„Ki minek gondol, az vagyok annak” – kritika a Zűrzavar 2045-ről

A színház, a színjátszás évezredes múltra tekint vissza, és egyik legmeghatározóbb jellemzője a személyes jelenlét, az itt és most: a színészek és a közönség egyidejű jelenlététől jöhet létre a bevonódás, az egyéni megtisztulás. Ezt az egyidejű közösséget sem a film, sem egyéb művészeti ág nem tudja helyettesíteni. Mi történik a színházakkal a kötelező távolságtartás idején? Hogyan lesz, vagy lehet-e egyáltalán egy streamelt darab személyessé? Mitől más, mint egy filmélmény? Vajon a színház is olyan szórakozássá válik, amit otthon a kanapén ülve, egy tál popcornnal élvezünk mostantól? Ez járt a fejemben, amikor egy november este rákattintottam a linkre, amit színházjegyként kaptam, és vártam, hogy elkezdődjön az Örkény Színház egyik friss darabja, a Zűrzavar 2045 .

Színház otthon?

Már évek óta nézek külföldi streamelt előadásokat: olyan színházakba „jut el” így az ember, ahová a modern technika nélkül nem sok esélye lenne. Mindig elgondolkodom, hogy vajon ugyanolyan élményt nyújt-e így egy produkció, mint egy színházterem székén ülve nézni, hogy hús-vér emberek valami más világgá változtatják a tőlem karnyújtásnyira lévő pár négyzetméternyi teret. A válasz egyértelmű: nem, a képernyő nem nyújtja ugyanazt az élményt. (Ezért lehetett az, hogy a tavalyi angliai utunk tervezésekor hamarabb volt színházjegyünk, mint szállásunk és repülőjegyünk.) Valami viszont mégis átjön abból a személyességből, ami a színházat színházzá teszi.

A koronavírus-járvány kitörésekor a színházak is súlyos helyzetbe kerültek. Kétszer is félbe kellett hagyniuk az aktuális évadot, jelenleg sem lehet tudni, mikor fogadhatnak újra közönséget a tereikben. Ezért több társulat is igyekszik kialakítani a saját rendszerét arra, hogy ebben az időszakban is tudják folytatni a munkát, el tudják érni a közönségüket. Magyarországon az Örkény váltott leghamarabb: nyáron felszereltek egy stúdiót, hogy szükség esetén online tudják közvetíteni az előadásaikat, és ők voltak talán az elsők, akik kifejezetten a szolgáltatási teret, egy új színpad lehetőségét kezdték keresni a streamben. És nem is sikertelenül: a Zűrzavar 2045 című előadásuknak kifejezetten jól állt ez a fajta adaptáció, bár azon néha elgondolkodtam, hogy a színészeket a színpadon követő operatőrök hol lennének, ha még közönség is lenne a nézőtéren (ahogy erre volt is szándék a járványügyi korlátozások szigorítása előtt.)

Káosz a javából

A Zűrzavar 2045-öt Polgár Csaba rendezte, a szövegkönyvet pedig Lev Birinszkij Bolondok tánca című tragikomédiája alapján Bánki Gergellyel és Gábor Sárával együtt írta. Az utópia rögtön az elején bekeretez minket: a képernyőn megjelenő Mácsai Pál – saját maga idősebb kiadását játszva – mondja el nekünk, mi történt Magyarországgal, vagyis 2045-ben már Vengrija tartománnyal, benne pedig az Örkény Színházzal. Erős kezdés, amivel a bevonódás már az első pillanatban megtörténik. Mácsait amúgy élőben is képernyőn látnánk – izgalmas megoldás, hogy ő, aki reflektál a történtekre, nem jelenik meg a színpadon.

Ezzel a szerepeket is kijelöli: a színház képes előre- és visszatekinteni, értelmezni, önálló gondolatokra ösztönözni.

Így elhatárolódik a színpadon történő eseményektől, ahol pedig senkinek sincs önálló gondolata.

És itt, nagyjából a harmadik perc után kezdődött a másfél órás zűrzavar. A cím igen találó választás: a rendszer fenntartásáért folytatott küzdelemben, ahol mindenki leginkább a saját kis világáért küzd, olyan káosz alakul ki, ami egyszerre lett túl sok és túl kevés. Az eredeti darab átkeretezése, a magyar történelmi, kulturális közeg egy keserédes érzést kelt: bár utópiát nézünk, amely minden emberek által felépített rendszer rossz mechanizmusaira épül, mindenki politikai és társadalmi nézetétől függetlenül ismerős mechanizmusokkal találkozhat, párhuzamot vonhat a saját mindennapjaival – épp amiatt, hogy minden rendszer hasonlóan működik. A díszlet egy hatalmas green box, ami mögé mindenki azt vetít, amit látni szeretne, amibe bárki bele is olvadhat, akár láthatatlanná is válhat. Jó ötlet, és sikerült a kivitelezést is hatásosan megoldani: a közvetítés dinamikusan játszik azzal, hogy a vetítésekben mennyit látunk a „stúdióban” zajló tényleges történésekből, és mennyit az előadásban is megkomponált, láttatni akart háttérből, helyszínekből. Nézőként belelátunk mindkettőbe, ismerjük a manipuláció e mechanizmusait, és ami elénk tárul, az néhol fáj, máskor megnevettet, de nem borzaszt el. Csak fásultan nézzük a megelevenedő zöld hátteret, ahogy hol lángoló városrésszé, hol épp egy ünnepség helyszínévé válik.

Kellően frusztráló, hogy itt senkinek sincs önálló véleménye – a hírszerkesztő „nem a valóságban él”, hanem költőként tekint magára. Mindenki azt várja, hogy megmondják neki, mit tegyen, de közben mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt. A kaotisták nagy fegyvere, az Agy (amely a „történelemhamisítás és valóságtorzítás elleni legfőbb fegyver”) egyrészt bizonyítja az eltüntetett történelmet, ezáltal életben tartja az igazságot; másrészt viszont hatására a „kaotisták” feljogosítva érzik magukat arra, hogy ne legyen saját gondolatuk.

Mintha a Brian életéből léptek volna elő ezek az ellenállók: minden ad hoc történik, mindenki az események sodrásában vergődik, de nem jutnak előrébb.

Az előadásnak nincs feloldása, hacsak az nem, hogy a „kaotisták” vezetője békésen elsétál a Százholdas pagonyba, ahol, mint tudjuk, Tilos az Á.

Jó ötletek, izgalmas témafelvetések és gondolatok jellemzik a Zűrzavar 2045-öt. Lezárása nincs – otthagyja a nézőt a káosz közepén, hogy kezdjen vele, amit akar. A közvetítés is működött: szép felvételeket, dinamikus vágásokat kapunk, bár időnként látjuk az operatőröket helyezkedni, átvágni a színpadon és a képernyőn. Ezt minden más előadásban sérelmezném, ebbe viszont jól illeszkedett. Polgár Csaba rendezései közül talán nem ez lesz a kedvenc, egyszer viszont ajánlott megnézni. Ha másért nem is, legalább azért, hogy mindenki önálló véleményt alkothasson róla.