Kezdő rendezők inkubátorban

Ön 2015-ben mint zsűritag, 2016-ban mint előválogató vett részt az Inkubátor programban. Mi a program lényege?

Az, hogy lehetőséget ad kezdő rendezőknek életük első filmjének megvalósítására. Havas Ágnesnek, a Nemzeti Filmalap vezetőjének szívügye volt a program, én nagy ötletnek tartom. A rendszer úgy néz ki, hogy a filmötletekből egy előválogató kör kiválaszt tízet. A tíz pályázónak nyílt színen kell előadnia a tervét a végső döntést hozó zsűri és a szakmai közönség előtt, ez a pitch. Közülük öten kapnak támogatást. Két vagy három nyertest a zsűri választ ki, kettőt vagy hármat a közönség. A forgatókönyv-fejlesztésre kétmillió forint áll mindenkinek a rendelkezésre, aztán játékfilm esetén a gyártásra hatvanmillió, animációs filmre nyolcvanmillió, egész estés dokumentumfilmre pedig huszonkétmillió forint. Ezekhez járul még a társasági adó (Tao) támogatás, ez szintén több tízmillió forint egy-egy filmnél.

Mindez elég a filmek elkészítésére?

A kiosztott összeg és az adótámogatás egy játékfilmre szűken, de elegendő, egy animációs filmre alig. Egy dokumentumfilmhez, ahol nincs díszlet, nem kell fizetni a színészeket, még akár sok is lehet.

A zsűri összetétele hogyan alakult ki?

Meghívásos alapon. Az volt a cél, hogy legyen a zsűriben rendező, tanár, producer és forgatókönyvíró vagy dramaturg, mert így mindenki más szempontból tudja minősíteni a filmterveket.

2015-ben hatvanheten pályáztak, 2016-ban hatvankilencen, 2017-ben hetvenegyen. Ez sok vagy kevés?

Örvendetesen sok, persze, megesik, hogy valaki több éven át is pályázik. De legalább van miből válogatni.

A pitch angul azt is jelenti, hogy „hangmagasság”, meg azt is, hogy „üzleti bódé”. Emiatt egyesek fanyalognak, mondván: van, aki jól tud egyszemélyes műsort szolgáltatni, és van, aki nem. Múlhat ezen egy filmötlet sikere?

Aki értékesíteni akarja a termékét, annak meg kell tanulnia eladni és előadni. Ez így megy az egész világon. De most finomodott egy kicsit a rendszer. Eddig a tíz bemutatkozó néhány „edzés” után kellett hogy kiálljon és megmérettessen még a projekt fejlesztése előtt. A tízből kapott öt lehetőséget a fejlesztésre. Most már mind a tíz kiválasztott rendező mellé eleve ki van rendelve egy-egy mentor és fejlesztő, és ők a már kifejlesztett forgatókönyvvel állnak ki a zsűri, illetve a szakmai közönség elé „pitchelni”.

A zsűrit befolyásolta ezeknek a stand-upoknak a minősége?

Nem. Mire ezekre sor került, mi már a legjobb tíz anyagot berangsoroltuk magunkban. Általában a pályázókról is volt egy határozott képünk. A pitchelés inkább a közönségnek szólt.

A néző- és szavazósereg honnan verbuválódott?

Csak a szakmából jöhettek, voltak köztük felsőoktatási hallgatók, tanárok, filmkritikusok, gyakorló szakemberek. Megjegyzem: nagyon lelkesek voltak, mindig tömve lett a Toldi Mozi nagyterme.

Látott-e a jelentkezőkben valami közös szakmai gondolatiságot?

A magyar filmszakma atomizálódott, mindenki magának és a saját cégének az ügyeit hajtja, nincsenek alkotói műhelyek, nem látok szakmai összetartást. Ez nem jelenti azt, hogy nem létezik szakmai barátság vagy respekt, de ezek privát keretek között maradnak. Nemzedéki stílus és koncepció szerintem nincs, annyi az összekötő anyag a pályázatok között, hogy a rendezőjelöltek nyolcvan százaléka az „így jöttem” érzését akarja megfilmesíteni, vagyis a saját élményanyagából szeretne gazdálkodni. 2015-ben például csak egyetlen műfaji ötlet volt értékelhető számunkra, a most bemutatott Hetedik alabárdos. De ez a film is abból az életútból táplálkozott, amit a forgatókönyvíró – akiből aztán menet közben a rendező lett – megélt.

Irodalmi adaptációra miért nem gondolnak a pályázók?

Mert drágítaná és bonyolultabbá tenné a projektet. Például meg kellene vásárolni a filmjogokat. Persze biztos lehet találni olyan írót, aki ingyen is átadná ezeket, a jelentkezők mégis szinte mind a maguk történetét akarják megírni.

Egy író nem tud filmet rendezni, akkor miért tudna írni egy rendező?

A rendezők nagyon nagy hányada gondolja azt, hogy tud írni…

Na, ez az: gondolja, de tud-e?

Van olyan, aki tud, és van, aki nem.

A pályázók tudnak írni?

A legtöbbjük nem. Nem olvastunk tőlük remekműveket. Úgyhogy a nyertesek esetében a forgatókönyv-fejlesztésbe néhányszor be kellett vonni írót vagy dramaturgot. Nélkülük nehezebben megy. Nézze, jelenleg Gothár Péterrel van folyamatban egy forgatókönyv- fejlesztésünk. Ő például egy olyan rendező, aki remekül ír, mégis felkérte Németh Gábort, hogy együtt hozzák létre a forgatókönyvet. Talán azért, mert tudja, mit jelent egy jó író. Vagy a saját negatív példánkat említve: filmprodukciós cégünk nagy bukása volt a Halálkeringő. Ez azért következett be, mert a kezdő rendezőt és forgatókönyvírót magukra hagytuk a forgatókönyvvel, túl nagy bizalmat szavaztunk meg nekik. Utána az összes kritikus elsősorban a dialógusokat húzta le, és igazuk volt. Az Inkubátor programban a legtöbb rendező mellé kellene egy író vagy dramaturg – igaz, a forgatókönyv-fejlesztésre adott kétmillió forintból erre nem futja, főleg nem egy fajsúlyos íróra.

