A képszerűség vonzásában

Bár pályája szépíróként indult, második, A zuhanás káprázata című kötete után döntően irodalomtörténeti értekezéseket írt. Mi az oka ennek a fordulatnak?

Már az első könyvem, az 1984-ben megjelent Életveszély című novelláskötetem idején eljegyeztem magam az irodalomtörténettel, hiszen párhuzamosan írtam ezt és a doktori értekezésemet a KLTE-n (a Debreceni Egyetem elődje), Görömbei András témavezetésével. Azt a kérdést viszont már a Magyar Nemzet jeligés novellapályázatának 1982-es megnyerése után feltettem magamnak, hogy az írói pályát válasszam-e, vagy a tudományos kutatómunkát. Néhány hónapos belső viaskodás után az utóbbi mellett döntöttem, elsősorban azért, mert családom életének anyagi biztosítását a tanári munka mellett láttam megoldhatóbbnak. Ugyanakkor Görömbei András kivételes emberi példája is folyamatosan biztatott, új és új kérésekkel egyre messzebbre vitt az irodalomtörténet területeiben. Később a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán betöltött munkaköreim, ahol magyar nyelvészetet és irodalomtörténetet egyaránt tanítottam, újabb motivációkat adtak a kutatások folytatásához. A zuhanás káprázatában (1994) ezért összefoglaltam mindazt, amit addig a poézisben kísérleteztem, és a könyv után gyakorlatilag felhagytam a versírással. Ugyanez mondható el a rövidprózamunkáimról is. Az évtizedek folyamán néhány novellatéma még kikövetelte tőlem a megírását (Nagydíj, Szindbád utolsó halála, Út és tenger, A te országod), de további prózakönyveim már nem születtek.

Lát esélyt arra, hogy a jövőben újra elkezd alkotóként is foglalkozni a szépirodalommal?

Ez az alkotói foglalkozás teljes mértékben sohasem szűnt meg, hiszen az elmúlt évtizedekben e novellákon kívül néhány versem is megjelent, s számos novellám vázlatosan megírva vagy az ötletek szintjén lejegyezve az asztalfiókban vár a kidolgozásra. Ehhez azonban másfajta „idők” kellenek, mint amilyeneket a főszerkesztői munka és mellette még a monográfiák írása (legutóbb Ratkó Józsefről és Oláh Jánosról készültek el), illetve egyéb szakmai munkák elvégzése lehetővé tesz. Az esélyt legalább a novellák végső megírására egyre erősebb vágyakozással szeretném megadni magamnak, hiszen amióta szépíróként letettem a tollat, több nagyon tehetséges nemzedék színre lépett már, igen nagy az ösztönző kihívás, másfelől pedig a korábbi témák, ötletek, látásmódok aktualitása folyamatosan hamvad ki az időben.

Több tanulmányban és kötetben is foglalkozott Nagy László költészetével: kritikusai szerint ezirányú kutatásai nemcsak szépirodalmi műveire, hanem értekezőprózájának nyelvezetére is hatással voltak. Mi az, ami Nagy László műveiből az Ön szépírói és/vagy irodalomtörténészi nyelvszemléletét befolyásolta?

A korai verseimre természetesen erős hatással volt Nagy László lírája, akárcsak nemzedékem számos tagjára – akár úgy, hogy szemléleti-képalkotói vonásokat emeltek át tőle, akár úgy, hogy megkíséreltek egy ellenpoétikát megalkotni. A novelláimban ennek az életműnek már inkább csak a morális nyomait lehet megtalálni, illetve azt a törekvésemet, hogy a nyelv képszerűségével minél érzékletesebben vagy pontosabban formáljam meg a gondolatot. Ami az értekező prózám nyelvezetére vonatkozik, abban elsősorban Görömbei András elemző nyelvének tisztasága, érthetősége volt számomra a minta, szemben a gondolati homályokat eltakaró, agyonhivatkozott és lábjegyzetelt, túlbonyolított nyelvvel. Olykor viszont – s főképpen az esszészerű írásaimban – valóban ki-kimozdultam és mozdulok most is az erősebb képi fogalmazás irányába. Meggyőződésem, hogy a dolgok, helyzetek metaforikus megvilágítása amellett, hogy a bejáratott, kalodaszerű terminusokkal szemben jóval nagyobb szabadságot biztosít a fogalmazásban, befogadhatóbbá és érthetőbbé is teszi a mondanivalót. Az irodalomkutatás tudományos nyelvében olykor a külföldi szerzők művei olvasásának túlhalmozott bizonyítási szándéka terheli a szövegeket. Nagy László izzó metaforákat teremtő nyelvének („erős metaforákkal menni az álság falai ellen”) üzenetei, az ezekből átszűrt tapasztalatok tehát – jól érzékelte ezt a kritika – valóban megjelentek szakmai munkáimban is, de Nagy László életműve már kamaszkoromtól fogva az egész személyiségemre is olyan ösztönzéssel és hatással volt, hogy alapjaiban befolyásolta világképemet. A többiek, különösen Weöres, Illyés, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Petri György, a prózaírók közül elsősorban Hajnóczy Péter hatásmodulációi már ebbe a rendszerbe épültek be.

