Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

Szabó Magdától már az 1968-ban megjelent Zeusz küszöbén című kötet előtt sem volt idegen az útleírás műfaja. A hatvanas évek elején a műveit megjelentető külföldi kiadók és a szovjet íróküldöttség meghívására, valamint békekongresszusi küldöttként több alkalommal járt külföldön (például Franciaországban, Angliában, Stockholmban, Göteborgban, Leningrádban és Thibilisziben), az itt szerzett benyomásait, emlékeit rövidebb terjedelmű írások formájában meg is örökítette. Ezek a beszámolók a Kortárs folyóiratban jelentek meg 1962–63 között a Hullámok kergetése című útijegyzet-sorozat részeként. Az írónő később ezekből állította össze – egyes írásokat némiképp kibővítve – az 1965-ben azonos címmel publikált művét. Az évekkel később keletkezett Zeusz küszöbén lényegében ezt – az utazási élmények felelevenítését esszéisztikus betétekkel és önéletrajzi szálakkal összekötő – formát vitte tovább, azonban a Görögországban töltött lényegesen hosszabb idő (hat hét) során jóval több látnivaló megtekintésére volt lehetősége, és az országon belüli utazásainak köszönhetően sokkal több megírásra érdemes élmény, tapasztalat is érte, így ez a kötet egy átfogóbb jellegű, kidolgozás és felépítés tekintetében már sokkal inkább a regény műfajához közelítő alkotás lett.

Az 1966-os utazást megörökítő útileírás megjelenésének időszakában olyan, Görögországba ebben az időben ellátogató szerzők is publikáltak rokon tematikájú műveket, akik komoly részt vállaltak mind az ógörög, mind pedig az újgörög nyelven íródott alkotások fordításában, és útirajzok formájában is át kívánták adni az élményeiket. Itt például Szőllősy Klára Kiklász-kalandozások (1967) és Devecseri Gábor Epidauroszi tücskök, szóljatok (1969) című köteteire gondolhatunk. Szabó Magda könyve is illeszkedett ebbe a sorba, és noha ő nem fordított ógörög műveket, az antikvitás irodalma és kultúrája iránti, gyerekkorában kialakult rajongásából fakadóan – melyről több önéletrajzi regényében, például az Ókútban vagy a Für Elise-ben is írt – maga is erősen kötődött az antik Hellászhoz. Így férjével, Szobotka Tiborral közös

görögországi útja egy álom valóra válását és egy olyan életre szóló élményt jelentett számára, amit mindenképpen meg akart örökíteni.

A Zeusz küszöbén megjelenésének ideje nemcsak a már említettek miatt lényeges, hanem azért is, mert ekkoriban az újgörög alkotások kiadása és fordítása fellendülőben volt Magyarországon. Ennek folyományaként – éppen az írónő utazásának évében – Angelosz Terzakisz regényíró, Leon Kukulasz költő, kritikus és Jorgosz Sztambolisz költő is hazánkba látogatott a magyar–görög kapcsolatok elmélyítése érdekében, melyet a két nép irodalmának kölcsönös fordításain keresztül kívántak megvalósítani. A Magyar Írószövetség tagjaként Szabó Magda azon túl, hogy részt vett ezen találkozón, érintett is volt az ügyben, mivel az 1959-ben megjelent, Az őz című regényének éppen készült a görög változata. Utazása során az írónő és Szobotka nemcsak személyesen találkoztak a fordítóval, Lelával, de baráti kapcsolatot alakítottak ki vele és férjével, Sztavrosszal. Sztavrosz neve már a kötet bevezetésében is feltűnik, és a tőle érkezett levél a magánéleti problémák (az utazása alatt kialakult, sokáig húzódó bélbetegsége, édesanyja balesete) következtében feleleveníthetetlenné és megírhatatlanná vált emlékek visszatérését idézi elő az írónőben, és újra felkelti benne a görögországi élmények könyv formában való megírásának vágyát. Nemcsak az utazásuk során felkeresett nevezetességekhez kapcsolódó élményeiket vagy az utastársaikkal kötött barátságukat kívánta megörökíteni, hanem az apró-cseprő személyes problémákat is: azt, hogy olykor milyen nehezen találtak szállást, mennyit kellett takarékoskodniuk, a nyaralást beárnyékoló elviselhetetlen hőséget és egyéb kellemetlenségeket – mint például tönkrement táskafülek, rövidzárlat a hotelben, több órát késő hajók, az írónő fejsebe, gyomorpanasza, valamint a mindkettejüknél kialakult fogtályog –, amelyeket különösen nehéz az otthontól távol kezelni.

