A kívülállás vonzereje – Gondolatok a kortárs zine-kultúráról

Ha a zine eredetével kell kezdenem egy szemináriumot vagy egy baráti beszélgetést, az avantgárd különböző irányzatai alatt születő röpiratokat említem elsőként, ugyanis a szintén közvetlen rokoni szálon kötődő szamizdatoknál és science fiction fanzine-eknél fontosabb előzményként érthetjük a dadaista vagy szürrealista esztétikát hirdető kiadványok jó értelemben vett közléskényszerét, az önkifejezés felfokozott vágyát. Ez az esszé azonban a jelennel foglalkozik, alapállítása pedig az, hogy napjainkban legalább olyan érvényes formátum a zine, mint kialakulása idején, amikor valódi underground eszmények és stílusirányzatok – elsőként a punkmozgalom fanzine-kultúrája – tapadtak hozzá. Ennek az egyik fő oka, hogy egy zine az írott sajtón fél lábbal kívül áll, egy esztétikai és ideológiai „free space”.

Richard Neville 1963-ban Sydney-ben alapította meg a hatvanas évek ellenkultúra-boomjára rezonáló, bizonyos értelemben azt tápláló Oz magazint, amely 1967-től párhuzamos változatot is kapott Londonban. Ez az establishment-ellenes underground folyóirat nem számít klasszikus értelemben (fan)zine-nek, de az akcionizmustól kezdve a mainstream társadalmi normákkal való ellenszegülésén át a pszichedelikus, szempárokat vonzó címlapokig számos olyan vonással rendelkezik, amelyek később a punk zine-eket vagy épp a kilencvenes évek amerikai feminista mozgalma (Riot grrrl) alatt született kiadványokat is jellemezték. Az Oz első száma azonban rögtön hatezer példányban kelt el, vagyis a sokszorosítás sajátosságai miatt a klasszikus sajtórendszerben értelmezhető lapról beszélünk, és emiatt került többször is gondba Neville és szerkesztősége, ugyanis tabudöngető témáik miatt több pert akasztottak a nyakukba az évek alatt.

A társadalmi érzékenység a hetvenes, nyolcvanas években elsősorban Nagy-Britanniában készülő punk funzine kiadványok számára is meghatározó attitűdöt jelentett, de a már említett Riot grrrl mozgalom esetében látványosabb a kapcsolat. A korszak két fontosabb zenekara, a Bikini Kill és a Bratmobil (mely többek közt a Nirvana előzenekara is volt egy időben) tagjai egyaránt úgy kötöttek ismeretséget, hogy ugyanazt a jelképes összegű vagy ingyenes zine-t szerkesztették (Jigsaw, Bikini Kill, Girl Germs, majd közösen riot grrrrl). Az underground női punkzene és a feminizmus harmadik hullámának találkozási ponjtává, gyűjtőhelyévé váltak ezek az egyébként értelmiségi körök, melyek a legkülönbözőbb nőkkel kapcsolatos témákban készítettek zine-eket.

A témaválasztás mindenesetre nem elegendő kapaszkodó, ha a zine-ek valódi vonzerejét akarjuk megérteni, illetve az utóbbi évtizedek nemzetközi zine-trendjei épp arról tanúskodnak, hogy a korlátlanság a kulcstényező, amikor a lehetséges tematikai irányokat vizsgáljuk.

Ugyanolyan élvezetes és minőségi zine-t készítettek már pirítósokról, 20. századi közlekedési balesetekről és apukák Twitter-bejegyzéseiről, mint a családon belüli erőszakról.

Julie Bartel amerikai könyvtáros és zine-szakértő négy olyan fogalom köré próbálja felépíteni sajátos zine-értelmezését, amelyek számomra, az underground kultúrát kutató egyetemi oktatóként is hasznosak voltak, amikor hallgatóimnak azt a feladatot adtam ki, hogy a félév végére készítsenek egy-egy saját kiadványt. A diverzitás, a kreativitás, az innováció és a kifejezésmód varázsszavai többé-kevésbé beváltak, amikor a beérkezett füzeteket szemügyre vettem, hiszen megcsináltságukat tekintve és tematikailag is nagyon széttartó profilokkal találkoztam. A formai szabályok alóli mentesség azonban olykor béklyót kötött a készítők kezére. A zine szerkesztőinek a formai korlátlanság miatt a tartalmat, így saját fantáziájukat is fel kell szabadítaniuk, hiszen nem kisebb lehetőség áll előttük, mint új formátumok, új témák bevezetése, melyek korábban semmilyen módon nem kaptak szerepet a sajtó történetében. A kreativitás és az innováció persze nemcsak alapszakos egyetemisták, de – személyes példámból okulva – tudományos tevékenységet folytató kutatók, oktatók esetében is időszakos képesség: egyesek erősebbek benne, mások kevésbé. Bartel negyedik kategóriája, a kifejezésmód (az eredeti szövegben expression) azonban a zine-kultúrával ismerkedő fiatalok számára a legfontosabb, egyben legfelszabadítóbb összetevőnek tűnik.

Van valami megmosolyogtatóan naiv abban, amikor lelkes fiatalok a csúcsra járatott 21. századi technomediális közegben ragasztóval, ollóval és tussal állnak neki kiadványt szerkeszteni,

de épp ez a fizikai aktivitás az, ami a naivitásba hajló játékosság rétegén túl nagyon is konkrét, már-már vérre menően komoly tevékenységgé teszi a zine-készítést.