Szövegeinek nyelvezetére a kritika gyakran használja az „esszéisztikus” jelzőt. Hogyan vélekedik e műfaj hazai helyzetéről?

E hatalmas hagyományokkal rendelkező „műfaj”, Szerb Antal, Babits, Németh László örökségén ma is remek alkotói vannak, ha az irodalmi esszé „műfajának” alkotói közkedveltsége, azaz a művelése kissé visszahúzódni is látszik. Éppen emiatt sem tudta a Magyar Napló Kiadó 2014 óta s így ebben az évben sem megjelentetni Az év esszéi című kötetet, viszont a korábban kiadott könyvek Mórocz Gábor által válogatott anyagából az ezredelő irodalmának összefoglaló „trilógiájában” (Az ezredelő versei, Az ezredelő novellái , Az ezredelő esszéi) a kortárs értékek nagy részét jól tükröző összegzés született.

A kortárs irodalom intézményrendszerének működésében nemcsak értelmezői munkák írójaként és szerkesztőjeként, hanem folyóirat-szerkesztőként is részt vesz. Korábban az Irodalmi Magazin, most a Magyar Napló főszerkesztője. Mikor kezdett foglalkozni lapszerkesztéssel?

Az első lapszerkesztői feladatokat a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a rendszerváltás utáni években kiadott s azóta is folyamatosan megjelenő Partium nevű folyóirat működtetésének és akkor még főképp életben tartásának munkálatai adták. Többen is részt vettünk a Nyíregyházi Főiskoláról (2016 óta Nyíregyházi Egyetem) a lap írásában és szerkesztésében. Az ország leginkább periferikus megyéjének s az érintkező határon túli területeknek korábbi és újabb irodalmi értékeit akartuk minél nagyobb körben s messzebbre hangzóbban felmutatni. Ebben a törekvésünkben nagyrészt a Ratkó József, Görömbei András, Nagy András László és Antall István által létrehozott, még rendszerváltozás előtti Hangsúly elnevezésű hangos (rádiós) irodalmi folyóirat hagyományát követtük. Majd – hasonló célokból – a miskolci Új Holnap szerkesztőbizottsági tagsága, később a Korpa Tamás által alapított Új Hegyvidék című, Szendrőben kiadott lap szerkesztői segítése következett. A könyvszerkesztésekről itt most részletesebben nem beszélek. A Nagyváradon megrendezett 2015-ös Partiumi Irodalmi Napokat követően kért meg Oláh János, akit évtizedek óta ismertem és becsültem, az Irodalmi Magazin főszerkesztésére. A lap küldetését olyan fontosnak éreztem, hogy rektori megbízásom lejárta után egy évvel az egyetemi tanári katedrát felcseréltem a főszerkesztői műhelyre, s Nyíregyházáról Budapestre költöztem. Amikor Oláh János súlyosan megbetegedett, s már nem tudott bejárni a szerkesztőségbe, kórházi ágyáról hívott fel, hogy vállaljam a Magyar Napló főszerkesztését is. Később személyesen is egyeztettünk erről a kérésről, amire nem lehetett nemet mondani, s noha még hetekig visszavártuk, már nem térhetett újra közénk. Másfél évig párhuzamosan szerkesztettem a két lapot, de mivel mindkettő egész embert kíván, ez év januárjától már csak a kiváló szerkesztői közösséggel rendelkező Magyar Naplót irányítom, az Irodalmi Magazin koncepcionális tervezésében tanácsokkal veszek részt.

