© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Negyven szó a fényre
A Városligetről
Most induló, havonta frissülő sorozatunkban írók, költők mesélnek egy kedvenc helyükről. Elsőként Bartók Imre prózaíró, a Fém, A patkány éve és A nyúl éve című kötetek, valamint egy Celan- és egy Rilke-monográfia szerzője írt a Városligetről – és arról, hogy „lehetetlen volna minden alkalmat feljegyezni”, a múlt egymásra rakódó rétegeit hiánymentesen leltározni.
„és látod a fényt, nem csoda, hogy Dante korában negyven szavuk volt a fényre, mert most te is szavakat keresel, de egyet sem találsz, délelőtt fél tizenkettőkor micsoda fénykolompok játszanak a terem képzelt timpanonján, milyen árnyékot vet a rossz illesztékekre, milyen nyomot hagy, dalol a márvány rendetlen műszakjában” – Bartók Imre írása a Városligetről
Bartók Imre
A Városliget a lélek velodromja. Egy nehezen lehatárolható terület, eleven heteronómia, harminc év emlékeinek változékony növénytakarójával.
1989: A lakásban készülődünk. A lambéria repedései mögül apró élőlények figyelnek. A gyerekek bebugyolálása a téli hideg ellen másfél órás rítus. Amikor kész, valaki megszólal, „pipilni kell”, és kezdődhet minden elölről. Kimegyünk a szánkónkkal a hegyre, a felnőttek eltűnnek – erős a gyanúm, hogy nem is kísértek el idáig –, bizonytalan léptekkel felmászunk a nagydombra, és elhelyezkedünk a szánkón. Két, kövér lemming, kék-piros poliészterkabátban megkezdi siklását, nem is siklás ez, zuhanás, hórakás helyett egy méternyi széles tölgyet célozva.
1995: Iskola. Ősz lehet, Lajos bácsi rajtatartja töppedt, tartalékos olimpikon ujjbegyét a higanymutatón. Kisomfordálunk, mint egy csapat önállósult, koravén hererák. Fussatok tíz kört, azistenfaszát, ezt csak képzelem, az emlékeim csalnak meg, de a dohányfüsttől duzzadt ajkakhoz önkéntelenül is hozzáköltöm ezt a sötét, senkihez-semmihez nem szóló káromkodást. Mély levegőt veszek és nekiiramodom, azzal a naiv és együgyű tervvel, hogy már az első körben megverek mindenkit. Sosem futottam előtte. Sikerült, az első kör az enyém, utána egy imaginárius oxigénsátorba bugyolálom magam, a bokrokat néztem, a csemetéket, a kutyák fattyait. A járókelők szintaxisát a gonosz betonon. A terv nem vált be. Sípolok. Bensőm félrehangolt orgona. A játék betonja a kín színpadává lett. Még tíz óra sincs.
2002: Világbajnokság. Korán kezdődnek a meccsek, előtte néha kijárok, ügetek egy kicsit a rücskös betonon. Küszködök, de legalább egyedül vagyok, csak néhány alkoholista sakkozik a közelben, nem törődnek semmivel.
2003: Érettségi. Nincs vonalzóm, tollam sincs, semmim nincs, felkészültem. Feszült érzékekkel figyelem, ahogy a gyár megszüli önnön szimbólumait. A falból kimeredő kampók. A lépcsőfordulók tétova hazugságai. A lesben álló nénik, a csöngőt kezelő dilettánsok, az iskolarádió represszív toleranciája, a megkapart téglák üreges belseje, a termek elviselhetetlen levegője, a népvándorlás minden sekélyes szünet ideje alatt, a kréta lassú intelligenciája, a lakatlan szekrények, a semmire se nyíló ablakok, a napsütötte vécék mosdókagylói, megannyi titkos kemikália a szertárak sűrűjében, a Bunsen-égők csendje, a megrovás a táblák felől, a házasságukért, unokáikért küzdő tanítók frusztrált csattogása a folyosón, mielőtt elfoglalták volna megérdemelt helyüket, ahonnan a végítélet csöngőjét követően nyomban felpattantak, nyughatatlanul pásztázva angyalkáik erényeit és bűneit, szép, régi épület, maltertől fuldokló hangyavára a szülők semmittevésének, a többiek, a kívülállók, a tanárok eklézsiája, pörölyként lesújtó igazsága, fénnyel tömött folyosók, fény, ami nem a gyerekeké volt, fény, ami csak ritkán ragyogott fel, egy hasmenés, ritka telefon, a posta rossz időzítése kellett hozzá, hogy kiszabadulj, és látod a fényt, nem csoda, hogy Dante korában negyven szavuk volt a fényre, mert most te is szavakat keresel, de egyet sem találsz, délelőtt fél tizenkettőkor micsoda fénykolompok játszanak a terem képzelt timpanonján, milyen árnyékot vet a rossz illesztékekre, milyen nyomot hagy, dalol a márvány rendetlen műszakjában. Most vagyok itt utoljára. A vizsgán Goebbelsről beszélek és a néprádióról, bólogatnak, élvezik. Utána irány a liget. Fűszálak, a szájban elomló napfény, vége.
