Hazahívó

már majdnem arcomra fagyott önmagam ellen irányuló,
cinikus félmosolyom. aztán egyszer csak veled ért
véget az ősz és veled kezdődött a tél. senki sem kérdezett,
pusztán észrevettük: elég érettek vagyunk, hogy kezeljük
egymást. azt hittem, írni csak fájdalomból lehet, de gyanú-
san boldog vagyok mostanság. bármikor is legyünk együtt,
valami hiányérzet azért még mindig megkörnyékez. leginkább
a hiány hiánya – mindjárt rámfagy ez az eddig ismeretlen
póz is, amelyben elalszunk – különös, hogy nem kényszeredetten.
érzem az alvást, érzem az ébrenlétet és a könnyű biztonság
takaróját – puha és érzékeny, amilyen az arcod reggel. azt hittem,
írni csak fájdalomból lehet, és most alakod felett figyelem a napot,
ahogyan felkel, míg szobánk megtelik lassú légzésünkkel.
tudod, különös számomra ez a szerep: feladni nyugtalanságom,
elfogadni a hiány nélküli teret. ritkán feltörő álmaimba száműztem
önmagam ellen irányuló, cinikus félmosolyom. árnyékok félelmeim,
amelyeket, ha mellkasomra hajolsz, felold hűs homlokod. legyél ott-
honom, hozzád akarok hazatérni; megnyugszom, ha melletted alhatok.

.

Antalovics Péter (1993), Újvidéki Egyetem, BTK, Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék. 2010 óta ír, szinte kizárólag verseket. Publikált a Hídban, a Kilátóban, a Sikolyban. A Híd Kör tagja. Első kötete Örökszoba címmel jelent meg a Forum Kiadónál 2014-ben.