„Az egész világ az egyszerűség felé halad”

Eddig főként színházi zeneszerzőként ismertek. Hogyan talált meg az első jelentős filmes munkád?

Mindig is érdekelt a filmzeneszerzés, de a román filmrendezők kevés eredeti zenét használnak, és gyakran külföldi zeneszerzőkkel dolgoznak. Szóba került, hogy írjak zenét nagyfilmekhez, de eddig a rövidfilmes felkéréseim valósultak csak meg. A művészeti pályán fontosak a kapcsolatok, és a Ruben Brandthoz is az kellett, hogy jókor legyek jó helyen. Hat éve dolgoztam Horváth Csabával Temesváron a Peer Gynten, amihez Milorad Kristić és a felesége, Roczkov Radmila tervezte a díszletet. Megtetszett nekik a munkám, és egy évvel később felkértek, hogy írjak zenét a filmjükhöz.

A színházi pályádra is igaz, hogy jókor voltál jó helyen?

Mondhatjuk, hiszen már az elején Románia egyik legjobb rendezőjével dolgozhattam. Egyetemistaként egy galéria zongoristája voltam, könyvbemutatókon, kiállításokon játszottam. A galéria egy francia monarchistáé volt, aki egy nagyobb szabású rendezvényt tervezett Mihály király születésnapjára, és felkérte Victor Ioan Frunzăt, hogy rendezze meg az eseményt, engem pedig hogy zongorázzak a többi meghívott mellett. Frunzănak tetszett a zeném, és amikor elkezdtem bedolgozni a magyar színházba zongoristaként, felkért, hogy írjak zenét A lecke című darabjához. Ez a darab sok díjat nyert, jó kritikákat kapott, ráadásul Frunză hangsúlyosan és jó érzékkel használja a színházi zenét, és ennek köszönhetően a darab zenéjére és rám is felfigyeltek.

Kell egy színházi előadásba zene?

Nem feltétlenül, de azt tapasztalom, hogy egyre nő rá az igény. A mai világban olyan erős vizuális és hangi ingerek érik az embert, hogy a színházban is igényli, hogy minél több fronton stimulálják az érzékeit. Egyre több zene van az előadásokban, és több a zenés darab is a román színházakban. A román színész szakokon azonban nem foglalkoznak hangképzéssel, így az ottani színészek többsége nem tud jól énekelni, csak a „született tehetségek”. A rendezők pedig nem mernek új zenés darabokat létrehozni, a sikerdarabokat adaptálják vagy viszik színre. Magyarországon sokkal több új musical születik, több a kísérletező kedv az alkotókban. Most például Székely Csaba új darabjában, a 10-ben élhetem ki a zeneszerzői vágyaimat. A darab tíz jelenetében a tízparancsolat fog megszólalni, és ezeket latin énekekkel kötjük össze, ami egyfajta szakrális jelleget kölcsönöz az előadásnak, egyben ellenpontozza az elmesélt élettörténetek keménységét. Kortalan zenét szerettünk volna, ezért kevertük az elektronikát az akusztikus hangzással.

Hogyan inspirálódsz ilyenkor, felütöd a Bibliát?

A szövegkönyv inspirál. Azt olvasgatom, és beszélgetek a rendezővel, vagy ha tehetem, beülök a próbákra.

És ha filmzenét írsz?

Az se különbözik jelentősen ettől. A Ruben Brandt esetében Milorad Kristić képei és a forgatókönyv hatott rám, meg persze a gyakori beszélgetések. Milorad nagy hangsúlyt fektetett a filmzenére, sőt, olyan jelenet is volt – Mimi álma –, amit az egyik zeném inspirált. Ahogy a történetet átszövik a film- és művészettörténetre tett utalások, úgy a zene is sokrétű, elhangzanak benne ismert slágerdalok áthangszerelt változatban. Milorad ezzel is utal dolgokra, plusz jelentéssel gazdagítja a filmet. Sok számot használt a Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox zenekartól, akik jazzes hangulatban dolgoznak át slágereket.

Otthonosan mozogsz a filmzene világában?

Szeretem a filmzenéket, a színházi zenéimre is azt szokták mondani, hogy filmszerűek, mert könnyű hozzájuk gondolni egy történetet.

Milyen filmzeneszerzők inspirálnak?

A klasszikusok: John Williams, Hans Zimmer, Alexandre Desplat, Danny Elfman. Egy időben rengeteg Hans Zimmert hallgattam, de mostanában inkább Max Richter vagy Ólafur Arnalds köt le. Ólafur Arnalds világa nagyon közel áll hozzám, mert úgy keveri az elektronikát az akusztikus hangszerekkel, a vonós kvartettel és a preparált zongorával, ahogy én is szeretném, és Székely Csaba új darabjában végre kiélhettem az ezirányú zeneszerzői vágyaimat.