Hogyan határozná meg főszerkesztői alapelveit?

Egyetlen szóval: értékközvetítés. Természetesen azokon az elvi vonalakon, amelyeken a lap arculatát Oláh János 1994-től kialakította: a magyar történelem és a nemzeti sors, s abban a történelmi jelen folyamatos figyelését és változásait tartva szem előtt, beleértve a határon túli magyarok életét és irodalmi munkásságát is. Fordítások közlése révén gyakran kitekintünk az egyetemes irodalomra, különösen a közép-európai országokéra és a finnugor népek kortárs alkotásaira is.

Pár évvel ezelőtt, középiskolás koromban rengeteg Magyar Napló-példányt kaptam, amik oktatási segédanyagként jutottak el az iskolánkba. Lapszerkesztőként hogyan tudná meghatározni a laikus olvasókra, valamint a fiatalabb korosztályokra való odafigyelés fontosságát?

Az a véleményem, hogy az interneten elérhető irodalom mellett a hagyományos, a papíralapú irodalom közvetítése mind a folyóiratokban, mind a könyvekben pótolhatatlanul fontos dolog. Az irodalom ekként olvasása semmihez sem hasonlítható, kreatív élményeket generáló folyamat, nem váltható le semmiféle új technikával vagy technikai trükkel. Ha az irodalom és abban a mai irodalom nem tudja megszólítani a fiatalokat, akkor megszólítja majd őket valami más: a tömegkultúra, az internetes szörfözés, a médium egy része által kínált álvilágok. Ezek végül is saját értékeikkel és érdekeikkel is képesek szembe fordítani az embert, s a maguk ízlése szerint gyúrják át az arcukat. Az Irodalmi Magazinnak alaptörekvése volt, hogy olvasható, sőt olvasmányos, de szakmai szempontokból is igényes és gazdagon dokumentált, illusztrált anyagot juttasson el a fiatalokhoz – és oktatóikhoz is – egy-egy kiemelkedő író életművéről vagy egy-egy fontos történeti vagy irodalmi korszakról. Ezek a célok megjelennek a Magyar Napló oldalain is.

Hogyan helyezi el a Magyar Naplót a kortárs magyar folyóiratkultúra palettáján?

A Hitel és a Kortárs folyóiratok szellemi körzetének közelében, olyan lapként, amely rendszeresen teret ad fiatal, sőt kezdő írók alkotásának is, emellett folyamatosan közöl történeti írásokat, történelmi munkákról szóló elemzéseket, recenziókat és filmes, néprajzi s nyelvészeti tárgyú írásokat is. A kortárs képzőművészetre, a népi irodalom hagyatékára és annak mai alkotókat is ösztönző örökségére tekintés szintén fontos arcvonásait adják a lapnak. Az állandó, közép- és idősebb korú szerzőgárdánk mellett szeretnénk egyre több fiatal, köztük vidéken élő alkotó minőségi munkáit közölni a folyóiratban. Ezekhez a törekvéseinkhez adnak felhajtóerőt a Magyar Napló körében kezdeményezett és általa szervezett fontosabb programok: a saját könyvesboltban szervezett lap- és könyvbemutatók, a „Versmaraton” – s előtte a „Költők futása” –, valamint a „Hajózzon a magyar irodalommal” eseményei s kapcsolataink számos irodalmi vagy tudományos szervezettel (Magyar Írószövetség, Magyar Művészeti Akadémia, Tokaji Írótábor, Veritas Történetkutató Intézet, MANK, a Szentendrei és a Szolnoki Művésztelep, több határon túli magyar lap szerkesztősége s más szervezetek és intézmények is). A jelenlegi magyar folyóiratkultúra palettáján ezekből az összetevőkből alakulnak ki a Magyar Naplósajátos és a rokon szellemiségű fővárosi és vidéki lapokra is jellemző színei.

Leadfotó: www.magyarnaplo.hu