„A matematikában és a zenében van egy közös rend” – interjú Kollmann Gáborral

Először a családodról szeretnélek kérdezni: úgy tudom, hogy zenész is volt a felmenőid között.

Igen. Sopronban nőttem fel, ahol az apai nagypapám színházigazgató volt. Ő tulajdonképpen színész volt, de több színházat is vezetett: Pécsen, Szegeden és Sopronban. Nekem utóbbihoz rengeteg koncertélményem kötődik. Itt láttam életemben először többeket is élő koncerten, például a Benkó Dixieland Bandet vagy Dés Lászlót Básti Julival. Édesapám zongorázott ugyan, de elég hamar abbahagyta, és ezután nem művészi pályán tevékenykedett tovább. Az apai nagymamám koreográfus és zenetanár volt. Az ő révén kerültem Sopronba zeneóvodába, ahová még felvételizni is kellett, mert nagyon sokan jelentkeztek. Akkoriban a zene lényegesen népszerűbb volt a fiatalok és a családok körében, mint ma, legalábbis én ezt tapasztaltam. A dédapám karmester volt, egy időben Budapesten kilenc dalárdát is vezetett. A háború után ez nagyon közkedvelt dolog volt, férfikórusok alakultak akár munkahelyeken és professzionális módon is.

Gyakran hallani, hogy aki zenével vagy más művészeti ággal foglalkozik, annak meggyűlnek a reál tantárgyakkal a problémái iskoláskorában. Te azonban egy nagyon jó ellenpélda vagy erre: úgy tudom, az első diplomádat kifejezetten ezen a téren szerezted.

Így van. Nekem két tantárgy ment a zene mellett nagyon jól: a matematika és a kémia. Matematika–kémia szakos tanári diplomát szereztem Egerben az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, de emellett sokat utcazenéltem a városban két másik sráccal. Azok a muzsikusok, akik később rábeszéltek a zenei pályára, ott hallottak engem először játszani.

Szerintem a matematikában és a zenében van egy közös rend, ami nagyon fontos, és jó, ha az ember megtapasztalja.

Ez nem azt jelenti, hogy a zenét matematikai alapon kell írni, mert annak semmi értelme sem lenne, de az elvitathatatlan, hogy a zenében rengeteg matematika van. Hogy bennem ez a humán-reál beállítottság miért tudott egymás mellett működni, azt nem tudom. Például magyar nyelvtanból és fizikából egyáltalán nem voltam jó, tehát nem vagyok polihisztor, de ez a matek-kémia-zene háromszög a mai napig is érdekel, és végigkíséri az életemet.

Azt gondolom, hogy a zene és a matematika kapcsolata a jazzre különösen igaz, hiszen ebben a műfajban rengeteg logikai összefüggés is segítheti az előadó játékát.

Igen, illetve az improvizációkban nagyon sok és nagyon gyors döntést kell hozni, ami bizony kapcsolódik a matematika logikájához. Túl azon, hogy a jazz kapcsán dallamokról, szépségről és érzelmekről beszélünk, ezeknek valamilyen materiális módon meg kell jelenniük a hangszeren keresztül.

Ezek után hogyan vezetett az utad oda, hogy zenei tanulmányokba kezdtél, majd egyetemi szintű diplomát szereztél a Zeneakadémián, és az ország egyik vezető muzsikusa lettél?

Ez eléggé váratlan volt a számomra. Végül is meghoztam annak idején egy döntést, amikor nem a zenei pályát választottam fiatalkoromban, hiszen nagyon érdekelt a természet, a természetjárás. Az volt a tervem, hogy valahol a Bükkben egy kisebb faluban fogok élni, mert ott egy házat is kapott az, aki vállalta, hogy tanít a helyi iskolákban. De a zene egyre komolyabban jelentkezett az életemben – a főiskolán is csináltunk két olyan zenekart, amelyeknek komoly sikerei voltak. Az egyik ilyen projektem volt a korábban is említett utcazenés formáció, amellyel a Dobó téren fordultunk meg leggyakrabban.

Ez az utcazenélésnek az első, kicsit produktívabb korszaka volt, amikor nem a „kéregetés” volt a lényeg – valóban szép produkciókat lehetett hallani az utcán.