Hans Zimmer mivel fogott meg?

Nagyon szeretem Gustav Holst zeneszerzőt, az ő zenéje olyan, mint egy komplex filmzene. Hans Zimmer hasonlóan hangszerel, mint Holst: a Gladiátor zenéje például gyönyörűen szól. Az elmúlt években készült zenéi már kevésbé tetszettek. Nem olyan komplexek, mint a régiek, de ez a filmzenékre általánosságban is igaz. Az egész világ az egyszerűség felé halad. Egyszerű grúv, két-három akkord, és kész a sláger.

Ez zavar téged zeneszerzőként?

Nem feltétlenül. A minimál hangzásokat is szeretem. Zenei egyetemre jártam, de nem tanultam zeneszerzést, autodidaktaként fejlesztettem magam. A zeneszerző szakon kortárs zenét kellett volna komponálni, engem viszont soha nem vonzott az a zenei világ. Nekem fontos, hogy érzelmeket keltsek a zenével, és nem matematikailag vagy strukturálisan gondolkodom, hanem dallamokban. Ezért úgy döntöttem, hogy nem felvételizem a bukaresti zeneszerzés szakra, főleg, mert akkoriban már sok munkám volt, és úgy éreztem, időveszteség lenne.

Otthonról hoztad magaddal ezt a zenei gondolkodásmódot?

Meglehet – édesapám amatőr zenész volt. Zenét akart tanulni, de nem tehette, mert szegény családból származott, szakiskolát végzett, és munkába állt. Nekem viszont mindent megadott, miután észrevette, hogy érdekel a zene. Négyéves koromban láttam a tévében egy zongorát, és rámutattam, hogy „apu, nekem az kell”. Egy évre rá hazahozott egyet.

Rögtön beleszerettél a zongorába?

Szerettem zongorázni, de gyakorolni nem volt kedvem. Inkább játszani akartam, sokat sírtam emiatt. A gyakorlás még ma is komoly problémát jelent. Az emberekhez, a közös munkához van türelmem, a gyakorláshoz nincs. Valószínűleg ezért nem lettem zongoraművész. A mai napig csak a saját zenémet játszom.

Mikor érett meg az elhatározás, hogy zenével akarsz foglalkozni?

Zenét írni tizenkét évesen kezdtem. A líceumban sokat hallgattuk és elemeztük is a zenéket, ez megfogott. Szerettem az összhangzattant, ami a zeneszerzés egyik alapja. Akkoriban sok romantikus zeneszerzőt hallgattam, Dvořákot, Csajkovszkijt, Rachmanyinovot, Korszakovot. Talán ez is közrejátszik abban, hogy erősen a dallamra épül a zeném. Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy az egyetem elvégzése után visszamegyek a szülővárosomba, Székelyudvarhelyre tanítani, de aztán beszippantott a színház világa. Frunză A lecke után felkért két további előadásra, a temesvári színház igazgatója pedig felvett zenei vezetőnek. Akkor tudatosult bennem, hogy ez az én utam.

Érzésed szerint mennyire becsülik meg a színházi zeneszerzőket? Meg lehet élni ebből a munkából?

Az a tapasztalatom, hogy Romániában jobban meg lehet, mint Magyarországon. Ott ismertebb zeneszerző vagyok, több felkérést kapok, de Magyarországon egyébként is alacsonyabb a zeneszerzők honoráriuma. Én szerencsésnek érzem magam, mert csak ebből meg tudok élni. A színházi zeneszerzők többsége mással is foglalkozik, általában tanítanak, koncerteznek, sokszor színészként is fellépnek mellette.

Rendszeresen ingázol a romániai és a magyarországi színházak között. Miért fontos neked alkotóként ez a kétlaki élet?

Mert inspirál, ha új emberekkel, új történetekkel találkozom. Nem lehet mindig ugyanazzal a rendezővel, ugyanazzal a csapattal dolgozni, néha váltani kell. Én tíz éven keresztül csak Frunzăval dolgoztam, és ezalatt több mint negyven előadást csináltunk. Egy idő után kifulladt az együttműködés, az volt az érzésem, hogy már nem tudom, mi újat írhatnék. Éreztük, hogy más irányba kéne menni, de mindig annál lyukadtunk ki, ami egyszer már működött. Aztán elkezdtem másokkal dolgozni, és ez jót tett nekem, hiszen új zenei stílusokban, új területeken tudtam magam kipróbálni. Persze ez nem azt jelenti, hogy megszűnt vele a munka, időnként továbbra is dolgozunk együtt. Ez az év kimondottan izgalmas volt számomra, sok olyan dolog történt, amire nem számítottam.

Például?

