„Nem vagyok egyedül a furcsa ötleteimmel”

Komlovszky-Szvet Tamással beszélgettem művészetéről, akinek alkotói fókusza már nevében is visszacseng: a Szvet, nevének rövidített formája olyan izgalmas szláv jelentésekkel bír, mint a fény, vagy az emelkedés…

Melyek voltak számodra a legfontosabb kiindulópontok, inspirációk?

Schöffer Miklós fény- és térdinamika elmélete volt az első nagy inspiráció, a könyvet még középiskolában kaptam a kedvesemtől, és a mai napig sokszor leveszem a polcról. Ezzel az irány meghatározottá vált, és a soron következő kedvenc művészeim, valamint az inspirációk könnyen összekapcsolhatók a mozgást és a teret valamilyen komplexebb összefüggésekben értelmező szemléletekkel. Anish Kapoor műveire is korán rátaláltam, de inspirációk érnek más művészeti ágakból is, például az irodalomból. Pillanatnyilag Haruki Murakami regényei vannak rám nagy hatással.

Az anyaggal kapcsolatban vannak preferenciáid?

Az egyetemen arra törekedtem, hogy minél több anyagot kipróbáljak és megismerjek, hogy azokat később szabadon használhassam. Ez az igyekezet később kitisztult, így az új cél, hogy az ötletemhez megtaláljam a megfelelő anyagot.

Hogyan készül egy szobor, mik a stádiumok?

Duchamp receptjét használom, ahol 99% intellektuális munka, majd 1% izzadás. Persze az arány néha eltolódik, és egy-egy ötletemhez mondjuk két hónapig lyukakat kell fúrnom pénzérmékbe. Ami viszont nagyon fontos számomra, az a szellemi tartalom kiérlelése, mielőtt belefogok a valódi kivitelezésbe. Minden részletet át akarok gondolni. A gondolat adja a kiindulópontot, melyhez később keresem meg a technológiát és a legmegfelelőbb anyagot.

Milyen kérdésekkel foglalkozol legszívesebben, mik művészeted fő csapásvonalai? Milyen projekteken dolgozol most?

Munkámban központi szerepet kap a tudomány és a művészet, illetve a technika és a művészet viszonya olyan fogalmak mentén, mint a lebegés, illúzió, anyagiság és anyagtalanság. Sokszor olyan megoldásokat keresek az alkalmazott technikák révén, amelyek művészetelméleti kérdésekre próbálnak választ adni.

Pillanatnyilag több nagyobb projekten dolgozom. A legfontosabb ezek közül talán az ősszel a Viltin Galériában nyíló önálló kiállításom. Emellett egy programozott installációm is látható lesz hamarosan az egyetem Parthenon-fríz termében. Mindehhez hozzátenném, hogy fél lábbal már a prágai Meet Factory-ban vagyok, ahol három hónapos ösztöndíjat nyertem.

Többször voltál már külföldön huzamosabb ideig „tanulmányutakon”? Célzatosan választasz ki egy egyetemet vagy csoportot?

A külföldi tanulmányutak, rezidenciák mindig feltöltenek. Céltudatosan választom ki az intézményeket, Hollandiába például a művészeti kutatásban való elmélyülés kedvéért látogattam el. Nemcsak a különböző oktatási módszerek, de a sok workshop is izgalmat vitt az életembe, nem beszélve a csoportos munkában való részvételről, mely nagy álmom volt.

Tudom, hogy tanítasz is. Mit jelent ez számodra?

A tanítás egy inspiratív tevékenység, és friss környezet, mely közben az ismereteimet állandóan frissítem és bővítem. Sok időt és energiát igényel, de amikor felveszik a diákjaimat az egyetemekre, olyankor úgy érzem, ezek az energiák jól lettek befektetve. Elsősorban a művészeti gondolkodásra tanítom őket, azaz arra, hogy a megszerzett technikai tudást értelmesen használják.

A Kepes Intézetben is látható néhány munkád. Mi a véleményed az Intézet szerepéről itthon és nemzetközi viszonylatban?

Nagy megtiszteltetés, hogy a Kepes Intézetben szerepelhetek, nemcsak Kepes miatt, hanem mert ott szinte minden kedvenc magyar alkotóm szerepel, és nagyszerű élmény velük együtt kiállítani. Az Intézet szerintem nagyon jó kezdeményezés, és kiváló fóruma lesz a magyar kinetikus törekvéseknek, mely még nemzetközi viszonylatokban is az élvonalban jár. Erre jó példa az, hogy az idei Kinetica Art Fairen négy magyar alkotó is szerepelt, így talán mi voltunk a legnagyobb számban a brit kiállítók mellett.

Többször is szerepeltél már külföldi vásárokon, kiállításokon. Ezt hogyan értékeled, mondjuk egy Kinetica Art Fair esetében?

Izgalmas dolog egy-egy nagy art fairen bemutatni munkákat, mert sok-sok visszajelzést kaphat az ember. Egyedülálló fókuszáltsága miatt a Kinetica kiemelkedik azok közül, amelyeken eddig szerepeltem. Először 2010-ben voltam Londonban a Ráday Galéria jóvoltából, és leírhatatlan volt az a rádöbbenés, hogy nem vagyok egyedül a furcsa ötleteimmel. Idén már abban a szerencsében volt részem, hogy a Kinetica Múzeum kiválasztott és meghívott a tíz nemzetközi művészt bemutató szekciójába, mely lényegében a fair központi kiállítótere.

Gondolkodtál már valamilyen közösségi térben elhelyezett, nagyobb volumenű munkában?

Időnként támadnak nagyobb, akár egész embereket magukba foglaló installációs terveim; de eddig a legnagyobb általam készített mű egy hat méteres installáció volt, amit Düsseldorfba terveztem. Mivel egy utcára néző kirakatba készült, közelít a public art fogalmához. A csoportos munka mindig vonz, úgy a nagyobb méretekben való gondolkodást is jobban el tudom képzelni.

A tér milyen formában játszik szerepet alkotásaidban, tekintve, hogy nem „klasszikus” szobrokat készítesz?

A tér szinte mindig központi része a munkáimnak, vagy úgy, hogy térspecifikus a mű, így annak szervesen a részévé válik, vagy kifordul, és tükrök által új oldalát mutatja. Az anyag és annak anyagisága sok munkámban jelen van, vagy valódi pénzként, mely műalkotássá válva értékváltozáson megy keresztül, vagy úgy, hogy a valós aranyat teszem anyagtalanná a tükrök közé helyezve.

Milyen szerepet játszik alkotásaidban az idő, az alkotás belső ideje, a tapasztalat ideje?

Az időt vagy a folyamatot igyekszem a munkáimban tudatosan használni. Persze ez a legjobban a Térbekapcsolás című munkámban válik láthatóvá, melyet nemrég új összeállításban mutattam be az Epreskerti Kálváriában. Az a tér régóta inspirált, mindig is szerettem volna egy munkát kifejezetten oda készíteni. Végül a terem izgalmas akusztikája fogott meg a legjobban, így munkám hang-installációnak tekinthető. A mű 120 kvarcóra felhasználásával készült, melyek az egész falat beborították, körbevéve a nézőt. Az órák másodpercmutatóira fehér lapokat erősítettem. A festett falfelülethez hasonló papír beleolvadt a síkba, egyedül az árnyékok jeleztek ritmusos mozgást, térbeliséget. A tér így első pillantásra üresnek tűnt, egyedül az órák kattogása adott ritmusosságot, miközben a falak finoman mozogtak.