© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Zenévé formált energia
Mumford & Sons: Babel
A Mumford & Sons magasra tette a mércét 2009-es Sigh No More című lemezével. Az addig szinte ismeretlen brit banda karrierje egyik pillanatról a másikra beindult, és két év alatt a csúcsra jutottak. De mi a titkuk? Hiszen sem zenéjük, sem ők maguk nem nevezhetők trendinek, mégis zsúfolásig telt koncertjeiken szinte az őrületig fokozzák a hangulatot.
A Mumford & Sons magasra tette a mércét 2009-es Sigh No More című lemezével. Az addig szinte ismeretlen brit banda karrierje egyik pillanatról a másikra beindult, és két év alatt a csúcsra jutottak, így nem kis várakozás előzte meg második albumukat, amely a Babel címet kapta. De mi a titkuk? Hiszen sem zenéjük, sem ők maguk nem nevezhetők trendinek, mégis zsúfolásig telt koncertjeiken szinte az őrületig fokozzák a hangulatot.
Itthon a zenekar nem különösebben ismert, talán az új hullámos folk és világzene kedvelői számára mond valamit a név. Zenéjüket a hazai rádiók nem játsszák, talán egy alkalommal csíptem el egy órányi összeállítást valamelyik koncertjükről. Pedig nemcsak a közönséget nyerték meg maguknak, hanem a szakmát is: az elmúlt két évben jó néhány szakmai díjat és jelölést bezsebeltek (az év rock dala; az év új előadója), több külföldi kritikus a Babel-lel kapcsolatban már egy esetleges Grammy-díjat emleget.
Zenéjük a brit folkrock és a bluegrass ötvözése: számaikban a tisztán akusztikus hangzás, amelyet a gitárok, a bőgő és a banjo alapoznak meg, találkozik a többszólamú vokállal, és teremt különös és igazán egyedi atmoszférát. A világ zenekritikusaival szemben itthon nem övezte túl nagy lelkesedés a Babel megjelenését, sőt inkább negatív, semmint pozitív visszhangot keltett a lemez. Az említett cikk több pontjával nem értek egyet, a legkülönösebb tételének az esetleges párhuzam tűnt a Coldplay énekese, Chris Martin és Marcus Mumford között, holott a két zenekar egészen más stílust képvisel, még akkor is, ha a közönségük között vannak esetleges átfedések.
De most vegyük sorra, miért is jó ez a lemez, és miért nem baj az, ha valamit az egyszer már bevált recept szerint alkalmaznak újra – persze újrafogalmazva és újraértelmezve.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=rGKfrgqWcv0[/youtube]
Amikor egy zenekar kialakítja a saját stílusát, az együtt jár azzal, hogy saját magát is értelmezi a nagy zenei stílusok tükrében. A Mumford & Sons esetében ezek a tükrök a brit folkzene és a bluegrass némi countryval és rockzenével fűszerezve. E stílusok elmeiből válogatva hozta létre azt az összetéveszthetetlen hangzást, amely csakis rájuk jellemző. Marcus Mumford ércesen rekesztett hangja külön karaktert ad minden dalnak, hiszen ha kell, szinte a fülekbe suttogja az egyes sorokat, máskor pedig keményen, fokozatosan a ritmussal és a hangzással erősödve erőteljesen szólal meg, egész koncerttermeket betöltve. Manapság nem sok együttes ér el ekkora sikereket ilyen zenével. Sőt, azt hiszem a folk és a világzene vonalán a Mumford & Sons az utóbbi évek legnagyobb sikertörténete.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=_UDWCScrWeo[/youtube]
Ahogy korábban is írtam, Marcus Mumford és bandája nem bízta a véletlenre az új lemezt, mivel sok esetben a korábbi, 2009-es album idéződik fel a hallgatóban. Van, akit ez zavar, van, aki teljesen átsiklik felette, és van, aki örül a felfedezett párhuzamoknak. Én az utóbbi csoportba tartozom. Nem bosszankodok amiatt, hogy néhány szám esetében, mint például az I Will Wait vagy a Ghost That We Knew, visszaköszönnek ismerős futamok a gitárnál vagy a banjónál, vagy épp az énekszólamokban. Egyrészt azért nem, mert relatív fiatal zenekarról beszélünk, így még nem kérhető számon rajtuk az, hogy miért nem újítanak. Másrészt pedig azért nem, mert azért nem maradt újítás nélkül a lemez: több helyen hangsúlyosabb szerephez jut az elektromos gitár, ami igazán különleges ebben a tisztán akusztikus hangzást képviselő stílusban. Az éneket tekintve is változás figyelhető meg, erőteljesebb, bátrabb, dinamikusabb lett, bár néhol kicsit más soknak bizonyul számomra a rekesztés.
