AI: eszköz vagy vetélytárs?

A műtárgypiac nemcsak a rekordárak révén hozott újat 2018-ban, hanem a Christie’s őszi aukciója miatt is, melyen eladásra bocsátottak egy olyan tételt, ami mesterséges intelligencia (vagy ahogy általában olvashatunk róla: AI, azazartificial intelligence) segítségével készült. A fiktív személy, Edmond De Belamy arcképét egy francia csoport, az Obvious készítette, és végül 432.000 dollárért kelt el. A nyilatkozatok szerint az aukciósház a műtárgy létrehozásának folyamata miatt találta értékesítésre érdemesnek az alkotást, azonban minden bizonnyal az az erős marketingérv is számított, hogy a világon elsőként náluk került kalapács alá ilyen technikával készült kép.

Az árverést tavaly több olyan esemény is megelőzte, mely ennek az új alkotói iránynak a megismertetését vagy népszerűsítését tűzte ki célul. A párizsi Grand Palais-ben április elején megnyitották az egyik első „mesterséges képzeletnek” szentelt kiállítást, ahol többek közt robotok, algoritmusok és mesterséges intelligencia által létrejött műveket mutattak be. A világon elsők közt rendeztek a témában kiállítást Indiában is. A tárlatnak az Újdelhiben lévő Nature Morte galéria adott otthont, melyet Peter Nagy alapított az ottani kortárs művészet nemzetközi elismeréséért.

Komoly mérföldkőnek tekinthető egy díj kiosztása is a mesterséges intelligencia térnyerésében. A digitális eszközöket és a művészetet ötvöző kezdeményezések támogatására létrejött Lumen Prize szervezői először ítélték oda a fődíjat egy olyan művésznek, aki ezzel a technológiával alkot: a nyertes Mario Klingemann lett a Hentes fia című képével.

Látva a sikereket felmerülhet a kérdés, hogy minek köszönhető, hogy a művészek egyre többször nyúlnak mesterséges intelligenciához, és hogy egyáltalán milyen szerepet töltenek be a számítógépek az alkotás folyamatában. A jelenség korántsem előzmény nélküli, és már a 20. század közepén megjelentek az előfutárai.

A számítógépes művészet kezdetei

A művészek régóta érdeklődnek a különböző gépek által előállított képek iránt, az ezekkel történő „közös” alkotásra hamar kialakult az igény. Akárcsak régen a camera obscura, majd később a fényképezőgép, a számítógép és a programozás is nagy érdeklődést váltott ki, melyben az ábrázolás fizikai lehetőségeinek kiterjesztését látták. Az első kezdeményezések nem a képzőművészekhez, hanem a számítógépekhez értő szakemberekhez kapcsolódtak, hiszen a hatalmas és drága eszközökhöz való hozzáférés ekkoriban még nagyon korlátozott volt. Leginkább az egyes kutatóintézetek, egyetemek és néhány nagyvállalat engedhette meg ezek fenntartását, így a kreatív vizuális kísérletek tudósok kezei alatt fejlődtek ki.

A korai munkák kevésbé a tartalomra, mint inkább geometriai formák és struktúrák előállítására fókuszáltak, ami hozzájárult ahhoz, hogy az eredményeket objektív módon értékeljék. Részben a rendelkezésre álló technikai háttér miatt, részben szándékosan elsősorban fekete-fehér, esetleg satírozott rajzokat készítettek, de esetenként foglalkoztak a színek logikai módon történő elosztásának lehetőségeivel is. A számítógéppel összekapcsolható eszközök közül a plotter nyújtotta az elsődleges lehetőséget a képek átvitelére: ez a mechanikus eszköz egy tollat vagy ceruzát tartott, a mozgását pedig a programok által közvetített utasításokkal tudták irányítani.

A számítógéppel létrehozott képek első kiállításait 1965-ben rendezték meg, melyek a szélesebb közönség számára is elérhetővé tették ezek megismerését. Februárban először Stuttgartban, a Technische Hochschuléban voltak láthatók Georg Nees matematikus, fizikus grafikái, majd áprilisban a New York-i Howard Wise galériában Julesz Béla magyar származású villamosmérnök, neurológus és A. Michael Noll mérnök professzor állított ki.

A hatvanas évek második felétől egyre több művész érdeklődött a számítógépes fejlesztések és az új alkotói folyamatok iránt. A rendelkezésre álló eszközök tekintetében kiemelten fontos állomást jelentett az ART 1 névre hallgató program, melyet Katherine Nash és Richard Williams hozott létre a művészek számára. A program és az ehhez használt lyukkártyák lehetővé tették különböző mintázatok vagy önálló képek megalkotását – ennek az egyik legelhivatottabb alkalmazója az amerikai Frederick Hammersley volt.

