra hív. A laza dallam, a cinek és a leütések sokszor összekuszálódnak, és csak a szám fele közelében tisztul a kép, de csak egy kicsit pihentet. Akkor kell a nagy levegővétel, hogy fent maradjunk a vízen. Összecsapó hullámok, játékos fröcskölések. Majd megszólal egy határozott férfi vokál jajdulása, ami nem vet véget a játéknak. Reakcióként a háttérben magas zizegés jelzi az örömöt. Visszatér az állandó zörej, újult erővel kavarodik fel a víz. A szám vége felé, amikor teljesen elfáradtunk, abbamaradnak a cinek, kiúszhatunk a dallammal.

A strick dreams („egyenes álmok”) egy következő világba invitál, ahol nem ébren járunk. Lassabban, 122 BPM-mel viszi a lábainkat a porózus talaj. Végig ez a tempó marad már az EP további részében. Könnyebb a láb, kevesebb a hanghatás, az agy korlátok nélkül engedi előbújni az absztrakt, kitalált alakokat. A feszült figyelmet a hangvilla A hangjának kitartott rezgése jelzi a szám végéig. Ez a táj nem evilági, zörgő láncokat hallunk a semmiből, mély basszusokat és törzsi dobokat. Ezek váltakozására a három hangból álló torz dallam kétkedő tekintettel forgatja a fejét. Veszélyérzet van, és kiszolgáltatottság, a hátunkon is kell hogy legyen szemünk, különben megtréfál az agy. A törzsi ritmus a menekülés hangja, üldözöttek vagyunk a saját hazánkban. Szedjük a könnyű lábainkat, de egyre nehezebbek, kereplő és cinek hatalmába kerültek, futunk, de a homok is fut. A szörnyek, akiket délibábnak remélünk, végül eltűnnek, amikor mi is elsüllyedünk a homokban hangtalanul. Ez talán az album legsötétebb száma.

A three moons orbit the earth („három hold kering a föld körül”) alatt a test ismét a világűrbe sodródik, ahogy az EP első számában, de itt nem hirtelen robban be a fekete térbe. A strick dreams után szemeinket kinyitva, fekvő helyzetből egyenként emelkednek fel a végtagjaink. A dallam segíti a karokat, a térdeket, a fejet felemelkedni, és egyszer csak elkezdünk kisodródni a semmibe. Most nem saját magunkkal vagyunk elfoglalva, a végtelent próbáljuk felfogni. Ahogy egyre messzebb visznek a fémcsövesorgona-hangzású dallamok, visszanézünk a bolygónkra, és három holdat látunk keringeni körülötte. Aztán az album első szöveges vokálja kijelenti, hogy az agyam trükközik velem, nem tudom, mit csináljak. Ez a zavarodott állapot áll fenn a szám további részében, és fokozódik a szöveg eltorzításával. A vizuális hatás teret tud nyerni a vokál háttérbe szorításával, és a hallgató is megjeleníti a képet. Az értetlenséget a dobok hatalomátvétele próbálja strukturálni a szám vége felé, aztán beáll a teljes nihil.

A kiss fm 95 rögtön induló felívelő dallama ezt a nihilt tölti fel világos és nyugodt tudattal. Az utazás a végéhez ért, a beatek nem sürgetnek, a dallam óvatosan visszakísér a jelenbe. Simogatóan hallatszik egy női hang, a biztonság hangja. Aztán a szám felénél a puha ütemekre az emlékeink felélénkülnek, és a fémes zizzenésekkel képek villannak be: a kérdőjel felkiáltójellé válása, vízparti labdák pattogása, gyerek pancsolása, apák jajszava, szörnyek a parti szunyókálás alatti álomból. A három hold valóságként él, de már nincs biztos realitás. A végén a puha ívek rugalmassága marad, és az album határozott véget ér. Kiszállás.

Kétkedéssel fogadtam az első másodpercben az EP-t, mert nem éreztem sajátomnak, de örülök, hogy kitartottam a Wave Twins utazásán. Bizonyíték az album arra, hogy a jól strukturált elektronikus zene a nap közepén is elrepíthet olyan terekbe, ahol nem gyakran járunk.

Leadkép: Wave Twins official