Radikális nyugalom

Eddig megjelent versesköteteidet pozitívan értékelte a kritika, a slam-mozgalomban való részvételed, szerepvállalásod a közönségsikert is meghozta a számodra. Pályakezdésedkor milyen reményekkel indultál neki az irodalomnak?

Ezt nehéz lenne pontosan behatárolni. Tizenhat évesen – elég fogalmatlanul – azt gondoltam, írok pár verset, felolvasom őket valahol, aztán kész, már költő is vagyok. De komolyra fordítva a szót: ahogy felnősz, és átlátod, megtapasztalod az irodalom intézményrendszerének működését, a költőlétről alkotott magasztos elképzelések átalakulnak gyakorlati megoldásokat igénylő feladatokká. Egy sor megválaszolandó kérdéssel találod szembe magad: milyen kiadód lesz, milyen jellegű szövegeket akarsz írni, hol publikálj, kik alkotják a célközönséged, kell-e gondolkodnod egyáltalán célközönségben. Én eleinte egyszerűen csak „jó költő” szerettem volna lenni. Ha a kedvenc szerzőimet olvasom, úgy érzem, van a dolgok legmélyén egy pontos rend, mintha mindez a káosz egy nyugodt, mozdulatlan mag körül kavarogna. Az első verseim megírásának idején ehhez a rendhez akartam eltalálni.

Hogyan hatott rád a siker?

Bízom benne, hogy nem „torzultam el” tőle. Ha valaki odajön hozzám beszélgetni, bármikor úgy érzem, kötelességem kedvesen és értelmesen válaszolgatni neki. Az elismertséggel járó felelősséget és azoknak a szerepeknek a súlyát, amikbe a „hírnév” következtében kerülsz, a hétköznapokban sokkal közvetlenebbül érzékeled, mint az úgynevezett sikert. Nagyon sokat lehetne beszélni a sikerről vagy annak tapasztalatáról, amit sikernek nevezünk, de őszintén szólva én nagyjából ugyanúgy tudok csak viszonyulni hozzá, mint az irodalom intézményrendszeréhez: feladatok összességeként látom. Lassan tizenöt éve publikálok, ez kis híján az életem fele. És ahogy az írásnak, a hozzá kapcsolódó szerepeknek is csak egy részét lehet megtanulni, a többi mind folyamatos tapasztalás, próbálkozás, esetlegesség.

Az első kötetedről írt kritikákban a legtöbb recenzens a megújulásban, a kísérletezésben látta költészeted folytathatóságát. A Polaroidok fragmentáltsága, haiku- és a gnómaszerű versvilága a Dalok a magasföldszintről verseitől sokban eltérő hagyományokat elevenít fel. Ez alapján azt gondolom, hogy tudatos alkotóként tisztában vagy a figyelmen kívül nem hagyható ténnyel: irodalmi alkotás onnantól létezik, hogy olvassák.

Úgy dolgozom, hogy a késznek vélt szövegeimet elküldöm néhány szakmabeli barátomnak, és kikérem a véleményüket – ez így van a legelső versektől kezdve, de a mostanában megjelenteket is többen látták még a publikálás előtt. Meghallgattam az észrevételeiket, mérlegeltem, újragondoltam, ha kellett, változtattam a szövegeken. Az évek alatt hozzászoktam a folytonos visszacsatolásokhoz, kritikákhoz, eltérő nézőpontokhoz, tévedhetetlennek meg nyilván sosem éreztem magam. Amikor megjelent a Dalok …, és elkezdték recenzálni a könyvet, emiatt is természetesnek tűnt, hogy alakul körülötte valamilyen párbeszéd. A kritikákat annak az évek óta folyó műhelymunkának a részeként értelmeztem, amiben ezek a szövegek megszülettek és elnyerték végleges formájukat. A köteteimről megjelent minden cikket elolvastam és elolvasok a mai napig, és igyekszem egészséges szakmai alázattal viszonyulni a negatív és a pozitív recenziókhoz is, tehát lényegében úgy kezelni ezeket a gyakran eltérő véleményeket, ahogy a barátaim érveit, észrevételeit szoktam.

Nagyon átgondolt önmarketing-stratégiával bánsz a közösségi médiával, az online felületeken folyamatosan reagálsz olvasóid kommentárjaira. Mintha tudatosan mennél szembe azzal a sztereotípiával, hogy a költők dohos elefántcsonttornyokban egy üveg bor és egy gyertya mellett írják verseiket. Véleményed szerint mit kezdjen magával egy költő a 21. században?

Az ilyen béna sztereotípiák leépítése elég nagy ziccer, amit sajnos én sem tudok mindig kihagyni, ez tény. Viszont ettől függetlenül egyszerűen csak próbálok közel maradni az olvasókhoz, mert ezt fontosnak érzem, egyfelől. Másfelől pedig a dolog elég egyszerű: 2017 van, és úgy érzem, aki szerint a közösségi média platformjait még mindig bűn használni, az valamit tragikusan félreért. Nem kell túldimenzionálni: ezek eszközök arra (is), hogy az irodalom elérje a közönséget, és az olvasók a szerzőkkel ne csak a könyvekben és tankönyvekben találkozhassanak. Hogy mit kezdjen magával napjaink költője, arra ott a válasz(om) a kérdésedben. Az online világtól való látványos elzárkózás számomra – ritka kivételektől eltekintve – egy eléggé átlátszó póz. Az embereknek szükségük van rá, hogy arcokat társíthassanak a versekhez, hogy ne legyenek teljes passzivitásra és „nézőségre” kárhoztatva, ez egy érthető elvárás, bár most nyilvánvalóan egy szélesebb közönségről beszélek. Addig jó, amíg az írói karakterek, példányszámok vagy lájkok nem írják felül egy-egy kötet szakmai recepcióját, de ettől még nem tehetünk úgy, mintha nem léteznének.

Számos utalás van a műveidben a japán kultúrára, a haikuhagyomány ihlető forrása volt a Polaroidok nak (is). Japán szakos voltál a Károli Gáspár Református Egyetemen, fordítasz is ebből a nyelvből. Mikor kezdtél el érdeklődni a japán kultúra iránt?

A kelet-ázsiai kultúrák gyerekkoromtól kezdve foglalkoztattak, valószínűleg a „titokzatosság” miatt, amit beléjük láttam. Azt azért később is éreztem, hogy a miénktől radikálisan eltérő szemléletmóddal bírnak, amit én egyre jobban szerettem volna érteni és ismerni. Egyszer aztán huszonpárévesen találkoztam egy kanadai sráccal, aki tudott japánul, és mérges lettem, hogy ha ő igen, akkor én miért nem – így vettem rá magam először a nyelvtanulásra. Azóta jó sok idő eltelt, elvégeztem a japán szakot, közben pedig a fotósoktól a filmeseken, képzőművészeken át az írókig próbáltam megismerni és megérteni mindent, ami csak fellelhető volt – elsősorban persze Japánnal kapcsolatban, de nem csak. A mai napig lenyűgöz egy-egy kelet-ázsiai alkotó érzékisége, felszabadultsága és pontossága, ahogy apróságokon keresztül jutnak el a legfantasztikusabb harmóniákig és disszonanciákig. Ha csak egyet kéne mondjak, ott van a nemrég elhunyt kínai származású fotós, Ren Hang. Régi kedvencem. A stílusa hihetetlenül súlyos és egyedi, csupa újítás, finomság, érzékiség és kegyetlenség. Páratlanul felszabadult és erős. Ennél többre én alkotóként nem tudnék vágyni.

A nyelvtanulás során sikerült elsajátítanod egy gondolkodás- vagy szemléletmódot is? Ha igen, mit tanultál ebből?

Bármennyit is foglalkoztam ezzel, azzal semmiképp sem állhatok elő, hogy mélységeiben és egészében megértettem a „japán lelket”, hiszen Kelet-Európában szocializálódtam, így alapvetően csak amolyan szellemi turistaként tudok közeledni e kultúrkör felé. Azt a „radikális nyugalmat”, amit a japán kultúrában felfedezni véltem, és ami például az időhöz, a természethez, a világ egészéhez való alapvető viszonyt meghatározza, azt hiszem, kezdem érteni, és ennyiben próbálom adaptálni a saját életemre is. De erre a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Olyan ez, mintha úsznál az óceánban, és egyszer csak valaki odaevezne melléd, és megkérdezné: jól haladsz? Épp ahhoz tudok eleget, hogy tudjam, milyen rengeteg mindent nem tudok még – de amit megsejtettem az évek során, abból folyamatosan építkezem. Már eléggé beúsztam az óceánba, innen nincs lehetőség visszafordulni.

Fesztiválokra jársz, számos rendezvényen veszel részt, írsz, fordítasz – tehát olyan hétköznapjaid vannak, amelyek fokozott tempója miatt, gondolom, nehezebb érvényesíteni egy olyan szemléletmódot, aminek fontos eleme a szélsőséges nyugalom.

Ez tény, legalábbis semmiképp sem egyszerű. De mára az életem szerves – és fontos – része lett a színpadi szereplések keltette feszültség is. Ez elég ambivalens: ha azt mondanám, hogy kimondottan szeretek szerepelni, hazudnék, ha meg azt, hogy nem szeretek, akkor sem mondanék igazat. Amit szeretek, az a két alapállás közötti feszültség. A színpad többek között arra is megtanít, hogyan kezeld az indulataidat. Az pedig már majdnem nyugalom.

Hol van a költő, hol van a slammer, és hol van a műfordító Simon Márton?

Gyakorlatilag folyamatosan szövegeken gondolkodom, csak a fejemben futó mondatok mindig más műfajba tartoznak, vagyis bennem inkább a szövegtípusok különülnek el, nem a szerepek. Látom azt is, ahogy ezek (a költő, a slammer…) egymásra íródnak a rólam alakuló képben, tisztában vagyok azzal is, hogy ez a keveredés furcsa helyzeteket és nézőpontokat szül. Van, aki annyira elutasítja a slamet, hogy dacára minden egyéb körülménynek, nem hajlandó rám költőként tekinteni. Van, aki nem is ismeri a verseim. De olyat is hallottam már, hogy valaki szerint még a Polaroidokba is slamszövegek (?) kerültek. Egyszer talán majd szükséges lesz letisztázni az ilyen-olyan szerepek közötti különbségeket, de bennem jól megférnek, magyarázkodni pedig semmiképp sem szeretnék. És még a műfordítás is ott van, az megint egy külön irány.

Mesélnél a műfordítói munkádról? Tervezel majd fordításkötetet is kiadni?

Van egy sorozatom a KULTer.hu-n, az Égkék romok, ahol a 20. század második feléből származó (és részben kortárs) japán versek fordításait publikálom. A kiindulási pontom az Arecsi, vagyis Átokföldje névű irodalmi csoportosulás és az azonos nevű folyóirat, ami a második világháború utáni japán líra kulcsfontosságú periodikája volt. Durván leegyszerűsítve: itt gyűltek össze a nyugati hatásokra nyitott japán költők, irodalmárok. Sok kiemelkedő szerző tartozott ide, például Kuroda Szaburo vagy Ajukava Nobuo, de a legfontosabb talán mégis az alapító főszerkesztő, Tamura Rjúicsi volt közülük. Ez a csoport, ez a folyóirat a mai napig igazodási pontnak számít. Ha tehát fordításkötetet csinálnék, a feladat ebből a szempontból adná magát, mégis borzasztóan nehéz lenne. Egy válogatás az Arecsi szerzőiből jó kezdet lehetne egy többkötetes sorozathoz, amiben ilyen fordítások vannak, de ezt alaposan meg kellene tervezni, ami nem egyemberes feladat.

Min dolgozol jelenleg? Mikorra várható az újabb köteted?

Hamarosan utazom Krakkóba a Visegrádi Alap három hónapos alkotói ösztöndíjával. Ez azt jelenti, hogy szeptembertől novemberig csakis a harmadik kötetemen fogok dolgozni, aminek az anyagát tavaly májusban kezdtem el írni. Ennek a korábbi szövegeimhez való viszonya még bennem is most tisztázódik. Elég sok kész versem van már, de ötletem és vázlatom még több. A cél az, hogy jövő nyárra összejöjjön körülbelül hatvan szöveg, amiket aztán szigorúan átválogatunk, hogy harminc-negyven végül könyvalakban is megjelenhessen. Jelen pillanatban ez a legfontosabb.