Ezekre az alkalmakra mi is komolyan készültünk. Az első felállásban még Edda-számokat is játszottunk (miskolci volt a gitáros fiú), de ezeket a dalokat is komolyan kidolgoztuk: kitaláltuk, hogyan lehetne érdekesebbé tenni őket. Aztán Sinka Sándor – a kiváló zongorista, aki akkor Egerben udvarolt egy lánynak – meghallott engem fújni, és rábeszélt, hogy jöjjek Budapestre a Postás zeneiskolába, ahol akkor jazzt lehetett tanulni. Sanyinak nagyon sokat köszönhetek. A zeneiskolába ugyan csak hétvégenként tudtam feljárni, és így nem lehettem ott minden órán, de fokozatosan mégis integrálódtam a korosztályom budapesti zenei életébe. Végül Borbély Mihálynál kötöttem ki, aki egy fantasztikus pedagógus. Ő meglátott bennem valamit, és elég türelme is volt ahhoz, hogy kivárja, amíg rájövök, hogy hogyan lenne érdemes számomra a zenével foglalkozni. Volt, hogy egész napokat töltöttem vele Szombathelyen, ahol akkoriban zenetörténeti előadást tartott, majd este Márkus Tibivel játszott duóban. Ez akkor nekem egy óriási élmény volt: az előadáson beszélt egy csomó szaxofonosról, este pedig hallhattam őt játszani, és az autóban is rengeteget beszélgettünk a nap tanulságairól.

Abban a tekintetben igazán szerencsés voltam, hogy nagyon gyorsan számos zenekarba elhívtak játszani, így sokat dolgoztunk abban az időben. Sajnos manapság már nem sok művésznek adatik meg az a fajta mennyiség és minőség, amilyen munkákat mi fiatalon megkaphattunk. Gondolok itt az egyik fix szereplésemre egy televíziós műsor formációjában, amit ifj. Bergendy István vezetett – ez nagyon komoly keresetnek számított pályakezdőként, és még sorolhatnám a jobbnál jobb dolgokat. Amikor kikerültem a tanszakról, két dolog adott nagyon nagy lökést: az egyik, hogy megalakult a Budapest Jazz Orchestra – aminek a kezdetek óta a tagja vagyok, – valamint a Pege Quartettbe is bekerültem a diploma után. Igazából Pege Aladárnak köszönhetem, hogy megismertem a „zenészség” hétköznapi, szakmai oldalát.

Nagyon fontos a zene, mindig erről beszélünk, szólókat elemzünk, és persze nagyon jól akarunk játszani, de ez egy borzalmasan összetett foglalkozás.

Onnan kezdődik, hogy koncertszervezés, utazásszervezés, aztán jön maga az utazás, enni is kell valahol, és csak ezután jön a koncert, majd valahogy haza is kell érni. Ali ebben nagyon jó volt. Európai turnékra vitt bennünket, de Magyarországon is rengeteget felléptünk. De ezzel párhuzamosan nagyon sokat játszottam másokkal is: a régi noteszeim emlékeztetnek rá, hogy előfordult, hogy huszonhat koncertem volt egy hónapban. Nyilván nem azonos nagyságrendűek, de azt el lehet mondani, hogy havi tizenhat és huszonhat koncert között játszottam hosszú éveken keresztül, ami egy óriási áldás volt, mert a rutin ebben a művészeti ágban legalább olyan fontos, mint a konkrét tudás. Olyan zenekarokban leshettem el a szakma fortélyait, mint a Budapest Jazz Orchestra, vagy olyan komoly rutinnal rendelkező zenészektől, mint Pege Aladár.

Nemcsak tagja, de jelenleg vezetője is vagy a Budapest Jazz Orchestrának, amivel rengeteget szerepeltek, pedig egy ilyen nagy létszámú zenekart nem egyszerű működtetni.