Szabó Magda már szintén a könyv elején megelőlegezi az események végkifejletének azt a félig babonás, félig játékos és humoros olvasatát, mely szerint az őt és a szeretteit érő kellemetlenség, betegség és baleset Apolló bosszújával állnak összefüggésben. A történések ok-okozati láncolatba helyezése során arra jut, hogy az ógörög isten, aki „nincs […] a kritikához hozzászokva”, azért akar revansot venni rajta, mert az Olümpiában látott Apolló-szobor arckifejezését üresnek és blődnek titulálta, és ezt a véleményét Szobotka elképedésére – aki szerint egy kultikus arcot éppen ilyen módon kell ábrázolni – még azzal is megtoldja, hogy az isten bizonyára analfabéta is, aki helyett „a Múzsák írják […] az összes dalt”, és ezért teljességgel kizártnak tartja, hogy az írók segítségére lehet az alkotás során. A vélhetően az írónő lekicsinylő és gúnyos véleményére adott bosszúálló magatartása nyomán

Apolló alakja nem a művészetet és költészetet ösztönző és segítő, hanem a pestist és dögvészt előidéző halál isteneként szerepel a kötetben, akivel hiba volt ujjat húzni.

Az elszenvedett gyötrelmek hatására Szabó Magda a hazatérését követően engesztelő áldozatra készül, melybe a „játékos természetű” édesanyját is be kívánja vonni, aki azonban az írónő tudtán kívül már elszenvedte a görög isten bosszúját: leesett a lépcsőn (egyemeletnyit zuhant), és a házaspár hazaérésekor combnyaktöréssel feküdt a kórházban.

Szabó Magda ugyanilyen elmarasztaló véleménnyel van a Ganümédészt Olümposzra hozó Zeuszról is, akinek üvegszekrényben álló szobra „egy rendkívül energikus, kevéssé bizalomgerjesztő, erőszakos és élvsóvár királyi férfi képét mutatja”, ellentétben azzal a képpel, amit gyerekkorában kialakított róla. Az ábrázolás kapcsán egyúttal az isten és a magával vitt kisfiú történetének azon szexuális vonatkozásaira is reflektál, melyre bevallása szerint nemcsak a gimnáziumban, de még az egyetemen – ahol már többet tudott a görögök filozófiájáról és a homoszexualitáshoz fűződő viszonyáról – sem figyelt fel, és melyet az általa szemlélt szobor félreérthetetlen módon jelenít meg.

A játékos, humoros megközelítési mód mellett a mű másik sajátossága abban ragadható meg, hogy az istenségeket és mitológiai alakokat egyszerre jeleníti meg egy letűnt, rekonstruálni kívánt korszak kultúrájának részeiként, és olyan „történelmi személyiségekként”, akik valóban a felkeresett helyszíneken éltek és cselekedtek. A „mitikus csodavilág” szereplői az írónő korábbi regényeiben (például Az őzben) használt monológforma által megszólítható alakokká válnak, akik számára a válaszadás – nemcsak a visszacsatolást kizáró narrációs forma jellegéből, hanem az isteni státuszukból adódó, halandókkal való közvetlen kommunikálásra nem hajlandó attitűdjük miatt is – lehetetlen. Ez az írói megoldás egyrészt leképezi az istenekhez imádkozó ókori görög hívők helyzetét (ezt az olvasatot az is erősíti, hogy Szabó Magda több alkalommal is tőlük kér védelmet és segítséget az utazásához), másrészt így tudja kifejezni az irántuk gyermekkorában kialakult csodálatot, amit az édesapja alapozott meg azáltal, hogy már gyerekként megismertette vele a görög mitológia világát.

