Artworker: A fehér nyomában

Ideköltözésükkor a ház kertje még dzsungelhez hasonlított, most viszont szépen tervezett angolkert benyomását kelti, ahol szabályos sorokban még paradicsompalánták is nevelkednek. A fő attrakció azonban kétségkívül a szabadtéri festőműterem. Idén nyárra készült el a fedett, négy oldalról nyitott konstrukció. János büszke rá, hogy maga is bővített az építményen, telefonon konzultálva a szakemberekkel.

Az építkezést az ő kérésére többször is abbahagyta a csapat, mert az egyik fa odvában, amely a műterem oldalánál áll, épp akkor egy cinkecsalád fészkelt, a cinkemama pedig nem mert miattuk odajönni. Ezért a munkások bizonyos időközökre meg-megálltak, amíg el nem fogyott a türelmük, mondván, hogy így sosem fognak végezni. Addigra viszont a madár már épp megszokta az emberek jelenlétét, és annyira felbátorodott, hogy centikre a munkások mellett repkedett ki és be az odúba.

János nagyon szeret itt kint dolgozni, csendes, csak a mókusok szaladgálása hallatszik. Lehet nyáron félmeztelenül festeni, és noha a szúnyogok rendre összecsípik, legalább szépen lebarnul. A legjobb dolog persze a kényelmes, tágas és világos tér, na meg a két nagy asztal, amit maga csinált. Mivel vízszintesen dolgozik, eddig a körül nem járható asztalok miatt több kisebb darabból állította össze a képeit, így viszont már egész, nagyméretű képeket is egyben tud kezelni az elejétől fogva.

Művészetében a legfontosabb szimbólum egyértelműen a fal, amelynek anyagszerű rétegzettsége a térszövet mellett az időszövet szerkezetébe is bepillantást enged. Az antik görög romok, az olasz, növényekkel gazdagon befutott házfalak ugyanannyira megfogták mindig is, mint a nemrég az Őrségben látott parasztházak falai. Arra gondolt köztük sétálva, hogy valaki majd megveszi ezeket a házakat, felújítja őket, lebontja a régi téglafalakat, és egyszerűen unalmassá fognak válni. Irtó szép lenne pedig úgy felújítani egy házat, hogy a falak közül egy-egy megmaradna – egyszer szívesen csinálna ilyet. Meg olyat is, hogy a fotóit – a szép falak részleteit szorgalmasan gyűjti így ugyanis – a festményeivel együtt állítja ki, az inspirációt az abból kialakult képpel párosítva.

Az alkotófolyamatot is úgy tudja leginkább körülírni, hogy építkezik, falakat képez. Felépülő és lebomló, különböző vastagságú rétegeket tesz egymásra. Vakolással kezdi a munkát: megszitált homokot kever egy speciális ragasztóanyagba, a plextolba, az így kinyert masszát keni fel a farostlapra. Színanyagot is kever hozzá, művein a szürkék, fehérek, homoksárgák dominálnak, visszafogott monokróm hangulatban. Azt eléggé bánja, hogy nem talált még hófehér színű, kellően szemcsés homokot.

Száradás előtt a falfelületre aztán geometrikus és asszociatív formákat, motívumokat vés. Az egyik ilyen vésőeszköz különleges, A rajztagozat felépítésért feliratot viseli. Sosem használta még, nem is fogja, olyan fontos emlék. A Rákóczi Gimnáziumban ugyanis harminc évig tanította a rajztagozatot, ezt a vésőt pedig az egyik osztály készíttette neki ajándékba.

Az ősz közeledtével azonban lassan újra áthelyezi majd a munkaállomását a benti műtermébe. Itt már a jövő nyáron esedékes, B32 Galériában rendezendő kiállítás elkészült darabjai gyűlnek: nagy fehér képek, teljesen új anyag. Fehérek szürkéi lesz a címe. Csoportos kiállításon is részt vesz hamarosan, az általa is alapított Matéria Művészeti Társaságé, Kaposváron.

A gipszfejek és az egyéb szemléltetőeszközök a tanításból származnak. Mielőtt beköltözés előtt felújították volna a házat, az előkészítősöknek a felső szinten tartott tanfolyamot, ott használta ezeket. Itt megpihenni is jó, nemcsak dolgozni, a sarokban álló nagy fotelban gyakran olvas, most épp régi kedvenc beatkorszakbeli könyveit és történelmi dokumentumregényeket. Ha pedig közben eszébe jut egy jó képcím, gyorsan le is jegyzi.

János körbevezet még minket a lakás többi részén is. Az emeleti lakótérben és a lépcsőfordulóban számos művészbarát munkáit láthatjuk, na meg egy olyan ajtót, amiért két szarvasos vadászkompozíciót festett. Megmutatja a konyhát, ahol jó baráti és szakmai beszélgetéseket lehet folytatni, és a tolóajtóval leválasztott raktárrészt, amelyben katonás rendben sorakoznak a képei. Szabadkozva beszél rendszeretetéről, arról, hogy inkább nem megy el a végletekig. Óvatos azzal, amije van. Bevallja, hogy néha túlzásba is viszi ezt, a műterem új parkettáját hozva fel példának, amin még senki sem járt, mert egyből kapott egy linóleumburkolatot. Meg aztán kartonpapírokat is ráterített, biztos, ami biztos.