A legáltalánosabb meghatározás, aminél közelebb menni csak káros és pontatlan szűkítések árán tudunk, az a formátum. Méghozzá egy olyan formátum, amely üzleti megfontolásoktól, anyagi gyarapodási szándéktól mentesen készül minden esetben. Ez a két összetevő, vagyis a kézzelfoghatóság és nonprofit jelleg a legtöbb esetben áthatja a tartalmat is, nyilvánuljon meg az adott zine akár konkrét ügyek mellett vagy ellen, vagy használja épp önreprezentációs térként a formátumot.

Ahogy a szubkultúrával foglalkozó kutatók beszélnek a digitalizáció korszakában bekövetkező identitáselméleti kérdésekről, úgy a fanzine-kultúrából kinövő zine-ekkel kapcsolatban is elmondhatjuk, hogy immár nem a közösségbe tartozás, a hasonló értékrend és felhalmozott kollektív tudás alakítja legerősebben a szcénát, hanem éppen a különbözőség reprezentációs lehetőségei. Ez különösen igaz a digitális bennszülött generációra. Az internetbe beleszületők számára az online tér nem minden esetben a lehetőségek végtelen tárháza, hanem egy egyre szűkebb ruha, amiben nehéz kitűnni a tömegből. A blogkorszak, majd a web 2.0 és web 3.0 közösségi médiákon alapuló rendszerének legkülönösebb, legextravagánsabb projektjeinél is őszintébb zine-eket vásárolhatunk például a legnagyobb magyarországi zine-seregszemlén, az Ukmukkfukk vásáron, és találhatunk izgalmasabb, esztétikailag delejezőbb kiadványokat ott vagy a pécsi Drukker nyomdában, mint a dizájnos könyvtárgyakat méregdrágán áruló galériákban.

Egy jó zine idő- és értékálló, bizonyos értelemben jól öregszik, hiszen a kézműves gyártás eleve alacsony példányszámot feltételez, az évek múlásával automatikusan a kuriózum kategóriába esik, tematikájától függően pedig fontos nyilvánosságtörténeti kordokumentum is lehet. Mindezeken túl számos példát láthattunk arra, hogy egy vizuális művész, fotós vagy író karrierjének kezdeti szakaszában zine-eket készített közlésvágyának kiélésére. Joan Cornellà kiváló példa arra, hogy afféle inkubátorként is értelmezhető a formátum, hiszen néhány éve még csak underground zine-ekben publikálta morbid grafikáit, ma pedig világhírű.

Az említett feladat opcionális volt hallgatóim körében, de nem lepődtem meg, amikor a csoport nyolcvan százaléka saját zine-szerkesztésbe kezdett az év végi vizsgát elkerülendő, és ugyan életükben először találkoztak ezzel a kifejezésformával, munkáik és az utána lezajlott beszélgetések egyértelműen tanúskodnak arról, hogy végül sokkal több eszközük (a legjobb eszköz a szabadság) volt kifejezni gondolataikat a világról, saját életükről és őket érdeklő témákról, mint az online térben. Lehetőséget kaptak, hogy belekóstoljanak abba, milyen kompromisszumok nélkül alkotni (és nem tartalmat gyártani), és többnyire azok teljesítettek a legjobban, akik saját szenvedélyüket dolgozták fel – így derülhetett ki például az, hogy a szobanövényezés valódi szubkultúrává nőtte ki magát, saját humorral. Készült továbbá igényes kiadvány a szexuális felvilágosítás magyarországi hiányosságairól edukáló szándékkal, gyűjtemény a legviccesebb egycsillagos étteremosztályzatokról a Facebookon, de valaki olyan komplex témákat dolgozott fel, mint a gyakran feszegetett vita a videojátékok erőszakosságáról: valóban a játékok tesznek kegyetlenné minket, vagy az eredendő emberi agressziónk felelős a mindenkori brutalitásért?

A közösségi média és végtelen mennyiségű tartalom sokszor gúzsba köti a kreativitásunkat. Az előfizetéses streamingszolgáltatók a binge watching (egy sorozat „darálása”) fogyasztási normáját kezdték el bevezetni, míg a hírfolyam mindenkori lapos figyelme is a darálás mozzanatával írható le talán legjobban. Mindezzel egyidejűleg pedig a felhasználói tartalomgyártás akár az Instagramon, akár a TikTokon is a dömpingszerűség és a „hasonlót és mértéktelenül” elve mentén jellemezhető. Kényelmetlen felismerések ezek, amelyek mindennapi digitális műveleteinkről árulkodnak, a zine-készítés pedig minden korábbi tanpéldánál jobban ráébreszthette a hallgatókat saját médiahasználatuk egyoldalúságára. A kívülállás, a fősodortól való eltérés – legyen szó a tárgyi síkra való váltásról vagy a napi sajtóban nem visszhangzó témák feldolgozásáról – egy izgalmas út bejárását ígéri, a végcél pedig nem feltétlenül az elkészült zine, hanem a fizikai aktivitással összekötött önkifejezés felfedezése és az ezt lehetővé tevő önismereti kiruccanás. Többek közt ezek a belátások is azt az álláspontot erősítik bennem, miszerint már a középiskolai médiaórákra be kellene vinni a zine-kultúrát, hogy a leginkább változó korban lévő diákok is megismerkedjenek a forma (és a formátum) varázsával.