Mindenképp az album húzószámai közé sorolnám a címadó Babelt, az I Will Wait és a Hopeless Wanderer című számokat, az intimebb, lágyabb hangzást képviselik a Holland Road vagy a Broken Crown. Szerencsére nem billen el a hangzás és ezzel együtt az album hangulata sem a túl dinamikus, sem pedig a túlzottan érzelmes irányba. Rendszerint a visszafogottabb verzéket mindig dinamikusabb, feszes ütemű zenei átkötések követik, így a számok hangulata korántsem nevezhető unalmasnak vagy kiszámíthatónak, hiszen ez a folyamatos váltakozás még egy külön szintet ad a dinamikának.
Az album megjelenésének időzítése talán csak azért érdekes, mert számomra a Mumford & Sons zenéje sokkal inkább köthető a tavaszhoz és a nyárhoz, semmint az őszhöz vagy a télhez. Persze ennek már rögtön ellentmondhat az, hogy az első szám, amit tőlük hallottam a Winter Winds címet viselte. Hangulatában mégis valami friss és napfényes, végtelenül vidám és teljesség felé igyekvő zenét szólaltatnak meg. A vidámság persze nem minden, hiszen dalszövegeik világa sokszor komor és komoly témákat pendít meg, s nem félnek a szövegeikbe ismert irodalmi alkotásokból származó sorokat sem beépíteni, legyen szó Shakespeare-ről vagy épp Steinbeckről.
Sokat gondolkoztam már azon, hogy miért ragad magával minden egyes alkalommal ez a zene. Talán azért, mert szinte mindig más-más szám épp az aktuális kedvencem az albumokról, mert mindig találok valami újdonságot, valami apróságot, amiért érdemes újra meg újra feltenni a lemezt: egy rövid szólórész, a bravúros zenei átkötő részek vagy egy szövegbeli félmondat, vagy egyszerűen csak az a tiszta energia, ami ebből a zenéből ered. Nem tudom. De talán ideje lenne, hogy a magyar közönség is megjegyezze a Mumford & Sons nevet.
Mumford & Sons: Babel, 2012.
Itthon a zenekar nem különösebben ismert, talán az új hullámos folk és világzene kedvelői számára mond valamit a név. Zenéjüket a hazai rádiók nem játsszák, talán egy alkalommal csíptem el egy órányi összeállítást valamelyik koncertjükről. Pedig nemcsak a közönséget nyerték meg maguknak, hanem a szakmát is: az elmúlt két évben jó néhány szakmai díjat és jelölést bezsebeltek (az év rock dala; az év új előadója), több külföldi kritikus a Babel-lel kapcsolatban már egy esetleges Grammy-díjat emleget.Zenéjük a brit folkrock és a bluegrass ötvözése: számaikban a tisztán akusztikus hangzás, amelyet a gitárok, a bőgő és a banjo alapoznak meg, találkozik a többszólamú vokállal, és teremt különös és igazán egyedi atmoszférát. A világ zenekritikusaival szemben itthon nem övezte túl nagy lelkesedés a Babel megjelenését, sőt inkább negatív, semmint pozitív visszhangot keltett a lemez. Az említett cikk több pontjával nem értek egyet, a legkülönösebb tételének az esetleges párhuzam tűnt a Coldplay énekese, Chris Martin és Marcus Mumford között, holott a két zenekar egészen más stílust képvisel, még akkor is, ha a közönségük között vannak esetleges átfedések.
