© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Mikronovella 45.
avagy részlet az Egy rakodómunkás emlékirataiból
„Decemberben délelőtt rakodó voltál, délután kvázi eladó. Betettek az üzletbe, Zsödével dolgoztam, ő volt kassza mögött. Nyolc körül bementem és a pultra hanyatlottam. – Azt mondja –mondtam – a vevő: „Nagyon ügyesen forgatod, hogy pont azt az oldalt ne lássam, ahol csúnya.” Molnár Gy. Kadosa kisprózája.
Decemberben délelőtt rakodó voltál, délután kvázi eladó. Betettek az üzletbe, Zsödével dolgoztam, ő volt kassza mögött.
Nyolc körül bementem és a pultra hanyatlottam.
– Azt mondja – mondtam – a vevő: „Nagyon ügyesen forgatod, hogy pont azt az oldalt ne lássam, ahol csúnya.”
– Ezt így mondta? – nevetett fel Zsödé.
– Psss – fújtattam, és öklömet a fejemhez szorítottam. – Ez már megint sokkolt. Rögtön az elején.
– Na, bimbó – mondta Zsödé. – Üdvözöllek a Mélypontban.
– Hú – mondtam. – Az valami étterem? Vagy bár?
– Nem. Jelen állás szerint a munkahelyed. – Fölröhögött.
Nagyon megsínylettem a főfőnököm új döntését, hogy nem hallgathatunk fülhallgatón zenét. Nem volt esély punkzenével nitrózni a dolgokat.
Tízkor megint ott terültem Zsödé előtt a pulton.
– Mi volt? – szólított fel vallomástételre avokádós kését tisztogatva.
– Mih – mondtam. – Ja? Váárjá. „Maga legalább tudja, ezek milyen fajta krumplik?”, kérdezi. „Hát”, mondom, „ez például Deziré.” „Magyar krumpli?”
Slejmben áztatott, ingerült hang.
– „Hát ez például import. Francia. De ha megnézi, látja?, ez meg itthoni.” Na erre a pali, még mindig így piszkálja kézzel a burgonyát: „Szóval génkezelt az egész szar, mi?”
Zsödé röhögni kezdett.
– Ja meg hogy: „Behozzák nekünk külföldről a génkezelt szarukat! Trianoni cigányok!” Psss.
Késő délután bejött egy negyvenes figura, prémium kinézetben, makulátlan stílusa volt, nem kellett összebeszélnünk Zsödével, hogy rögtön levágjuk, nem kevés pénze van. Gyérült a haja, de a gyérülés is mintha direkt volna, jól állt neki. „Szevasztok srácok”, köszönt. Két gyerek jött vele, egy fiú és egy lány, eleven, szép, okos gyerekek. Megkívánták a mangót, kiválasztottak két hibátlan darabot: „Veszünk mangót?”, kérdezte a fiú. „Veszünk”, mondta a fickó. Vett néhány szem aszalt gyümölcsöt is. Zöldcitromot. Gyömbért. Barna paradicsomot. Mandulát. Kinéztem az ajtón: Audi.
– A darált mákotok milyen? – kérdezte a pultnál a hozzáértés udvariasan palástolt hangsúlyával.
– Neeem igazán jó – válaszolt Zsödé, és fejrázás helyett határozottan bólintott, mintha egyetértést fejezne ki.
Elköszöntek.
– Köszönjük, szevasztok! – hadarta széles mosollyal a férfi, már majdnem mintha valami vicceset hallott volna. Jattolt, nagyot. A két gyerek is tegeződve köszönt el.
Kiléptek az ajtón, utánuk néztünk. Egyszerre kiáltottunk egymásra:
– Azért már mindennek van határa!
Hát. Béke van, osztálybéke. Nézzük a másikat, kis mocorgás, semmi. (Amíg Zsödé be nem kapcsolja a rádiót – attól falnak megyek.)
.
Gy. Molnár Kadosa 1989-ben született Szentendrén. Jelenleg is ott él. Tanárszakra jár. Állatot tart. Zenél. Foglalkoztatják a kísérleti műfajok, különösen a nagyon rövid elbeszélések.
Nyolc körül bementem és a pultra hanyatlottam.
– Azt mondja – mondtam – a vevő: „Nagyon ügyesen forgatod, hogy pont azt az oldalt ne lássam, ahol csúnya.”
– Ezt így mondta? – nevetett fel Zsödé.
– Psss – fújtattam, és öklömet a fejemhez szorítottam. – Ez már megint sokkolt. Rögtön az elején.
– Na, bimbó – mondta Zsödé. – Üdvözöllek a Mélypontban.
– Hú – mondtam. – Az valami étterem? Vagy bár?
– Nem. Jelen állás szerint a munkahelyed. – Fölröhögött.
Nagyon megsínylettem a főfőnököm új döntését, hogy nem hallgathatunk fülhallgatón zenét. Nem volt esély punkzenével nitrózni a dolgokat.
Tízkor megint ott terültem Zsödé előtt a pulton.
– Mi volt? – szólított fel vallomástételre avokádós kését tisztogatva.
– Mih – mondtam. – Ja? Váárjá. „Maga legalább tudja, ezek milyen fajta krumplik?”, kérdezi. „Hát”, mondom, „ez például Deziré.” „Magyar krumpli?”
Slejmben áztatott, ingerült hang.
– „Hát ez például import. Francia. De ha megnézi, látja?, ez meg itthoni.” Na erre a pali, még mindig így piszkálja kézzel a burgonyát: „Szóval génkezelt az egész szar, mi?”
Zsödé röhögni kezdett.
– Ja meg hogy: „Behozzák nekünk külföldről a génkezelt szarukat! Trianoni cigányok!” Psss.
Késő délután bejött egy negyvenes figura, prémium kinézetben, makulátlan stílusa volt, nem kellett összebeszélnünk Zsödével, hogy rögtön levágjuk, nem kevés pénze van. Gyérült a haja, de a gyérülés is mintha direkt volna, jól állt neki. „Szevasztok srácok”, köszönt. Két gyerek jött vele, egy fiú és egy lány, eleven, szép, okos gyerekek. Megkívánták a mangót, kiválasztottak két hibátlan darabot: „Veszünk mangót?”, kérdezte a fiú. „Veszünk”, mondta a fickó. Vett néhány szem aszalt gyümölcsöt is. Zöldcitromot. Gyömbért. Barna paradicsomot. Mandulát. Kinéztem az ajtón: Audi.
– A darált mákotok milyen? – kérdezte a pultnál a hozzáértés udvariasan palástolt hangsúlyával.
– Neeem igazán jó – válaszolt Zsödé, és fejrázás helyett határozottan bólintott, mintha egyetértést fejezne ki.
Elköszöntek.
– Köszönjük, szevasztok! – hadarta széles mosollyal a férfi, már majdnem mintha valami vicceset hallott volna. Jattolt, nagyot. A két gyerek is tegeződve köszönt el.
Kiléptek az ajtón, utánuk néztünk. Egyszerre kiáltottunk egymásra:
– Azért már mindennek van határa!
Hát. Béke van, osztálybéke. Nézzük a másikat, kis mocorgás, semmi. (Amíg Zsödé be nem kapcsolja a rádiót – attól falnak megyek.)
.
Gy. Molnár Kadosa 1989-ben született Szentendrén. Jelenleg is ott él. Tanárszakra jár. Állatot tart. Zenél. Foglalkoztatják a kísérleti műfajok, különösen a nagyon rövid elbeszélések.