És még számtalanszor. Heverészés a rossz koncertek idején a csarnok előtt (karókból kirakott falával pont úgy néz ki, mint King Kong szabadtéri cellája a gigantizmus szigetén). Futball matematikusokkal és gyerekekkel. Futás éjjelente, üldögélés Olof sírkövén. Egy sörmegnyitó a művházban, tele esztétákkal és lidércfénnyel. Nem eszel, nem iszol, hanem rá gondolsz. A bolhapiac emléke. A kufárok jelnyelve, szemközt, alig kőhajításnyira innen a Vakok Intézete, szintén sakkozókkal. Úgy matatnak a pöcökkel a táblába állított bábuk között, mintha Poszeidón tartana seregszemlét a delfinjeivel. Széchenyi fürdő, „van itt zsidó?”, ordibálja valaki a szaunában, az emberek összesúgnak, „hagyd, biztos drogos”. Állatkert, lángos, szörp. Vissza a nagyrétre. Vissza az érettségi napjára. Van mp3-lejátszód, van csinos könyvecskéd, mindenütt hangyák mászkálnak.
A körpályák alakja variálható, hosszuk rögzített. A velodrom egyensúlya helyreállt.
Lehetetlen volna minden alkalmat feljegyezni. Az ide szervezett baráti találkozókat („meghalt a kutyám”), az éjszakákat egy Bateman, egy Lehr Ágost, egy szőrössün szemszögéből. Persze, minden ősszel a legjobb. Most ősz van, Zolival járunk ki a minimalista erőparkhoz, hogy rászámoljunk. A dombon túl látszik néhány platán és páfrányfenyő, feltűnnek a Nebbien telepítette mocsárciprusok. Hajladozik a jezsámen, döngő léptekkel cammog a juhar. Mindenféle tervünk van a tavaszra.
Innen alig százötven méterre, a Közlekedési Múzeum egyik beugrójában, Farkas Bertalan kapszulájának belsejében, valami feljajdul. Elzárják a vízcsapokat. Kopogni kezdenek a gesztenyék.
Bartók Imre
Negyven szó a fényre
A Városliget a lélek velodromja. Egy nehezen lehatárolható terület, eleven heteronómia, harminc év emlékeinek változékony növénytakarójával.
1989: A lakásban készülődünk. A lambéria repedései mögül apró élőlények figyelnek. A gyerekek bebugyolálása a téli hideg ellen másfél órás rítus. Amikor kész, valaki megszólal, „pipilni kell”, és kezdődhet minden elölről. Kimegyünk a szánkónkkal a hegyre, a felnőttek eltűnnek – erős a gyanúm, hogy nem is kísértek el idáig –, bizonytalan léptekkel felmászunk a nagydombra, és elhelyezkedünk a szánkón. Két, kövér lemming, kék-piros poliészterkabátban megkezdi siklását, nem is siklás ez, zuhanás, hórakás helyett egy méternyi széles tölgyet célozva.
1995: Iskola. Ősz lehet, Lajos bácsi rajtatartja töppedt, tartalékos olimpikon ujjbegyét a higanymutatón. Kisomfordálunk, mint egy csapat önállósult, koravén hererák. Fussatok tíz kört, azistenfaszát, ezt csak képzelem, az emlékeim csalnak meg, de a dohányfüsttől duzzadt ajkakhoz önkéntelenül is hozzáköltöm ezt a sötét, senkihez-semmihez nem szóló káromkodást. Mély levegőt veszek és nekiiramodom, azzal a naiv és együgyű tervvel, hogy már az első körben megverek mindenkit. Sosem futottam előtte. Sikerült, az első kör az enyém, utána egy imaginárius oxigénsátorba bugyolálom magam, a bokrokat néztem, a csemetéket, a kutyák fattyait. A járókelők szintaxisát a gonosz betonon. A terv nem vált be. Sípolok. Bensőm félrehangolt orgona. A játék betonja a kín színpadává lett. Még tíz óra sincs.