Ha a korai számítógépes művészetről beszélünk, akkor meg kell említenünk a magyar származású, de elsősorban Párizsban alkotó Molnár Verát, az egyik első olyan művészt, aki képei megalkotásához saját programot alkotott. A kódolásnak köszönhetően létrejött rajzokkal elsősorban a négyzetek transzformációit, egymáshoz való viszonyulásukat és véletlenszerűségüket vizsgálta.

A fenti törekvések, illetve a nyolcvanas években a Macintosh gépek és az Adobe grafikai programjainak megjelenése mind hozzájárultak a számítógépes képalkotás továbbéléséhez a kilencvenes években, majd a 2000-es évek elejétől elvezettek a mesterséges intelligencia használatához. Ami a művészek szándékában korábban és most is közös, az a kíváncsiság, amely újra és újra felveti a kérdést: mennyire lehet az embertől függetlenül előállítani a művészetet?

A kreativitás újradefiniálása

A számítógépek és az ember képességeinek összehasonlítása sokakat foglalkoztat, ahogyan a már említett Obvious csoport egyik célja is az volt, hogy bebizonyítsa, hogy a kreativitás nem csak az emberekhez köthető. Weboldalukon cáfolják Picasso egyik elhíresült mondását, miszerint „a számítógépek hasznavehetetlenek, és csak válaszokat képesek adni”, saját műveiket tartják ellenpéldának. Az elárverezett kép az elképzelt Belamy család utolsó leszármazottja, akinek a családfáját nemcsak név szerint vezették vissza, hanem minden egyes szereplőt mesterséges intelligencia segítségével alkottak meg. A családi képgalériához 15.000 műtárgy adatait gyűjtötték össze a 14–20. századból, melyek alapján végül megszületett a tizenegy kép. Bár a portrék emlékeztetnek a régi reneszánsz és barokk arcképekre, az olajfestéket és az ecsetvonásokat pixelek váltották fel, és közel sem olyan részletgazdagok, inkább elmosódott, homályos arcú és ruházatú alakokat ábrázolnak. A képek alján a művészi szignó helyett egy algoritmus képlete látható.

Az ilyen képek előállítását a képzőművészeti irányzatok (izmusok) elnevezései után sokszor GAN-izmusnak nevezik, azokat pedig, akik ezt alkalmazzák, az angol algoritmus (algorithm) és művész (artist) szavak összetétele alapján algoristeknek. A GAN (generative adversarial networks, azaz a generatív ellenséges hálózatok) rendszerét a kilencvenes évek végén kezdték fejleszteni, a mára pedig nyíltan elérhető hálózat lényege, hogy két algoritmus egymás folyamatos figyelésével új adatokat (jelen esetben képeket) hoz létre. A szembeállított algoritmusok egyike (a generátor) a korábban ismert információk alapján új mintázatokat generál, amit a másik (a diszkriminátor) ellenőriz, hogy mennyire hasonlít a korábbiakra, illetve mennyire észrevehető, hogy mesterségesen hozták létre. A végén az marad fenn a rostán, amelyik a hálózat szerint a megtévesztésig hasonlít az eredetihez.

A GAN működését időnként az emberek vizuális neveléséhez hasonlítják, azonban az algoritmus által „megtanított” módszerek nem teszik lehetővé az önálló témaválasztást, hiszen például a portrékról betáplált adatokból az új mű is egy portréra fog hasonlítani, és a gép nem tudja egy tájkép elkészítéséhez felhasználni az információkat. Kísérleteznek természetesen kevésbé konkrét munkák létrehozásával is, így például az absztakt expresszionizmus műveiből válogatva alkottak a megtévesztésig hasonló képeket, melyek témájukat tekintve egyik műfajba sem sorolhatók. A 2016-ban megrendezett Art Baselen a Rutgers University kutatói arra kérték a látogatókat, hogy jelöljék meg azokat az alkotásokat, amelyek szerintük egy hagyományos értelemben vett művész munkái, azaz különítsék el őket azoktól, amelyeket mesterséges intelligencia segítségével készítettek. Az esetek többségében azt is személynek tulajdonították, amelyet számítógépek hoztak létre.

Képalkotás meglévő művek alapján

A GAN-izmus atyja, Mario Klingemann saját magáról azt írja weboldalán, hogy a leginkább előnyben részesített alkotói eszközei a neurális hálózatok, a kódok és algoritmusok, műveihez pedig – akárcsak az Obvious – meglévő képekből épít adatbázisokat.