A modern Görögországot az írónő szinte teljesen apolitikus módon jeleníti meg, mivel nem reflektál sem a korabeli vezetésre, sem az 1940-es években zajlott görög polgárháborúra vagy a magyarországi görög menekültekre. A szocialista jelző is mindössze kétszer tűnik fel a szövegben. Az egyik esetben a mítoszi hősök nevével fémjelzett („Leleményes Odüsszeusz hazája, hősi Akhilleusz hazája, tűzlopó Prométheusz hazája, istenek és istennők földje…”) Görögország szocialista országokból érkező turistákkal szembeni szigorúbb útlevél-ellenőrzés kapcsán, míg a másik esetben annak regisztrálása során használja, hogy a nem szocialista országokkal szemben Magyarországon mennyivel magasabb a kiadott könyvek példányszáma, és mennyivel jobban szeretnek olvasni a hazájában, mint Görögországban, ahol csak elvétve látott olvasó embereket és könyvesboltokat.

Szabó Magda útileírásában tehát nem utal a modern Görögországra jellemző politikai vagy gazdasági kontextusra,

ellenben az általa felkeresett helyeken látott koldusok nagy számára, a szeméttel borított, szegénységről árulkodó környékekre, illetve a kiskorúak (szállodában, éttermekben és utazási irodákban alkalmazott fiúk) dolgoztatására folyamatosan reflektál, csakúgy, mint a görög nők kizárására a közösségi terekből. Athéni tartózkodása során például meglepetten konstatálja, hogy a nem turisták számára üzemeltetett kávéházakban kizárólag férfiak fogyasztanak, és amikor Szobotka akarata ellenére, illetve spórolási megfontolásból mégis ide ülnek be, a görög férfiak rosszallóan néznek rájuk, és az őket kiszolgáló pincér is a férjnek címezi az írónő által feltett kérdésre adott válaszát.

A jelenkori Görögország viszonylataira tett bővebb utalások hiányát az is magyarázza, hogy Szabó Magdát alapvetően az ókori Hellász egykori létét igazoló romok, épületek, művészeti alkotások érdeklik, azok megkeresésére vállalkozik, és elszomorítja, hogy a fejében élő, mítoszok által formált Hellász-kép nyomait kezdetben sehol sem találja: „egyelőre képtelen vagyok elrendezni magamban a rám záporozó élményeket, s persze baj van a szinkronnal, amin nem is lehet csodálkozni: nekem az antik Hellászról van képem, az én tudatomban Periklész él, Platón, a tragikusok, Apellész madarai, a görög mérték és arány és a mítoszok fekete világa”. Az ókori és a 20. századi állapotok merőben eltérő voltából adódó zavarodottsága azonban fokozatosan eltűnik, mivel a nyomok keresését egy olyan felfedezőútként fogja fel, mely arra irányul, hogy a hatvanas évek Görögországáról lefejtse azt a vastag és ellenálló felszínt, mely a kincset, azaz az általa szeretett ókori Hellászt rejti. Az ilyen kincsek megtalálása során az írónő párhuzamosan láttatja az ókori Görögországról szóló tanórákon a regényírás miatt alig odafigyelő, az idejutásról álmodni sem merő iskolás lány, és a tanultakat immár testközelből megtapasztaló felnőttkori énjét, például az olümpiai romok megtekintése során: „Bemegyünk mi is, megállunk, most megint nagyon közel van Horatius: »sunt quos cirruculo…« Margarita [az idegenvezető] megbámul, míg leguggolok, és elkezdem csorgatni a port az ujjaim között, és nem sejti, hogy én most gondolatban latinórán vagyok a régi gimnáziumban, és ha nem is futásommal, csak a kezemmel, de felverem Olümpia porát.”