Ez egyáltalán nem volt egy eltervezett dolog. A Budapest Jazz Orchestrának több vezetője is volt előttem. Pont akkor születtek a gyerekeim, amikor Schreck Feri – aki előttem volt a regnáló igazgató – azt mondta nekem, hogy egy kicsit elfáradt, szeretné valakinek átadni a zenekar vezetését, és rám gondolt. Két beszélgetésünk volt a teljes stáb előtt, mert nem nagyon akartam ezt elvállalni. Sejtettem, hogy mivel jár ez a munka, de meggyőztek, és megpróbáltuk. Ahogy mondani szokták, a puding próbája az evés. Még szegény Babos Gyuszi [neves hazai jazzgitáros – a szerk.] mondta, hogy mindig azt csináld, amit az élet kiad. Én tulajdonképpen először ellenálltam – tartottam is tőle, mert itt egy nagyon összetett feladatról van szó. Mindenféle síkon jelentkezhetnek problémák. Nemcsak a koncertekkel kapcsolatban, hiszen ez egy cég, egy kft., itt pályázatok vannak, elszámolások, könyvelő, adóbevallás, az emberekkel tartani a kapcsolatot stb. Egy ilyen nagy stáb működtetése nem olyan, mint egy jazzkvartetté. Először nem is gondoltam, hogy fel tudok nőni ehhez a feladathoz. Egy-két változtatást eszközöltem – úgy a program, mint a zenekar összetételében –, és éreztem, hogy a dolgok jobban kezdenek működni. Sikerült egyet előrelépni. Akkor jött el a pillanat, amikor el kellett döntenem, hogy ezt felvállalom-e teljes mellszélességgel, vagy nem.

Végül is úgy döntöttem, hogy felvállalom. Akkor nekem öt-hat év ki is esett az esti klubkoncertezésből, cserébe sikerült lábra állítanom egy nem túlzottan jó helyzetben lévő zenekart. Két tényező segített ehhez hozzá igazán. Az egyik, hogy jól mértem fel, hogy a big band zenének a műfaját a vokális jazzről nem lehet leválasztani. Csak egy olyan nevet mondok, mint Frank Sinatra, akinek a felvételeit mindenki ismeri: őt egy vonóskar és egy big band kísérte pályája csúcsán. A kétezres évek végén volt reneszánsza ennek a hangulatnak, nagyon sok híres énekes, nagynevű posztár csinált így lemezt. Ebben az áramlatban sikerült egy jó produkcióval elindítani valamit, ami utána már magától működött. Nagyon sokszor ugyanis kívülről jönnek a megkeresések a zenekarhoz, nem mindig mi találjuk ki a műsorunkat.

A másik dolog az volt, hogy én azt tűztem ki célul, hogy legyen közönségünk. Sok olyan zenekarban játszottam a harmincas éveimben, amit több száz ember nézett és hallgatott – a Budapest Jazz Orchestrának pedig voltak olyan időszakai, amikor a nézőtéren nem sokkal többen ültek, mint a színpadon. Luxusnak tartottam, hogy egy ilyen költséges zenekar ilyen kis közönségnek koncertezzen, és nem is normális dolog, hogy ennyire kevesen legyenek kíváncsi arra, amit játszunk. Tudtam, hogy azoknak az amerikai jazz-zenészeknek, akiket szeretünk, sokra tartunk, akiket nézünk és hallgatunk, a koncertjeire lényegesen több ember megy el, mint ahányan a mi fellépéseinken voltak általában. Nem szabad mindig a mögé bújni, hogy itt sokkal nehezebb, meg ők nem itt születtek. Mi itt vagyunk, és pontosan az a feladat, hogy az itteni embereknek, vagyis a hazai közönség számára kell felépíteni egy produkciót. A zenekar hangzásában minden koncerten jelen van az a hangszerelői és előadói tudás, az az együttes hangzás és színpadi jelenlét, amit most már Budapest Jazz Orchestrá-snak nevezhetünk. Míg a hangulatot stabilan hozta a banda, és egyre merészebben válogattam mind a szólisták, mint a művek terén. Nagy öröm volt, hogy olyan partnereket találtam az elmúlt években, mint Tóth Vera vagy Szörényi Levente.

Ennek a stiláris nyitásnak lett a következménye, hogy a közönség egyre nagyobb mértékben figyel a produkciónkra. A cél az lenne, hogy várhatóan nőjön a nézőszám azokon a tematikus koncertjeinken is, ahol a valódi arcunkat mutatjuk meg a szónak abban az értelmében, hogy száz százalékig azt játsszuk, amit tanultunk, és amit a legjobban tudunk képviselni. Hatalmas elismerés, hogy egy éven belül két nagy koncertet is adhattunk a Művészetek Palotájában, ráadásul mindkettőn teljes telt ház volt.