2002: Világbajnokság. Korán kezdődnek a meccsek, előtte néha kijárok, ügetek egy kicsit a rücskös betonon. Küszködök, de legalább egyedül vagyok, csak néhány alkoholista sakkozik a közelben, nem törődnek semmivel.
2003: Érettségi. Nincs vonalzóm, tollam sincs, semmim nincs, felkészültem. Feszült érzékekkel figyelem, ahogy a gyár megszüli önnön szimbólumait. A falból kimeredő kampók. A lépcsőfordulók tétova hazugságai. A lesben álló nénik, a csöngőt kezelő dilettánsok, az iskolarádió represszív toleranciája, a megkapart téglák üreges belseje, a termek elviselhetetlen levegője, a népvándorlás minden sekélyes szünet ideje alatt, a kréta lassú intelligenciája, a lakatlan szekrények, a semmire se nyíló ablakok, a napsütötte vécék mosdókagylói, megannyi titkos kemikália a szertárak sűrűjében, a Bunsen-égők csendje, a megrovás a táblák felől, a házasságukért, unokáikért küzdő tanítók frusztrált csattogása a folyosón, mielőtt elfoglalták volna megérdemelt helyüket, ahonnan a végítélet csöngőjét követően nyomban felpattantak, nyughatatlanul pásztázva angyalkáik erényeit és bűneit, szép, régi épület, maltertől fuldokló hangyavára a szülők semmittevésének, a többiek, a kívülállók, a tanárok eklézsiája, pörölyként lesújtó igazsága, fénnyel tömött folyosók, fény, ami nem a gyerekeké volt, fény, ami csak ritkán ragyogott fel, egy hasmenés, ritka telefon, a posta rossz időzítése kellett hozzá, hogy kiszabadulj, és látod a fényt, nem csoda, hogy Dante korában negyven szavuk volt a fényre, mert most te is szavakat keresel, de egyet sem találsz, délelőtt fél tizenkettőkor micsoda fénykolompok játszanak a terem képzelt timpanonján, milyen árnyékot vet a rossz illesztékekre, milyen nyomot hagy, dalol a márvány rendetlen műszakjában. Most vagyok itt utoljára. A vizsgán Goebbelsről beszélek és a néprádióról, bólogatnak, élvezik. Utána irány a liget. Fűszálak, a szájban elomló napfény, vége.
És még számtalanszor. Heverészés a rossz koncertek idején a csarnok előtt (karókból kirakott falával pont úgy néz ki, mint King Kong szabadtéri cellája a gigantizmus szigetén). Futball matematikusokkal és gyerekekkel. Futás éjjelente, üldögélés Olof sírkövén. Egy sörmegnyitó a művházban, tele esztétákkal és lidércfénnyel. Nem eszel, nem iszol, hanem rá gondolsz. A bolhapiac emléke. A kufárok jelnyelve, szemközt, alig kőhajításnyira innen a Vakok Intézete, szintén sakkozókkal. Úgy matatnak a pöcökkel a táblába állított bábuk között, mintha Poszeidón tartana seregszemlét a delfinjeivel. Széchenyi fürdő, „van itt zsidó?”, ordibálja valaki a szaunában, az emberek összesúgnak, „hagyd, biztos drogos”. Állatkert, lángos, szörp. Vissza a nagyrétre. Vissza az érettségi napjára. Van mp3-lejátszód, van csinos könyvecskéd, mindenütt hangyák mászkálnak.
A körpályák alakja variálható, hosszuk rögzített. A velodrom egyensúlya helyreállt.
Lehetetlen volna minden alkalmat feljegyezni. Az ide szervezett baráti találkozókat („meghalt a kutyám”), az éjszakákat egy Bateman, egy Lehr Ágost, egy szőrössün szemszögéből. Persze, minden ősszel a legjobb. Most ősz van, Zolival járunk ki a minimalista erőparkhoz, hogy rászámoljunk. A dombon túl látszik néhány platán és páfrányfenyő, feltűnnek a Nebbien telepítette mocsárciprusok. Hajladozik a jezsámen, döngő léptekkel cammog a juhar. Mindenféle tervünk van a tavaszra.
Innen alig százötven méterre, a Közlekedési Múzeum egyik beugrójában, Farkas Bertalan kapszulájának belsejében, valami feljajdul. Elzárják a vízcsapokat. Kopogni kezdenek a gesztenyék.