Milyen a pályázók társadalomképe? Hogyan látják a világot?

Nem látok az anyagokban összekötő világnézetet, s mellbevágó, radikális társadalomkritikai ötletet sem. Ezek a fiatalok inkább konformisták. De ez azért lehet így, mert nem akarnak nagyot kockáztatni. Ők egyelőre még csak be akarják magukat mutatni a szakmának, ezért óvatos pályamunkákkal álltak elő. Ez nem a dühöngő ifjúság projektje.

Ilyen filmekre ki fog bemenni a mozikba?

Ezek a filmek nem csupán a moziba járóknak készülnek.

Ez érdekes. Akkor kinek?

A magyar néző csak egyfajta néző. Van egy másik is: aki a nemzetközi fesztiválokon néz filmet. És őt nagyon nem szabad lebecsülni! De hogy tisztábban lássunk:a magyar ember kétféle magyar filmet hajlandó megnézni a magyar moziban. Az egyik a vígjáték. Ebből nincs sok, és amik vannak, azokkal sem lehetünk megelégedve. A jó komédia szerintem franciás, szellemes, nálunk ez hiánycikk. A másik közönséget vonzó film az, ami egy rangos nemzetközi fesztiválon már nyert valamit. Tehát a kezdő magyar rendező vagy vígjátékot rendez hazai közönségnek, vagy megpróbál valahol külföldön díjat nyerni egy alkotói filmmel, amivel, ha szerencséje van, visszakanyarodhat a magyar mozikba.

Jó, de ott volt a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan … Csak egy életérzésfilm, minimális költségvetéssel, semmi külföldi díj, aztán mégis húzta maga után a nézőket.

Egyedi eset.

Támadjunk komédiával külföldön!

Fölösleges, az ottani fesztiválokon nem értékelik a humort, oda nehéz alkotások kellenek. Persze vannak kivételek. De egy fesztiválsikerhez nem lenne elég viccesnek lenni, kell a tartalom is. Ritkán jön össze a kettő, és mi, magyarok, ilyen filmekkel nem nagyon dicsekedhetünk. Ha pedig egy könnyebb műfajú magyar film itthon közönségsikert arat, az nagyon ide szól, külföldön senkinek sem kell. Arra ott vannak a sajátjaik. Mit gondol, hány ország vette meg az Üvegtigriseket? Egy sem.

Pedig a Hetedik alabárdos , az Inkubátor program elsőként elkészült filmje próbálkozás volt arra, hogy a rendező vígjátékkal lépjen fel. De ami a kritikai és nézői fogadtatást illeti...

Megbukott. Nagy támogatója voltam, de én sem vagyok vele mindenben elégedett. Azért azt a sorsot, ami rámért a közönség és a kritika, nem érdemelte meg. De hirdetve sem volt kellően. A Filmalap ugyan a gyártási költségekben ad kétmillió forint reklámtámogatást is, de ez elenyésző összeg.

Pörgessük végig az ön mentorálása alatt jelenleg futó alkotásokat!

A 2015-ös győztesek között itt van Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotása, ami arról szól, hogy egy nő miként tud helytállni egyszerre a munkában, a magánéletben, a mindennapokban. Érdekes és aktuális téma. Az alattunk lévő szobában vágják. Aztán készül Zurbó Dorottya Hat könnyű lecke című dokumentumfilmje, amely egy menekült szomáliai lány első két-három évét mutatja be – ez még forgatási szakaszban van, mert a stábnak együtt kell haladnia a főhős életével. A Bánóczki–Szabó-féle Műanyag égbolt pedig egy animációs film, ez halad, de ennek a leghosszabb az átfutási ideje. A 2016-os győztesek között Hartung Attila Senki nem megy sehova című filmje is hozzám tartozik, de ez még a forgatókönyv-fejlesztési szakasszal vívódik.

Mintha kissé lassan mennének a dolgok.

Ma Magyarországon minden filmszakember el van látva munkával. A legjobban a külföldi bérmunkák fizetnek, aztán a hazai nagyjátékfilmek. Az Inkubátor programra csak azokat a szakembereket lehet szerződtetni, akik éppen hajlandóak ezekhez képest kevesebb pénzért többet dolgozni, és elkötelezettek a magyar film iránt. Egy ilyen stábot nehéz összeszervezni. És hát nem várhatjuk el a kezdőktől azt, hogy gyorsabbak legyenek, mint a már többet rendezett alkotók, aki közül sokan éveken át készítenek egy filmet. Úgyhogy jeleztem is a Filmalapnak, hogy túlzó lendületet várnak el a nyertesektől, ezen lazítani kellene.

Ön már nem részese a következő évi Inkubátor programnak.

Imádtam ezt a dolgot, szakmai életem egyik nagy élménye volt. A régi nyertesek projektjeit azért viszem tovább, részint mint producer, részint mint mentor. Ahol producer is vagyok – Szilágyi Zsófi Egy nap című filmjénél –, ott díjazást természetesen nem kérek. Szívesen folytattam volna tovább, de a döntéshozói körben is szükséges a változás. Egyetértek azzal, hogy ne mindig ugyanannak a pár embernek az ízlése érvényesüljön.