A jövőre immár 10. évfordulóját ünneplő Duda Éva Társulat alapítójával és vezetőjével beszélgettünk pályafutásának kezdeteiről, a koreográfus szakma szépségeiről, a csapatról, eredményekről és tervekről, miközben még egy próbára is beleshettünk.
A Jurányival szomszédos telekre látni rá Duda Éva irodájának ablakából. Épp nagy építkezés zajlik, már elég régóta, mert a munkálatok során II. világháborús leletek kerültek elő, így a folyamatot néhány évig szüneteltetni kellett. A harmadik emeleten azonban egészen más térbe és időbe csöppenünk, méghozzá a társulat nyári próbaidőszakának közepébe, ahol a Virtust gyakorolja négy táncos.
Már négy éve fut ez a darab, azonban aktívan próbálják most is, mivel az egyik szereplő, Bora Gábor térdsérülése miatt betanítja maga helyett az utódját. Éva elmondja, hogy a Virtus jó példa arra is, hogy egy koreográfusnak mennyire fontos több mozgásnyelven, több stílusban beszélnie – itt például van kortárs tánc, echte folklór, de hiphop is, és az egészet összefogja az a különös, erre a régióra jellemző, ismerős balkáni zene, ami Kunert Péter minimál-elektro beatjeinek eklektikus házasításából jön létre Szirtes Edina Mókus népzenei motívumokból építkező zenei világával.
A több stílusban való alkotás a kezdetektől jelen van Éva pályáján. Hétévesen egy olyan tánciskolában kezdett el táncolni Szegeden, amit két táncos alapított: egy klasszikus balettos és egy színházi táncos vonalat képviselő oktató. Ez a vegyítés hatott rá, és azóta is hisz abban, hogy ha koreográfusként minél nagyobb a szókincse, az a tárház, amiből meríteni tud, annál nagyobb lesz a szabadsága ezeket az elemeket ötvözve létrehozni valami egyedit. Ezzel már diákként megpróbálkozott, tizennégy-tizenöt évesen saját kis etűdöket koreografált, amiket a szegedi banda elő is adott.
Az első pesti évek tanulással teltek, Angelus Ivánnál, majd a Magyar Táncművészeti Egyetemen, ahol koreográfusként végzett. Szabadúszóként közben sokfelé dolgozott, kőszínházakban és underground vonalon egyaránt, ebből az időszakból a Közép-Európa Táncszínháznak (KET) és a Szegedi Balettnek készített munkáit emeli ki. Ezekben az években egyszerre volt táncos és koreográfus, ekkor kezdődtek a felkérések a nagy zenés produkciókba is, főként az Operettszínházba és a Vígszínházba. 2009-ben már a többedik darabja készült, és egyre határozottabban érezte az ismerős csapat előnyeit, hogy mennyivel könnyebb olyan környezetben dolgozni, ahol ismerik már a munkamódszerét és ízlését. Így merült fel a társulatépítés gondolata.
Hogy lesz egyszer egy saját együttese, abban biztos volt, és célja is volt, csak nem fogalmazta meg önmagának, mikor szeretne majd belevágni. De elkészült és berobbant a Lunatika, ami ugyan nem az alapítás gondolatával született, de mégis az lett. Maga az előadás erős volt, ahogy a csapat ereje is, és Éva azt érezte, minden azt sugallja, hogy itt a pillanat, velük kell folytatni, közösen. Így ezt követően elkészült a Faun, aztán a következő, majd az azt követő darab. Nyilvánvaló lett a hosszabbtávú berendezkedés, az „összebútorozás”, és létrejött a társulat.
A csapat munkája projektelven működik, az egyik bemutató jön a másik után, nem éves szerződések vannak, hanem produkciókra áll fel a stáb. A táncosok között vannak a „régiek”, a belső mag, akik a kezdetek óta szinte mindenben benne vannak, és van egy tágabb holdudvar azokkal, akik egy-egy projektre köteleződnek el. Van, aki csak egy, de van, aki épp kilenc darabban táncol. Ez a rendszer lehetőséget ad a táncosoknak másokkal is dolgozni, de Évának is arra, hogy egy-egy szerepben kipróbálhasson új embereket, ami az anyagi felelősség miatt sem mindig egyszerű. Éva szerint a gond csak az, hogy mindig úgy dolgoznak, olyan tervekkel, olyan munkaórában és minőségben, mintha a valóságoshoz képest négyszeres büdzséből gazdálkodnának. Igazából népszerűség tekintetében pár év alatt utolérték a nagyobb, már régebb óta működő társulatokat, csak a financiális háttér nem nőtt arányosan, és az egész terület oly mértékben alulfinanszírozott, hogy a többi művészeti ág mögött, lelkesen ugyan, de csak kullogni lehet. Ennek ellenére nem csügged, mert az előadásokat játsszák, a repertoár sokszínű, meghívott vendégalkotókkal is dolgoznak, és számos egyéb szakmai programot szerveznek.
Azt, hogy mi kerül bemutatásra, Éva találja ki, de a végleges kép kialakítása már csapatfüggő. Többféle munkamódszerrel él, a Frida esetében egy ősbemutatót készítettek alkotótársaival, de a szereplőknek már a kész terveken, jeleneteken, szövegeken kellett dolgozniuk az irányítása alatt. Máskor viszont van idő a táncosokkal mint alkotókkal is dolgozni egy-egy témán, ilyen volt a Breathe! is. Nincs két egyforma próbaidőszak. Az első hetekben sokat beszélgetnek, improvizációs feladatokon dolgoznak, de van, hogy olvasmányokon, filmeken keresztül jutnak el a végső megoldásokig. A Virtus esetében például cirkuszi eszközökkel kezdtek el gyakorolni, gólyalábazást, kötélakrobatikát tanultak a táncosok, Éva pedig figyelte, kinek mi megy jól, mi illik az adott karakterhez, és közben alakult a sztori a fejében. Önmaga is hangolódik az egyes témákra, a Faun esetében mitologikus műveket böngészett, a Fridánál a festészetbe merült, a Stop n Go-nál aktuálpolitikával foglalkozott.
A szervezési háttérmunka is a Jurányiban zajlik, a próbaterem mellett van az iroda, ahol hárman dolgoznak, és van itt raktár, öltöző, vendégszoba is. Miután pár év alatt a saját lakása már tele volt irodai holmikkal, pályázati anyagokkal és rekvizitekkel, ráadásul a kollégáké is, állandó hely után néztek, itt pedig épp akkor kezdték el az üresen álló egykori tantermeket feltölteni független művészeti szervezetekkel. Ők a harmadikra költöztek be, az öltöző épp a régi kémiaszertár helyére került.
A fiatalabb korosztállyal beavató színházi programjaikkal tartják a kapcsolatot. Drámapedagógiai foglalkozásokat szerveznek középiskolásoknak, és nemcsak a táncot, de a prózát is a program részévé teszik – amelyben a Nézőművészeti Kft. a partnerük –, valamint a slam poetry műfaját is beemelték, a záró fázisban pedig közösen filmet készítenek a PURE csapat stábjával. Egy általuk kidolgozott, egyedi, háromlépcsős ismerkedést kínálnak az előadóművészet különféle műfajain keresztül. Nincs megállás.
Szerencsésnek érzi magát, hogy azzal foglalkozhat, ami igazán felkelti az érdeklődését, legyen az zene, könyv vagy akár aktuális közéleti téma. Most épp rázós témák, mint például a rasszizmus, egyenlőség, tolerancia, az emberi mivolthoz való jog foglalkoztatja, és egy új, trafós bemutatón dolgoznak, ami december elején lesz látható.
Leadfotó: Dömölky Dániel