De most vegyük sorra, miért is jó ez a lemez, és miért nem baj az, ha valamit az egyszer már bevált recept szerint alkalmaznak újra – persze újrafogalmazva és újraértelmezve.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=rGKfrgqWcv0[/youtube]
Amikor egy zenekar kialakítja a saját stílusát, az együtt jár azzal, hogy saját magát is értelmezi a nagy zenei stílusok tükrében. A Mumford & Sons esetében ezek a tükrök a brit folkzene és a bluegrass némi countryval és rockzenével fűszerezve. E stílusok elmeiből válogatva hozta létre azt az összetéveszthetetlen hangzást, amely csakis rájuk jellemző. Marcus Mumford ércesen rekesztett hangja külön karaktert ad minden dalnak, hiszen ha kell, szinte a fülekbe suttogja az egyes sorokat, máskor pedig keményen, fokozatosan a ritmussal és a hangzással erősödve erőteljesen szólal meg, egész koncerttermeket betöltve. Manapság nem sok együttes ér el ekkora sikereket ilyen zenével. Sőt, azt hiszem a folk és a világzene vonalán a Mumford & Sons az utóbbi évek legnagyobb sikertörténete.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=_UDWCScrWeo[/youtube]
Ahogy korábban is írtam, Marcus Mumford és bandája nem bízta a véletlenre az új lemezt, mivel sok esetben a korábbi, 2009-es album idéződik fel a hallgatóban. Van, akit ez zavar, van, aki teljesen átsiklik felette, és van, aki örül a felfedezett párhuzamoknak. Én az utóbbi csoportba tartozom. Nem bosszankodok amiatt, hogy néhány szám esetében, mint például az I Will Wait vagy a Ghost That We Knew, visszaköszönnek ismerős futamok a gitárnál vagy a banjónál, vagy épp az énekszólamokban. Egyrészt azért nem, mert relatív fiatal zenekarról beszélünk, így még nem kérhető számon rajtuk az, hogy miért nem újítanak. Másrészt pedig azért nem, mert azért nem maradt újítás nélkül a lemez: több helyen hangsúlyosabb szerephez jut az elektromos gitár, ami igazán különleges ebben a tisztán akusztikus hangzást képviselő stílusban. Az éneket tekintve is változás figyelhető meg, erőteljesebb, bátrabb, dinamikusabb lett, bár néhol kicsit más soknak bizonyul számomra a rekesztés.
Mindenképp az album húzószámai közé sorolnám a címadó Babelt, az I Will Wait és a Hopeless Wanderer című számokat, az intimebb, lágyabb hangzást képviselik a Holland Road vagy a Broken Crown. Szerencsére nem billen el a hangzás és ezzel együtt az album hangulata sem a túl dinamikus, sem pedig a túlzottan érzelmes irányba. Rendszerint a visszafogottabb verzéket mindig dinamikusabb, feszes ütemű zenei átkötések követik, így a számok hangulata korántsem nevezhető unalmasnak vagy kiszámíthatónak, hiszen ez a folyamatos váltakozás még egy külön szintet ad a dinamikának.
Az album megjelenésének időzítése talán csak azért érdekes, mert számomra a Mumford & Sons zenéje sokkal inkább köthető a tavaszhoz és a nyárhoz, semmint az őszhöz vagy a télhez. Persze ennek már rögtön ellentmondhat az, hogy az első szám, amit tőlük hallottam a Winter Winds címet viselte. Hangulatában mégis valami friss és napfényes, végtelenül vidám és teljesség felé igyekvő zenét szólaltatnak meg. A vidámság persze nem minden, hiszen dalszövegeik világa sokszor komor és komoly témákat pendít meg, s nem félnek a szövegeikbe ismert irodalmi alkotásokból származó sorokat sem beépíteni, legyen szó Shakespeare-ről vagy épp Steinbeckről.
Sokat gondolkoztam már azon, hogy miért ragad magával minden egyes alkalommal ez a zene. Talán azért, mert szinte mindig más-más szám épp az aktuális kedvencem az albumokról, mert mindig találok valami újdonságot, valami apróságot, amiért érdemes újra meg újra feltenni a lemezt: egy rövid szólórész, a bravúros zenei átkötő részek vagy egy szövegbeli félmondat, vagy egyszerűen csak az a tiszta energia, ami ebből a zenéből ered. Nem tudom. De talán ideje lenne, hogy a magyar közönség is megjegyezze a Mumford & Sons nevet.
Mumford & Sons: Babel, 2012.
