Az őrnagy, a mentősök és a taxisofőr: a legjobb magyar zsánerfilmek

A zsánerfilm meghatározást ezúttal picit lazábban értelmeztük, és olyan műveket is belevettünk az alábbi szubjektív összeállításba, melyek midcult-darabokként a szerzői és műfaji mozgókép határmezsgyéjén táncolnak. Filmtörténetünkben a (romantikus) vígjátékon kívül nem igazán szilárdultak meg olyan nagy klasszikus műfajok, mint a horror, a krimi vagy a thriller, azonban a magyar rendezők időről időre merítenek a különféle zsánerek eszköztárából saját szerzői vízióik megalkotásához. Így aztán találunk olyan alkotásokat a listán, amelyek a bennük felhasznált műfaji elemeknek köszönhetően a szélesebb közönség számára is befogadhatóvá teszik az adott esetben allegorikus színezetű történetet.

Isten hozta, őrnagy úr! (Fábri Zoltán, 1969)

Az örkényi abszurd nemcsak könyvben, hanem szélesvásznon is remekül működik. Számtalanszor láttunk rá példát, hogy egy filmadaptáció rosszul sült el, Fábri Zoltánnak azonban sikerült a Tóték című groteszk kisregényből hasonló hangvételű szatírát készítenie 1969-ben. A rendező kreatív filmnyelvi megoldásai, a felgyorsított jelenetek, az ugróvágások jól rímelnek a történettel. Ahogy Az ötödik pecsétben, úgy itt is a „hatalom” és a kisember kapcsolata rajzolódik ki a néző előtt, Latinovits Zoltán pedig ebben a műben is emlékezetes alakítást nyújt.

Az ötödik pecsét (Fábri Zoltán, 1976)

„A tömegek korát éljük, tanár úr, az undorító tömegek korát” – Az ötödik pecsét leghíresebb mondata valószínűleg mindenki fejében, aki látta a filmet, Latinovits Zoltán hangján szólal meg. Fábri Zoltánnak a nyilasterror idején játszódó drámája történelmileg ugyan be van ágyazódva, ám a cselekmény játszódhatna bárhol, bármilyen korban – témája kortalan és egyetemes: az elnyomók és az elnyomottak erkölcsi viszonyát feszegeti. De nemcsak a sztori, a megvalósítás is kellően hatásos: zárt térben játszódó jeleneteivel, sötét atmoszférájával és folyamatosan fel-felvillanó rémképeivel a Sánta Ferenc azonos című regényéből készült film súlyos és emlékezetes élményt ígér a nézőnek. A négy főszereplő mellett természetesen nem lehet nem megemlíteni Latinovits Zoltán felejthetetlen alakítását a civil ruhás nyilas szerepében, de a fiatal tisztet játszó Nagy Gábor gúnyos mosolya is sokáig velünk marad.

Dögkeselyű (András Ferenc, 1982)

András Ferenc krimije lassan negyvenéves lesz, de a magyar Taxisofőrként is emlegetett Dögkeselyű még mindig a műfaj egyik legerősebb darabja, amit majdnem hatvan országban mutattak be, a Berlini Filmfesztiválon pedig Arany Medvére jelölték. A Munkácsy Miklós Kihívás című regénye alapján készült alkotás igazi régi vágású bűnügyi film, amelyben a kisemmizett férfi bosszút áll, és saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást: „Simon József nemcsak egy átlagos taxisofőr, hanem a kizsigerelt, keményen dolgozó kisember szimbóluma, akivel a tisztességtelen gazdagok már megint kibabráltak, a társadalom pedig magára hagyta. A film tehát univerzális történetet mesél el az elnyomott átlagpolgárról” – méltattuk az alkotást nemrég Kultfilmradar-sorozatunkban. Karcos, nyomasztó atmoszférájával, pörgős sztorijával a Dögkeselyű gyorsan behúzza a nézőt. Ha nem a korabeli Budapesten játszódna, és nem Cserhalmi Györgyöt néznénk, ahogy fut a pénze és az igazság után, talán meg sem mondanánk, hogy magyar filmet látunk.

A napfény íze (Szabó István, 2000)

Szabó István nagyszabású, száznyolcvan perces tablója egy olyan család három generációjának történetét mutatja be, amelynek tagjai a 20. század történelmének súlya alatt próbálnak túlélni és emberek maradni. Bár nemzetközi koprodukcióban készült számos külföldi színész közreműködésével (Rachel Weisz, Ralph Fiennes, William Hurt), nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 2000-ben bemutatott A napfény íze az egyik legjelentősebb történelmi filmünk és az Oscar-díjas Szabó István egyébként is gazdag életművének egyik kiemelkedő alkotása.