Megszületett a kislányom, ez a legcsodásabb. A Ruben Brandt miatt Romániából is több filmes felkérést kaptam, és dolgozhattam Velencében egy amerikai rendezővel és producerrel, Peter Schneiderrel, aki a Disney animációs részlegének volt az igazgatója a ’80-as, ’90-es években. Elisabetta di Mambro producer által került Romániába a craiovai színházhoz két évvel ezelőtt, és az akkor készült darabnak én írtam a zenéjét. Idén pedig meghívott Velencébe. Egy kis színházban, intim térben rendezte meg Shakespeare Julius Caesarját. Egy hét alatt, improvizációkkal raktuk össze a darabot. A nagyközönség nem, csak ismerősök, barátok láthatták. Izgalmas produkció volt.

Annak ellenére sem akarsz elszakadni Romániától, hogy egyre többfelé hívnak a világban?

Szívesen dolgoznék többet külföldön, de Romániában jobb helyem van egyelőre, mint Magyarországon. Pesten nem lenne annyi munkám, hogy megérje ideköltözni.

És Erdélyben?

Sajnos három-négy éve nem dolgoztam Erdélyben. Román és magyarországi színházak gyakran hívnak, de az erdélyiek nem. Senki sem próféta a saját hazájában.

Ezt hogy éled meg?

Erdélyhez kötnek a gyökereim, így jólesne, ha többször megmutathatnám ott, hogy mit tudok. Biztos van bennem bizonyítási vágy is, hiszen míg ott éltem, csak egy szürke kisegér voltam, akiből senki se nézte volna ki, hogy zeneszerző lesz. Még én sem.

Ezek után jó érzéssel tölt el, hogy az első jelentősebb filmzenédet egy olyan animációhoz írtad, amit esélyesnek tartanak a jövő évi Oscaron?

Igen. Hálás vagyok Miloradéknak, hogy megadták nekem a lehetőséget és bizalmat. Ha nem most született volna a kislányom, aki leköti minden pillanatomat, talán jobban is foglalkoztatnának az Oscar-esélyek. Fontosak a díjak egy alkotó életében. A legjobban mégis az esett, amikor az interjúra indulva kijöttem a Radnótiból, és a portás megállított, hogy nagyon tetszenek neki a 10 zenéi, a hangulatuk a Carmina Buranára emlékezteti. Hát kaphat egy zeneszerző annál nagyobb bókot, mint ha a szakmán kívülieknek is tetszik a zenéje?

Édesapád megérte, hogy hallja a zenéidet színházban?

Sajnos nem. Tizennégy éves voltam, amikor meghalt. Ha élne, biztos együtt játszanánk. Nagyon jó gitáros volt, a testvéreivel alapított zenekart. Amikor megszülettem, abbahagyta a zenekarozást, hogy több időt töltsön a családjával.

Most, hogy kislányod született, mi lesz a sorsa a négy zenés projektednek?

Nem állnak le, csak változik a fontossági sorrend. A Theatre Fleas Orchestra, amivel world jazzt játszottunk, jelenleg stagnál, de jövőre szeretném elindítani egy új formában. A Színház Zenéje, amivel kifejezetten a színházi előadásokhoz írt zenéimet játsszuk, továbbra is működik, már tizennégy éve. Az iden pedig Sebestyén Aba barátommal útjára indítottunk egy különleges projektet, a Kór-Társak zenekart, amivel magyar és román kortárs költők szövegeit zenésítettem meg. Ez egy nagy projekt számomra, hiszen húsz tagból áll a zenekar és két énekesből – többek közt Sebestyén Aba színész-rendező is énekel. A legaktívabb pedig a The Tango Orchestra, amivel természetesen tangókat játszunk. Hihetetlen sok tangózenét írtam a színházi munkáim során, önkéntelenül vonzódom ehhez a műfajhoz.

Miért?

Sok benne az érzés, a szenvedély, ugyanakkor játékos és sokszínű, így erős hatást lehet vele kiváltani. Persze nemcsak a hagyományos tangó világát idézzük meg, hanem a nouvo tangó is erősen jelen van a zenénkben.

Lemezetek is van?

Jövőre tervezzük kiadni az elsőt. A további terveim között szerepel az is, hogy nagyobb lélegzetű zeneművé bővítsem és koncerten is meg tudjam szólaltatni a 10-hez írt zenéket.

Szeretsz koncertezni?

Zeneszerzőként vágyom a színpadra, szeretném megmutatni, hogy én írtam ezeket a zenéket. És természetesen a zenélés öröme is hajt. Nincs annál csodásabb érzés, mint amikor a színpadon belenézek az emberek szemébe, és látom, hogy hat a zeném, és mosolyognak, vagy akár könnyes a tekintetük.

Leadfotó: Sciadei Klaus