Ha Mándy Iván ex-jakuza DJ lett volna

Zenében vagyok már kamaszkorom óta. Azelőtt is szerettem, de benne lenni, a részének érezni magam, ez kamaszkorom óta csak. Általában teljes albumokat hallgatok, és vállalom a felelősséget, mármint a zenehallgatóét. Komolyan veszem, megdolgozok érte. Csak úgy van értelme. Mint az irodalomban. Ha nem dolgozol a megértésért, akkor minek? Ha nem kell megdolgozni érte, nem biztos, hogy irodalom. Nem biztos, hogy zene. Az albumok beavatnak, megmutatják az adott univerzum egy darabkáját. Ezért kell figyelni, és így belépni ebbe az előszobába. Mindig le kell venni a cipőt, és aztán be a nappaliba. Udvariasan.

John Zorn's Naked City: Live in NY – April 9th 1992

John Zornt először Gáboréknál Bajóton, a „kis háznak” nevezett műteremben. Szakrális-ironikus festmények és vázlatok között. Két öreg Mándy-fotel még. Egyikben macska, a másikban én. Beszélgetünk. A macskával is. Néha megszólal az ádáz fekete, hogy micsoda ritmus, micsoda gondolat, a bajsza remeg a szelíd félhomályban. Gábor szemben velünk. Az asztalnál pörög mint rendesen, rendezgeti az ecseteket, a többi konok tárgyat, hogy elférjenek a sörök. Néha rám mászik az egyik figurája a vászonról. Beszélj már vele, hónapok óta nem vagyok kész, suttogja, majd visszamászik. Erős ritmusváltások, megdöbbentő csikorgások, minden hang meglepetés. Zorn megigazítja a kottát, ami később egy félbehagyott grafika lesz. A gitáros a „kis ház” szőnyegén tapos. Szemben csinos kis temető. Hardcore. Reszelős irgum-burgum jazz. Valamelyik isten kitapintható ütőere.

DJ Krush: Butterfly Effect – Blue Deluxe Edition (2015)

Mándy Iván ex-jakuza DJ-ként hasonló zenével vonta volna be a valóságot. Ez lett volna az alap. Az alapvalóság. Mondjuk, én azt a jakuzasztorit azért nem nagyon hiszem el, de imidzsnek nem utolsó. Neki se, a jakuzáknak se. Lehet, megdumálták. Így nem kell a levágott kisujj. Vagy a Krush azt is beledarálta a zenébe, valamelyik hangminta alján fityeg. Andalog. Legtöbbször akkor hallgatom, amikor a Kortárs irodalom pohárszedői című nagyesszémet írom. Gyűlnek hozzá az anyagok a nem létező népi és urbános oldalról is szépen. És akkor megnyugtat. Kevésbé szorongok közben. Határozott és érzékeny taktusok. Üveghangok. Életre keltett zajok, árnyékok. Akár Iván bácsinál, megelevenednek a tárgyak, a vesztesek és a kevésbé vesztesek. Csak, persze, máshogyan. Mintha mindent egy űrhajóból nézne az ember fia. És dobálná ki magából elképzelt földrészeit. És japánul rappelnek hozzá a csillagok.

The Exploited: Punks Not Dead (1981)

A The Exploited nekem Salgótarján. Végtelenül egyszerű, mégis kozmikus basszus. Lepusztult összhang, fáradt gyönyörűség. Olyan történetek, amiket sosem fogok megírni. Nem lehet. Ebben a zenében nincsenek metaforák. Csak törzsi düh, aminek muszáj engedni. Mint amikor a népek letépték a rendőrségről a vörös csillagot. Amikor elütötte nagyapámat a párttitkár fia. Motorral. A zebrán. Szépen eltussolták. Ahogy hülyéskedtünk a haverommal a taxisblokád idején a tömegben, ahogy majdnem rommá vertek. Ahogy állítólag cigányokat költöztettek a Garzonba Borsodból, hogy meglegyen a lélekszám, hogy a város megyeszékhely maradhasson. Leabált megyeszékhely, de mégis. Néztem ezt a lemezt a kirakatban, csodaszép volt, elérhetetlen volt. Aztán kazettán lett meg, valaki átmásolta egy megtépázottra. Azóta dörmög bennem ez a basszus. Vastagon.

Test Dept.: The Unacceptable Face Of Freedom (1986)

A Test Dept. nekem Salgótarján. Érdes zajok szimfóniája. Ipari gyerek vagyok, miután megszülettem, csillében ringattak a kolónián. Szénporral etettek, ribizliborral itattak, hogy sok vas legyen a véremben. Egész vérvonalam csillogó gyémántja az alkohol. Idegrendszerem leszerepelt gyárcsarnok. Amikor pohárgyártógép-kezelőként dolgoztam, a műszak legjobb pillanatai olyanok voltak, akár egy nyolcórás Test Dept.-koncert. Egyszer kiálltam cigizni a hatalmas vasajtó elé, és láttam, ahogy elhúznak felettünk a katonai repülőgépek Jugoszlávia felé. Valami olyasmi volt, hogy át kellett adni az ország légterét a NATO-nak. Akkor olyan lehettem belülről, akár ez a lemez. De bejött az olajoshordókon meg a csöveken való dobolás. Ütöttem én is a vasajtót, üvöltöttem a többieknek, hogy ott repülnek bombázni a Milošević-et. A pohárgyártók, amiket át lehetett állítani tölténygyártásra, nagyokat bólogattak hozzá. A többieket nem hozta lázba ez az egész. Csak én ütöttem a vasat.

Moondog: Moondog (1969)

Moondog nagy varázsló. A komolyzene Gandalfja vagy Dumbledorja. Inkább mindkettő, egyben. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy milyen lett volna nagyapának. Nem egyszerű, szögezzük le. Állt volna nagyapa egy viking süveggel a fején és valami lándzsával a kezében Salgótarjánban, mondjuk a belváros közepén. Egy órán belül leütötték volna, hiába a világhíres muzsikusság. Vagy legalább a süveget meg a lándzsát elvették volna tőle. Ellopták volna, így pontosabb. Hiába az olyan rajongó, mint Philip Glass, de tényleg. Hiába a megfoghatatlan zenéje, azzal az állandó szelíd dobolással meg csörgéssel az alján. Meg az utcai hangokkal. Képzelj el egy komolyzenei darabot, amibe belekomponálták az autók lihegését a piros lámpák előtt. Meg a buszt, jön balról vagy jobbról, felszállnak rá, aztán megy tovább az üstdob irányába. Kicsit lassít a hárfánál, talán még dudál is. Mindezt természetesen, kedélyesen. Nem olyan nagy gigantikus, morcos szimfónia közepén, nem. Lágyan. Kedvesen. De az is lehet, hogy nézed a kirakatokat a nővel, és az van a darab közepén. Mármint vagytok. Még a kirakat csillogását is hallod.

Leadfotó: Kabai Lóránt