Marosvásárhely

A képeslapok nagy kupacban állnak a szőnyegen. Nagyjából nyolcéves lehetek, és több száz képeslapom van. Ez már kész gyűjtemény. Büszke vagyok rá, hogy én nem a könnyen szétfoszló szalvétákra pazarlom az időmet. A képeslapok maradandóbbak és érdekesebbek. Kép is van rajtuk, bélyeg is, történet is. Időnként átnézem és újracsoportosítom őket. Virágok, karácsony, húsvét, tenger, nyaralóhely, város, Budapest.

B U D A P E S T

Nagyon szépnek találom ezt a feliratot. Időnként elmélázom, hogy lehet ez a szó szép, míg a Bukarest szó ronda, és a kettő között csak két betű a különbség.

Szerencsésnek érzem magam, amiért városban élek, még szerencsésebbnek azért, mert megyeszékhelyen. A gondolat, hogy vannak olyanok, akik fővárosban élhetnek, lenyűgöz. Próbálom elképzelni, milyen érzés lehet fővárosban élni. Bukarest még hagyján, de hogy lehet valaki annyira szerencsés, hogy Budapesten lakjon?

Talán nem is remélem, hogy valaha eljutok oda, de arra büszke vagyok, hogy anyu és apu már jártak Budapesten. Fekete-fehér fotókon anyu és apu a Lánchíd oroszlánja alatt mosolyognak. Kiválogatom az oroszlános fotókat és az oroszlános képeslapokat is. A Lánchidat minden irányból megnézem. Mennyivel barátságosabb ez a két oroszlán, mint az a csapzott, sovány anyafarkas nálunk a főtéren.



Anyunak egy barna bőrkulcstartója van, évek óta használja, és még hosszú évekig meglesz neki. Rajta a felirat:

B U D A P E S T.

Van egy kendőnk, egy régi lila kendő, arra ezt írták:

B U D A P E S T    1 9 7 3.

A nagyszobában, a bárszekrényben rejtőző poharakba belekarcolva:

B U D A P E S T.

A vécében fából készült hulahopp karika lóg a falon, rajta két sorban:

N É P S Z A B A D S Á G
B U D A P E S T.

Szeretnék egy pulcsit, fehér pulcsit piros szegéllyel, azon piros betűkkel állna:

B U D A P E S T.

Rávenném a kék iskolaköpenyemre, az osztálytársaim szóhoz se jutnának az irigységtől.

Nyáron és télen a vakáció alatt pár hétre Nagyváradra utazunk a rokonokhoz. Itt lehet fogni a magyar adást. Reggeltől estig a tévé előtt ülünk. Azok a műsorok érdekelnek, amik Budapesten játszódnak. Az Álljunk meg egy szóra! az egyik kedvencem. Még a Hungaroringet is nézem, pedig a városból semmi sem látszik, de ott van a közelben. A legjobb a Szomszédok. Ami eleganciát a Budapest szóban a Bukaresthez képest érzékelek, ugyanazt az eleganciát látom viszont ezekben a csodálatos tömbházakban. Örülök, hogy mi is négyemeletesben lakunk, és a kertes házban lakó osztálytársaimat kicsit sajnálom.

Egy nyári napon Ildivel a Lánchíd mellett ácsorgunk, és kiszámoljuk, hogy már kétszer annyit éltünk Budapesten, mint otthon. Ők is akkor jöttek Magyarországra, amikor mi. Képeslapokról beszélgetünk, és kiderül, hogy az oroszlánosok-lánchidasok benne is nosztalgiát ébresztenek. Rácsodálkozunk, hogy gyerekkorunk legnagyobb vágya teljesült. Elhatározzuk, hogy ezentúl mindig örülni fogunk az oroszlánoknak. Sétálunk a Deák tér felé, és örülünk. Sétálunk tovább az Andrássyn, és örülünk. Sétálunk a Körúton, és örülünk.

Ugyanazon a nyáron egy marosvásárhelyi padon ülünk, és szomorúan nyalogatjuk a fagyinkat. Nem ismer minket ez a város, mondom én. Valamit valamiért, mondja Ildi.

Nagyon fontos időről időre emlékeztetni magunkat arra, hogy a legnagyobb vágyunk már teljesült, mondom Ildinek egy másik alkalommal. Igen, járkálni kell fel és alá a városban, ami most már a miénk, válaszolja ő. Mozgásban kell lenni, mert nem elég, hogy itt vagyunk, tudni is kell, hogy itt vagyunk, mondom én. Akik itt születtek, azoknak mindegy, ők így is, úgy is itt vannak, mondja ő. Nekünk viszont nem mindegy, mondom én, és Ildi bólint.