Ez a párhuzamos láttatásra épülő írói megoldás jellemző például azokban az esetekben is, amikor Szabó Magda különböző magyar szerzők (Kazinczy, Berzsenyi, Csokonai vagy Kölcsey) ókori Hellászról szóló verssorait idézi fel magában a vonatkozó helyszíneken. Ezek a magyar költemények az általa rajongva szeretett Hellászt elevenítik fel kifejező módon, miközben szerzőik sosem jártak Görögországban. Ily módon büszkeségre okot adó

magyar vonatkozásokkal telítődik számára az utazás, és miközben ellátogat a poéták verseiben szereplő helyszínekre, rendkívül közel érzi magához az alakjukat.

Ennek a kettős kapcsolódásnak a jelentőségét a külföldiek számára átadhatatlannak tartja, és nem is tesz kísérletet arra, hogy elmagyarázza az idegenvezetőjüknek, miért ragaszkodik ahhoz, hogy az eredeti programot felülírva a csoport még aznap felkeresse a Kazinczy költeményében megelevenedő delphi forrást, vagy hogy Árkádia láttán a róla költeményeket író magyar szellemhad követi a képzeletében azt a turistabuszt, melyen ő és Szobotka utaznak. Szabó Magda ezeket ugyancsak a korábbi regényeire jellemző, visszacsatolást kizáró monológgal fejezi ki, egy elképzelt idegenvezetői ismertetőszöveg formájában: „Ha tehetném, kivenném Margarita kezéből a mikrofont, és azt mondanám ezeknek az idegeneknek: »Hölgyeim és uraim, úgy nézzenek majd szét Árkádiában, hogy erről a tájról álmodtak valamikor olyan magyar költők és írók, akiknek még a fővárosig is probléma volt eljutni, és mi ketten, akik itt ülünk a Chat autóbuszán, állandó meghatottsággal küszködünk, mert eszünkbe jut az Arcadia pör, és mindjárt az is, milyen hiába levelezett Batthány herceggel Kazinczy a Magyar Arkászok, a létesítendő Magyar Irodalmi Társaság ügyében […]. És Berzsenyi is eszünkbe jut, aki így énekelt: ‘Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti… Itt Arkádia zöld halmai nyillanak,’ s aki csak olvasott erről a vidékről, nem láthatta sose, hisz keserű szívvel töprengve Kölcsey kritikáján, irdatlan messzire élt nemhogy innen, de Pest-Budától is, a magyar ‘Larisszán’. A Dunántúlt nevezte így, s látják, mi tegnap elhaladtunk az eredeti Larissza mellett. Magyar szellemhad követ itt bennünket, mit tudják önök, mit hordunk magunkban népünk irodalmáról, miféle emlékeket…«” Minden bizonnyal ez a felismerés inspirálta a Zeusz küszöbén után egy évvel később megjelenő Katalin utca című regényének Görögországban játszódó jeleneteit, melyek ezt, az utazás során szerzett átadhatatlanság-tapasztalatot közvetítik a Katalin utca lakói és a görög férfival házasságot kötő, Magyarország után vágyódó Elekes Blanka alakján keresztül, aki a nyelvi és kulturális különbségekből adódóan képtelen megosztani görög családtagjaival az emlékeit, érzéseit, ezért számukra érthetetlen szavakkal, szokásokkal idézi fel magának a szerettei alakját, valamint a régi életét.

Szabó Magda kötetében nem kíván politikai, gazdasági vagy társadalmi körképet adni Görögország 1966-os állapotáról, érdeklődésének homlokterében a valaha volt Hellász áll. A hosszas, kitartó szemlélődésnek és keresésnek köszönhetően nemcsak az antik Görögország, illetve a monológforma által megszólíthatóvá váló mitikus szereplők elevenednek meg az írónő lelki szemei előtt, hanem a Hellászt megéneklő magyar költők és írók is, akik alkotásaik révén maguk is a mítoszi időtlenség részeivé váltak.

Cikksorozatunk további részei:

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek? – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje