• Kísérleti top 5

    A legjobb magyar filmek 2000 után V.

    2018.01.03 — Szerző: Pucher Bálint

    Az ezredforduló után készült legjobb magyar filmeket bemutató sorozatunk befejező részében a toplistás formabontó alkotásokat gyűjtöttük össze.

  • Kísérleti top 5

    5. Saját halál (2007, írta: Nádas Péter és Forgács Péter, rendezte: Forgács Péter)

    Meglepő, hogy a videoinstallációval és found footage dokumentumfilmezéssel foglalkozó Forgács Péter milyen könnyen meg tudta őrizni sajátos lírai, reflexív stílusát Nádas Péter Saját halál című könyvét adaptálva. Igaz, nem hagyományos megfilmesítésről van szó, a mozgókép ugyanis teljesen megtartja az eredeti könyv szövegét narrációként. Végeredményben szinte eldönthetetlen, hogy doku- vagy fikciós filmet látunk: az író saját maga adja elő klinikai halálának és újraélesztésének tapasztalatait (ebből a szempontból nem jön létre fikció), de nagyrészt olyan jelenetekből áll a film, amelyek a cselekményt illusztrálják, szerepet játszó emberekkel. A látványvilágot Forgács dokumentumfilmes stílusát folytatva fekete-fehér állóképek dominálják, ami kissé arra hasonlít, mint amikor az emlékezet nem filmszerűen, hanem képek sorozataként idézi fel az eseményeket. E képek sokszor absztraktak, minimalisták, és olyan sötétre exponáltak, hogy éppen csak kivehető a témájuk. Így aztán hiába van a látottak mögött egy összefüggő történet, nehéz játékfilmként tekinteni a Saját halálra, hiszen nem filmszerű. A valósághoz való viszony ellentmondásos: egyrészt az illusztratív képek hűen követik a könyv világát (Nádas alteregója, az író kertjében álló fa, ami a könyvben is látható), másrészt azonban az ábrázolás módja stilizált, folyamatosan érzékeltetve, hogy a valóság rekonstrukcióját látjuk. Mindez összefügg azzal, hogy az író olyan tapasztalatokat próbál megfogalmazni, amelyek estében csődöt mond a nyelv, a film eszközei pedig a narrációhoz asszociatív módon kapcsolódó felvételekkel próbálják érzékeltetni az ábrázolhatatlant.

     

    Kísérleti top 5

    4. Rengeteg (2003, írta és rendezte: Fliegauf Benedek)

    Fliegauf első filmje eredetileg szintén nem filmnek készült, hanem különálló, csak párbeszédeket tartalmazó novellák sorozatának – ezért is lehetett kevés péznből leforgatni. A Rengetegben a rendező folytatta első kisjátékfilmjében, a Beszélő fejekben elkezdett utat: abban a szereplők kiszálltak a cselekményből, és dokumentumfilmet imitálva elmesélték a történteket. A Rengeteg karakterei is valamilyen előtörténet után láthatók, de általában nemcsak elmesélik azt, hanem az események utórengéseként egy-egy drámai helyzetet élnek meg. A bergmani minimalista drámák szellemiségét viszi tovább Fliegauf: néhány fős, egy-egy helyszínre koncentrálódó szituációk sorozatát látjuk, a fő kifejezőeszközök az időnként monologizálásba átcsapó párbeszédek és az arcok közelképei. De a magyar rendező világszemlélete a részben hasonló témák és eszközök ellenére nagyban különbözik Bergmanétól: nem elsősorban a személyiséget boncolja, hanem határtapasztalatokkal foglalkozik, ami itt a (nem természetes) halállal, a túlvilággal, az ösztönökkel, a traumákkal való szembesülést jelenti. A címadó szó kreatív módon kap jelentéseket a filmben, az erdő konkrétan szerepel két történetben, ugyanakkor metaforikusan is érthető: homályos, ijesztő és nem biztos, hogy vissza lehet jutni belőle. Pont ezért hívogatja a fogyasztói kultúrától vagy a fizikai tapasztalatok korlátozottságától megcsömörlötteket.

     

    Kísérleti top 5

    3. Final Cut – Hölgyeim és Uraim (2012, írta: Ruttkay Zsófia és Pálfi György, rendezte: Pálfi György)

    A film médiuma nem enged más filmeket „pontosan” idézni anélkül, hogy megtörne a „főszöveg” folyamatossága, vagyis a filmidézetek a pontos irodalmi idézetekkel szemben általában csak hasonlítanak az eredetire. A Final Cut e tekintetben kivétel, amelyben a szabályszegés válik szabállyá: e csupa idézet filmben nincs „főszöveg”, a különböző filmekből összeollózott jeleneteket semmi sem köti össze a karakterek cselekedetének jellegén és azon kívül, hogy férfit vagy nőt látunk-e. Így aztán a Final Cut a posztmodern műfelfogás kristálytiszta példája: az új szellemi termék a korábbiak újrarendezésével, átalakításával, átértelmezésével jön létre. A kísérlet nagy kérdése az volt, mit eredményez ez a fajta recycling-art, mennyire lesz élvezhető, érdekes. A megdöbbentő eredmény az, hogy a realizmus szabályainak efféle felrúgása esetén is belelátjuk a cselekményt az összefüggéstelen felvételekbe, a legnagyobb filmtoposzok katalógusába. A film közhelyeket sorakoztat fel és parodizál, ezért kiszámítható a cselekménye, de az ugrások teljes szabadsága részleteiben mégis váratlanná teszi a sztorit. Az egyik legradikálisabb gesztusként újrakezdődik a cselekmény egy ponttól, a snitteket nemes egyszerűséggel megismételve. Miért ne? A Final Cut filmtörténetileg is az egyik legradikálisabb számvetés azzal a tapasztalattal, hogy minden fontos, érdekes történetet elmondtak már a művészeben. Ebből meglepően humorosan vonja le a konzekvenciát, közel kerülve a legújabb vizuális műfajokhoz, a videomegosztó oldalakra barkácsolt játékos, ironikus vlogokhoz, a fanok által újravágott filmekhez, trailerekhez, a super cutokhoz, mash-upokhoz. Ennyire könnyedén, szórakoztatóan talán sohasem sikerült művészetelméleti kérdésekre filmet építeni.

     

    Kísérleti top 5

    1. megosztva: Hukkle (2002, írta és rendezte: Pálfi György) és Tejút (2007, írta és rendezte: Fliegauf Benedek)

    A két film hasonlóan feszegeti a játékfilmezés határait: elbeszélésük minimalista, szereplőik nagyrészt nem színészek, attitűdjük eltávolodik az emberközpontú ábrázolástól óriási szerepet adva a természeti környezetnek. Pálfi munkájában több olyan megoldás látható, ami a természetfilmekre hasonlít, főleg amikor szuperközeli vagy madárpersepktívából készült felvételeket használ. A természetfilmes betétek elterelik a figyelmet, kivonják a bűnelkövetésről és nyomozásról szóló cselekményből a feszültséget. Fliegauf filmje némileg másképp működik: nála inkább egyenrangúvá válnak az eseménytelen pillanatok a történésekkel, illetve a nagytotálok miatt az emberek összemennek, a bioszféra kis részletének hatnak. A Tejút előzményeként olyan lírai természet- és dokumentumfilmeket említhetünk, mint a Koyaanisqatsi vagy a Baraka. A Hukkle inkább az élőlényekre helyezi a hangsúlyt, Fliegauf filmjepedig még eggyel hátrébb lépve az életnek otthont adó térre, legyen az tó-, tengerpart vagy panelház. Mindkét alkotás epizódok füzére, sajátos koncepciójukra adnak újabb és újabb variációkat főként a vizuális megoldásokra építve, amelyek teljesen kiszorítják a hagyományos párbeszédeket. A Hukkléban a beszéd válik atmoszférahanggá, az atmoszférahangok pedig elnyomják a beszédet, míg a Tejútban az emberi és természeti hangok is egyenrangúak. Pálfi és operatőre, Pohárnok Gergely (aki részben a Tejút operatőre is volt) láthatólag arra törekedtek, hogy az események egyszerűségét a fényképezési, vágási megoldások változatosságával és szokatlanságával ellensúlyozzák. A Tejút radikális képi minimalizmusa ezzel szemben a statikus beállításokra épülő, vágatlan jelenetekből építkező ősfilmekhez vezet vissza, noha nem játszik rá azokra. Az alkotók kérdése az volt, hogy hogyan lehet egy-egy jelenetben az eseményeket a végletekig leegyszerűsíteni úgy, hogy még érdekesek maradjanak, és arra sarkallják a nézőt, hogy magyarázatot keressen rájuk. A plánozás is azt sugallja, hogy továbboszthatatlan egységeket látunk – a minimalista kompozíciók nagyon hasonlítanak egymásra (kevés részlet, mértani formák, centrális perspektíva). Rendezői-operatőri bravúr, hogy ugyanarra a képtípusra ennyi variációt tudtak alkotni. Fliegauf érdekesen kanyarodott vissza korai filmjeihez, hiszen a Tejút legjobb részei is kifelé, a nem látható felé mutatnak, de míg első munkáiban a beszéd hordozta az utalásokat és információkat, itt csak sóhaj, nyögés, gügyögés, dúdolás maradt. Az egyetlen beszédet tartalmazó jelenetben olyan nyelv hallható, ami nem hasonlít az ismertekre, valószínűleg halandzsa, így a néző olyan pozícióba kerül, mintha állatok kommunikációját nézné, vagy földönkívüliként tekintene az emberiségre. Pálfi inkább játékos és ironikus, Fliegauf inkább filozofikus és költői. Előbbi filmje szórakoztatóbb, utóbbié viszont továbbment a filmelbeszélés leegyszerűsítésében – valószínűleg hiábavaló azon töprengeni, melyik alkotás jobb.

    Kísérleti top 5


  • További cikkek