Érdeklődése középpontjában az egyes rendszerek változatossága, az emberi észlelés és a különböző vizuális elméletek állnak – a Google Arts & Culture programjának rezidenseként is ezt kutatja. Klingemann alkotótársként tekint a GAN-ra, melyet olykor irányít vagy szabadjára enged. A gépekkel közösen főként emberi alakokon és portrékon dolgozik, műveiben pedig kiemelten fontos szerepet játszanak a szabálytalan formák, a perspektívák keveredése és a vonzás–taszítás ellentéte. A GAN-izmus úttörője nem tartja kizártnak, hogy a „mesterségesen életre hívott művészek” hamarosan sokkal érdekesebb munkákat hoznak létre, mint az emberek. Képei mindenesetre már most olyan intézményekben kerülnek kiállításra, mint a MOMA, a Metropolitan Museum, a Pompidou vagy az Ars Electronica Center. Klingemann egyik műve idén március elején a Sotheby’s árverésén is meghirdetésre került, ahol végül 52.000 dollárért vihette el új tulajdonosa.

Képalkotás saját képi forrásokból

A hálózatokkal, algoritmusokkal való közös alkotás „hagyományosabb” formáját választja Anna Ridler, aki komoly művészeti háttérrel rendelkezik: Oxfordban és Londonban járt művészképzésre. Bár munkájához lényegében ugyanazt a módszert használja, mint Klingemann, de saját képeiből hoz létre adatkészletet a számítógép számára. Ridler szerint ezzel inkább nála marad az irányítás a kreatív folyamatok és a végeredmény felett, ugyanakkor a gép szabadabban ismétli meg az ötletét, mint ahogyan ő valaha képzelte. Legismertebb projektjét a 16. századi holland tulipánmánia és a bitcoin közti párhuzam ihlette: mindkét valuta erősen megkérdőjelezhető értéket képvisel, ugyanakkor számos befektető várja tőle a gazdagodást. Ridler jelenleg is dolgozik a sorozaton, melyhez 10.000 fotót készített tulipánokról, a mesterséges intelligenciának köszönhetően pedig nemcsak eddig nem látott virágokat hozott létre, de egy olyan videót is, amelyben a tulipánok változásai a bitcoin árfolyamának ingadozásait követik.

Képalkotás térben és időben egyszerre a gépekkel

A kortárs művészek között van olyan is, aki együtt alkot az adott géppel, ilyen például Sougwen Chung, az amerikai MIT Media Lab egykori kutatója. A Google TensorFlow nyílt forráskódú szoftverének segítségével saját rajzait nemcsak elmenti és archiválja, de az információt továbbítja is egy olyan robotkarra, amely a benne lévő mesterséges intelligenciának köszönhetően Chunggal egyszerre képes képek előállítására. A művész egy kölcsönösen tudatos folyamatnak írja ezt le, ami egyúttal lehetőséget teremt az azonnali önreflexióra. Kooperatív duett címen az alkotásba bevonja a közönséget is, a szemük előtt létrehozva képeit.

Hova tovább, alkotói identitás?

Az új technológiákat alkalmazó művészek sora egyre bővül, és az egyértelműen kitűnik, hogy nem aggódnak a helyettesíthetőségük miatt, hiszen ők maguk fejlesztik azokat a rendszereket, melyek segítségével átléphetik az alkotói korlátokat. A mesterséges intelligencia helyett néhányan inkább a „kibővített intelligencia” kifejezést használják, hangsúlyozva ezzel, hogy a gép jelenleg még nem független a művésztől, és ez egyelőre nincs is belátható távolságban. Bár alkotásaikat sokan kritizálják főként az azonos, nyílt forráskódú szoftverek használata és az adatok hasonlósága miatt, Klingemann és társai leginkább azzal érvelnek, hogy az eredetiséghez az is hozzátartozik, hogy megkérdőjelezik az addigi rendszereket – ahogy tette ezt például Marcel Duchamp is, amikor megfordította a piszoárt, és elnevezte Szökőkútnak. A kreativitás nem a meglévő dolgok ismétléséről szól, hanem újak megfogalmazásáról és gyakorlatba ültetéséről.

A művészek mindig is érzékenyen reagáltak az őket körülvevő társadalmi, gazdasági és technológiai változásokra, az újítóknak pedig korábban sem volt könnyű dolguk az irányzatok elfogadtatásával. Az említett izmusok történetéből is jól látható, hogy kialakulásuk mindig nagy port kavart a művészeti életben, azonban megállíthatatlanul törtek utat maguknak. Míg a művészettörténészek vitatkoznak arról, hogy az új képeket nevezhetjük-e műtárgynak, addig a művészeti intézmények, a gyűjtők és a közönség egyre inkább bizalmat szavaz ezeknek, és megtalálja maga számára az értéket bennük.

Leadkép: Mike Agliolo