Kontroll (Antal Nimród, 2003)

Antal Nimród első nagyjátékfilmje gyorsan közönségkedvenccé vált itthon, és valószínűleg azoknak is elnyerte a tetszését, akik egyébként nem rajonganak túlzottan a magyar mozgóképért. A metró hétköznapokban látott világa önmagában is elég titokzatos, a Kontroll pedig ügyesen megfogta ezt a különös föld alatti miliőt, és egy szimbolikus, sajátos szabályrendszerrel rendelkező univerzumot hozott létre belőle. A film egyszerre működik drámaként, vígjátékként és thrillerként: hol szomorú, hol abszurd, hol nyomasztó, miközben a valóság és az álomvilág határán egyensúlyoz, az archetipikus karakternek köszönhetően pedig egy nagy adag társadalomkritikát is kapunk. Első mozijával Antal Nimród kétségtelenül újat hozott a magyar filmgyártásba, amit a szakma és a közönség is elismert.

Moszkva tér (Török Ferenc, 2001)

A 2001-ben bemutatott Moszkva tér az egyik legnépszerűbb magyar nemzedéki alkotás. Török Ferenc vizsgafilmje nem akar nagyot mondani, nem próbálja megváltani a világot, csupán elmeséli néhány budapesti fiatal történetét, akik a rendszerváltáskor érettségiztek, és – akárcsak az ország – egy új életszakasz határához érkeztek. A Moszkva térből óriási életöröm és frissesség árad, miközben hitelesen mutat be egy generációt, amelyet a szeme előtt zajló történelem helyett sokkal inkább saját fiatalságának megélése foglalkoztat. Mindenki számára ismerős élethelyzeteivel, karaktereivel, emlékezetes egysorosaival, erős képi világával, életszagúságával és zenéjével Török Ferenc filmje tökéletesen eltalálta a magyar korszellemet, és nem tűnik úgy, hogy az évek múlásával veszített volna erejéből, érvényességéből.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (Reisz Gábor, 2014)

Nagyon hiányzott már egy olyan alkotás, amely hitelesen bemutatja a mai harmincas korosztály útkeresését és létbizonytalanságát. Ezt az űrt Reisz Gábor sajátos hangvételű, alacsony költségvetésből forgatott „így jöttem” filmje töltötte be. A VAN… olyan generációs életérzést közvetít, amelyhez valamilyen módon mindenki kapcsolódni tud, legyen fővárosi vagy vidéki, fiatal vagy idős. Bár a témát egy nyomasztó, dokumentarista hangvételű drámában is fel lehetett volna dolgozni, a rendező inkább egy könnyen fogyasztható, de nem öncélú poénokkal operáló vígjátékban tette ezt meg. „Új hullámos játékosság ide, közérzetfilmes generációs élmény oda, Reisz Gábor filmje végeredményben mégiscsak azt bizonyítja: hiába kell a korábbiaknál nagyobb bizonytalansággal és céltalansággal megküzdeniük, a fiatal magyar alkotók visszaadhatják a magyar filmbe vetett hitet” – méltattuk a rendező debütálását kritikánkban.

Isteni műszak (Bodzsár Márk, 2013)

Bodzsár Márk egy véresen vicces fekete komédiával mutatkozott be nagyjátékfilmesként. AzIsteni műszak megidézi Tarantino klasszikusait, éjsötét humora pedig a Coen-fivérek krimijeinek abszurd fordulatait juttatja eszünkbe, miközben a társadalmi érzékenység miatt egy percre sem feledkezünk meg arról, hogy magyar filmet nézünk. A remek rendezés mellett Rába Roland, Keresztes Tamás és Ötvös András játéka is nagyban hozzájárult a sikerhez. Nem véletlenül nevezte kritikusunk „szórakoztató, mégis sokrétűen drámai, társadalmi problémákat is érintő akció-vígjátéknak” a megjelenés idején Bodzsár Márk rendezői bemutatkozását.

Tiszta szívvel (Till Attila, 2016)

Till Attila a pánikbetegség és a modern rabszolgaság után újabb fontos, a magyar filmek által kevésbé érintett témát dolgozott fel. Második egész estése úgy mutatja be a mozgássérült fiatalok (akiket egyébként valóban mozgásukban korlátozott szereplők alakítanak) hétköznapjait és lelki, fizikai megpróbáltatásait, hogy közben a néző együtt tud nevetni a karakterekkel anélkül, hogy kellemetlenül érezné magát. A film elsősorban mégsem tanítani vagy érzékenyíteni szeretne, sokkal inkább szórakoztatni. A Tiszta szívvel szofisztikált, eklektikus alkotás, amit műfajilag behatárolni nem könnyű feladat, hiszen az akciófilm, a dráma és a vígjáték határain mozog.

Kojot (Kostyál Márk, 2017)

Kostyál Márk debütáló egész estésében a főszereplő szembekerül egy vidéki kiskirállyal, és két család között vérre menő harc veszi kezdetét egy rozoga házért, amely szimbolikus értékkel bír. A Kojot erőszaktól duzzadó, életszagú közönségfilm könnyen érthető és átérezhető történettel. Kostyál easternjében – ahogy kritikákban írtuk – „részben mai, részben rendszereken átívelő, a sajátos magyar vidéki kultúrát érintő problémák kerülnek elő”. Mégis (vagy talán épp emiatt) mostoha sorsa lett a Kojotnak, és kevés nézőhöz jutott el, így helyet kapott a méltatlanul elfelejtett hazai filmekről szóló cikkünkben is.