Robotka úr hétköznapjai

Nem történik semmi, éppenséggel alig valami. Dvorszky szokás szerint kint bámészkodott. A szemközti, felállványozott épületből nyáron is hullottak a szigetelőnek szánt hungarocell fehér pihéi. A munkásokat figyelte, ahogy a vastraverzekre kapaszkodtak, és a pallókon – tíz emeleten – egyszerre indulnak meg, mészfoltos ruhákban, vödrökkel és vakolókanalakkal felkantározva. Kicsit megint elborult; és ez okot adott a nők közötti összezördülésre, a szobában uralkodó hőmérsékleten gerjedtek fel a vitatkozók, azon ment a harc, kinek mi a nagyon hideg – a túl meleg.

Dvorszkyt megrohanta a tehetetlenség, egyfajta sírnivaló állapot, anélkül, hogy sírt volna. Olyan érzés, mint reggel, amikor futtában elnyomsz egy csikket a bolt előtt, és mire hazaérsz, tűzoltók serénykednek a leégett háznál. Nem volt konkrét ok, de a kellemetlen érzés megdolgoztatta, napokig kísérte bizonyos fajta meztelenség, amelyet nem lehet kitakarni, sőt minél inkább takargatja, csak annál látványosabban vonja el a mindennapi tevékenységektől. Nem volt összhangban helyzetével, a külső jegyek mást mutattak, mint ezt a megrendültséget. A világ, amely ilyenkor a fejében fészkelt, egy előrelátható katasztrófa felé sodródik és, közreműködésével vagy hallgatólagos beleegyezésével, menthetetlen.

Álmai csupaszra vetkőztették. Egyetlen kritérium érvényesült, mely segítette a megkülönböztetést, hogy ébredt belőle 0 óra 58-kor. Az idő igazi természete figyelmeztette, ez a két perc fölösleg előrevetítette, fogy az ideje, vészesen kevés.

Halálfélelem izzasztotta. Az éj legrémesebb szakasza ezzel lezárult. Mielőtt megkockáztatná a visszasötétedést, ült az ágy szélén, és az álmot ismételte, immár a távolság tudatában, ébrenlétének lélegzetvételnyi biztonságából. Az álom, mintha szerves test volna testén belül, még élt, melege kicsapódott. Jelenléte értelmezhető közelségbe került, érdemes volt még fölé hajolni, mielőtt eloszlik, elpárolog, inainak munkájába felszívódik.

A pokoljárás bizonyos motívumai beazonosíthatók voltak. Az álom alaprajza a jövőbeli város képe, a város valóságos, akárcsak Dvorszky jelenléte benne, csak éppenséggel az árnyékosabbik oldalán. Egy cikkben olvasott arról, hogy a világ 70%-a, nagyjából hat és fél milliárd ember 2050-re intelligens városokban fog élni. Illusztrálták fényes kivetítőkkel, óriás reklámfelületekből pergő, iszonyú sebességgel változó adatforgalommal, melyek értelmezésére eszközök tucatjai állnak majd rendelkezésére.

A nap pompásan vergődött. Dvorszky az alkony végelgyengülésének hatása alatt egy fedett teraszon állt, várt a postára, amit kézbesítenie kellett. Kezébe nyomták a küldeményt, amit előírásszerű diszkrécióval rögtön kabátja belső zsebébe rejtett, elegendő, hogy fejben tartja a címet. A Bay utcába indult a küldeménnyel. Kilépett a teraszról, és egy pillanat alatt csuromvizes lett, a Vár mellvédjéről fordult le kanyargós lépcsősoron körbe-körbe.

A házak között iszonyú szintkülönbségek, mintha hegy meredekéről ereszkedne, egy-egy kiszögellésben pihent meg, néhány négyzetméternyi göröngyös, viszonylag sík lakótéren, kacatokkal zsúfolt magánterületeken vágott keresztül, mivel a magánterületek egyúttal közutak is, és az utat újra és újra meg kellett találni, hogy háncsköteleken, létrákon folytassa tovább az alászállást.

Ennek a városrésznek nem voltak kivilágított útjai.

Sötétség honolt mindenütt. Nem ért ide semmilyen fény, a város távoli világítása nem nekik, az itt-lakóknak szólt; de ezt a szennyes fényt, villódzást ők is élvezhették. Ha a lézerfény húzta pászmák felé fordították, a villanásban megrángott az arcuk. Gnómszerű lények, nem emberek lakták e helyeket. Abban az értelemben semmiképp, ahogy használták a szót, szabadsággal-egyenlőséggel összefüggésben. Roncsok voltak, egy roncstelepen. Szedett-vedett holmikkal, rongyokkal takaróztak, szemetet égettek a kartondobozokból épült városrészben. Egy kiégett autó karosszériájában aludt valaki a kormányülésnek dőlve. Leért oda, ahol a feketeség egyenletesen oszlott szét, a külső sötétségbe, mely tömör, szinte áthatolhatatlan, nem is érezte, hogy haladna benne előre. Ruhája elnehezedett, plusz kilókat cipelt, és az esőtől már kisebesedett a bőre, az eső vér volt, és a vért most nem lehetett megkülönböztetni a sötéttől. Dvorszky tántorgott, dülöngélt, és egyre részegebb volt tőle. Amit kereszteződésnek vélt, tenyere öblös belsejével kitapogatta, hajdani villamos ütközője lehetett, pergett róla a rozsda. Rendőrautó reflektora hasított két párhuzamos csíkot, hisztérikusan villogott a sziréna. A rendőrök kivezették egy sarokra és a szemébe világítottak egy orvosi zseblámpával. Teste kontrolálatlanul reszketett. Pillái ide-oda verdestek az erős fény alatt. Teljesen berúgott az esőtől. Végül eleresztették. A küldemény, kitapogatta, nála volt, de nem volt Bay utca. Nem volt neve semminek. Üres sírgödrök között támolygott, mélyedésekben emberek aludtak. Félelem kocogtatta fogait.

Reszkető kézzel feltépte a szétázott borítékot. Írás, ha volt is, elmosódott. Tökéletesen olvashatatlan. Az üzenet mégsem veszhetett el, a megnyugvás, amit belülről átélt, azt bizonygatta, hogy most már minden rendben lesz, mert megérkezett.

Csak meg kell érkeznem.

Lehunyta ott a szemét; és itt felébredt.

Reggel természetesen elkésett a munkahelyéről. Ezeket az álmokat nem tudta tökéletesen megragadni és felidézni, töredékes történetszerűségükben igazolták, elbeszélhetetlen. Az érzet közvetlensége erősebb, komolyabb bizonyító erő, mint kibetűzése, bármilyen nyelvre való átfordítása, melytől csak felhígult volna. A halál lesz majd ilyen, azzal maradok majd ennyire egyedül. Szándékaim egyértelmű jelei a körül lévők számára értelmezhetetlenek lesznek. Minden egyetlen irányba tart, mások halálán keresztül a saját halálom felé. A belátás arra terjedt ki, hogy ez elkerülhetetlen. Nappalait ez foglalkoztatta: mit kell addig tenni, nem volt világos, éppenséggel ez az, ami nem.

A szeretet vereség.

Be kéne vallani.

De hogyan tegyem?

.

Falussy Móric 1981-ben született Miskolcon. Fő könyvei: Éhség, Utazás az éjszaka mélyére, A Strudlhof-lépcső. Szabadidejében állást keres.