Hiszek abban – ami egy elcsépelt közhely, de én megtapasztaltam –, hogy nincsen jó zene meg rossz zene, csak jól eljátszott és rosszul eljátszott zene van.

Ha egy produkció a maga stílusában míves és értékes, akkor azt bárkinek a saját stílusában el kell tudnia játszani úgy, hogy azt az értékét továbbvigye és -képviselje.

A big band mellett azonban nem pihensz: egy remek kvintettet is működtetsz.

Amikor befejeztem az egyetemet, nagy álmom volt a jazzkvintett – egy ilyen formációval diplomáztam. Altszaxofonosként ez valahol természetes is, hiszen a nagy elődök – Adderley, Charlie Parker, Phil Woods – az életük nagy részét ebben a kvintettfelállásban élték le: trombita, altszaxofon, zongora, bőgő, dob. Szóval ez nagy álmom volt, fiatalon és nagy tervekkel vágtunk bele. Így, ötvenévesen már megértem, hogy a jó bornak is kell a cégér. Kezdetben kevesebb sikert és eredményt tudtunk realizálni a produkcióval, de voltak rádiófelvételeink, ráadásul Maloschik Robi nagyon támogatta a fiatal zenészeket. Most viszont megtehettem azt, hogy egy működő produkció mellett félig-meddig a magam örömére kivárom, hogy a kedvenc muzsikusaim maguktól eljöjjenek játszani. A ritmusszekciót Sramkó János dobos és Hárs Viktor bőgős erősíti már évtizedek óta. Hozzájuk csatlakozott az Amerikából hazatért Csanyi Zoltán, akinek a mainstream zenében képviselt hangja nagyon közel áll ahhoz, amit én gondolok erről a műfajról – ezzel engem nagyon inspirál. Sokszor azt érzem, hogy vele jobban játszom, mint másokkal. Ebből a generációból szerettem volna megkeresni a trombitásunkat is, ezért hívtam Bér Zsolt kollégámat, akivel együtt tanítunk a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. Ő egy olyan muzsikus, akinek gyönyörű hangon szól a hangszere, nagyon szeretem a játékát. Most ezzel a felállással játszunk, és nagy örömömre egyre népszerűbbek vagyunk.

Nemcsak a színpadon, de a katedrán is otthonosan mozogsz, méghozzá nem kis sikerrel, hiszen Artisjus-díjjal is kitüntettek pedagógusi tevékenységedért.

Sokszor az ember életében egy látványos dolognak rendkívül földhözragadt a magyarázata. Mivel soproni vagyok, és az egyetem befejezése után itt akartam maradni Budapesten, muszáj volt fix állás után néznem, mert fizetnem kellett az albérletet. Ez az egyszerű oka volt annak, hogy tanári állást kerestem. A korábbi alma materemben, a Postás zeneiskolában kaptam egy lehetőséget, amiből év végére egy teljes munkaidőt is ki tudtam hozni. Nagyon szerettem ezt a helyet, mert fizetős iskolaként az olcsóbb kategóriába tartozott, ezért sok egyetemista megengedhette magának a tandíjat. Voltak, akiket érdekelt a zene, de nem előadói pályán képzelték el magukat, vagy éppen ellenkezőleg – nagyon sokszínű volt a hallgatói közösség. Sajnos aztán a kétezres évek végén ezt az iskolát bezárták. Lakatos Ági volt akkor a tanszékvezető, aki nagyon jól kezelte a helyzetet, a tanári kar egy része így a 16. kerületi zeneiskolába, egy másik része – ebbe tartozom én is – a Bartók konziba került, így tanítok a jazztanszakon immár tizenhárom éve.

Úgy érzem, nekem segített a tanításban a matematika–kémia tanári diploma, mert mindenáron valami olyan metódust akartam felállítani, amivel egy fiatalt el lehet indítani úgy, hogy hangszeresen is megerősödjön, és a jazzben is szerezzen tapasztalatokat. A tanítás az életemben nincs teljes fókuszban, de óriási örömmel tölt el az, hogy a legtöbb évben mind a két, de legalább az egyik diák, akit felvesznek a Zeneakadémia jazztanszakára, tőlem kerül oda. Óriási érzés, hogy tudok segíteni a fiataloknak abban, hogy ehhez a műfajhoz közelebb kerüljenek.