Hímzett identitások

Valószínűleg a mai közönség elsőre nem is gondolná, hogy a hímzett szöveges dekorációk és idézetek elterjedését egyfajta népművelő szándék hívta életre. Ahogyan sok más művészeti trendre, úgy erre is igaz, hogy először főként a jobb módú otthonokban jelent meg, a polgári vagy magasabb társadalmi rangot betöltő családok falikárpitjai gyakran egy-egy ismert irodalmi műből tartalmaztak részleteket. Később mind az ábrázolás, mind az írás sokkal hétköznapibbá vált, többek közt népi vallási intelmeket, közmondásokat, dalszövegeket jelenítettek meg, melyek egyre többször kapcsolódtak a családi szerepekről kialakított kollektív értékszemlélethez. A falvédők központi alakja a mindig tettre kész (házi)asszony volt, aki a szerelemben odaadó, a konyhában pedig szorgosan tüsténkedik – mellette a férfit legtöbbször a vágyakozás tárgyaként vagy nagyra becsült családfenntartóként mutatták be.

Különösen érdekes, ahogy a téma és a hordozó összekapcsolódik a kijelölt női tevékenységek tekintetében. Bár a hímzést már az ókorban, majd a középkorban is nagyra becsülték, később nem kapott helyett a főként férfiak uralta, kanonizált művészeti ágak között: hosszú ideig megmaradt a fejekben asszonyi tevékenységként, mígnem a 20. században a népművészet és a falikárpitok is egyre inkább eltűntek a hétköznapokból a városiasodás hatására.

A textilművészet hazai önállósodására a hatvanas évekig kellett várni, amikor is egyre inkább elkezdett távolodni a hagyományos értelemben vett iparművészettől. A megújulás – vagy ahogy ekkoriban nevezték, az „eleven textil” – időszaka nagy hatással volt az avantgárd művészekre, festőkre, grafikusművészekre is. Azok az alkotók, akik korábban nem kísérleteztek ezzel az anyaggal, ekkoriban élen jártak a textil egyediségére való törekvésben és magasabb művészeti rangra emelésében.

A műfaji újrapozícionálás, a hímzés technikájában rejlő jelentésrétegek és a falvédőkön ábrázolt sztereotípiák később mind-mind kellő muníciót adtak a mai kortárs művészeknek a parafrázisok megalkotásához. Ezek az alkotások kellő önreflexióval és ironikus humorral tárgyalják a női identitás és önállósodás végkérdéseit, kifigurázzák az egyes státuszszimbólumokat, valamint sokszor a tradíciók és az állandóság kifejezőeszközeként alkalmazzák a hímzést.

Az egyik első, aki a falvédők újragondolásával foglalkozott, a Rácmolnár Sándor–Hetényi Judit művészpáros volt. Az ő munkáikban a textilek humoros reklámfelületek is egyben. Az alkotók nemcsak a rendszerváltás után megváltozott gazdasági helyzetre reflektálnak a nyugati márkák említésével, hanem a nőiség árucikké válására is utalnak a szereplők szabados ábrázolásával.

A kilencvenes évek végén mutatták be először Szabó Eszter Ágnes elhíresült, később mémmé vált művét, a Zalai Imréné találkozása David Bowieval című falvédőt. A művészt saját varrónő nagymamája inspirálta. Az ismert előadóval elképzelt fiktív találkozás később az internet és a műértők kedvence lett, kiállították többek közt Bécsben és New Yorkban, valamint bekerült a Somlói–Spengler házaspár műgyűjteményébe. Szabó Eszter Ágnes később is szívesen nyúlt a hímzéshez, a falvédőkön kívül többek közt szatyormaszkokat készített piacra járó háziasszonyoknak: személyes műemlékeknek szánta azokat, amik által mindenkiből válhat Hős. Felvehető lett így például Nofretete, Till Attila vagy akár Pókember képmása is. A művek célja a kitörés lehetőségének biztosítása a hétköznapok egyhangúságából, illetve a menekülési utak megteremtése a – vásárlás során felmerülő – frusztráló helyzetek elől.

Pittmann Zsófi szintén a popkultúra alakjait foglalta öltésekbe. Faliképein ismert magyar és külföldi alakok láthatók egy-egy tőlük kölcsönzött idézettel, többek közt Zalatnay Cini, Deák Bill Gyula, John Lennon és Yoko Ono, Madonna, Superman, valamint az X-akták sorozatból Murder és Scully ügynök. A művész a témaválasztással egyúttal saját korára aktualizálta a falvédőket, mellyel bizonyos mértékben közös örökségünket is megfogalmazta.

A kortárs hímzések megjelenésükben gyakran eltávolodnak a falvédők formájától, de üzenetükben így is mutatnak hasonlóságot az előzőekben bemutatott művekkel. Benczúr Emese korai munkáiban az állandó, mindennapi tevékenységekből indult ki, és a kötelességeket egyfajta rendszernek tekintette. A hétköznapi monotonitás sormintaként ismétlődik alkotásain, de foglalkozik a szabadidő megbecsülésének kérdésével is. Alkotásai megemlékeznek az elvégzett feladatokról, miközben mondatai a – falvédőknél is látható – tradicionális gondolkodást, az általános, mindenki által megtanult életbölcsességeket juttatják eszünkbe. Benczúr felvállalja a művészi létezéséből fakadó feladatokat, azonban a hagyományosan használt könnyedebb textileknél gyakran keményebb, férfiasabb anyagot választott a hímzésekhez. Egyik első alkotását alapozatlan, durva festővászonra öltötte De jó lehet annak, akinek ennyi szabadideje van címmel, a diplomamunkájához pedig a költözésekhez használt gurtnit választotta, melyre több mint kétszáz napon keresztül felhímezte a Teljesítem a kötelességem feliratot. Az alkotás nélküli időszakokra tett utalást a Ma sem voltam a strandon és a Munka közben az utazásra gondolok című művekkel: előbbit csíkos nyugágyakról származó vásznakra, utóbbit régi vasúti sötétítőfüggönyökre készítette.

Szövényi Anikó 80% címmel készített szőnyegsorozatot, utalva a Központi Statisztikai Hivatal 2003-as adataira, melyek többek között kimutatták, hogy a nők általánosságban négyötödét keresik meg a férfiak keresetének. Az FKSE galériájában bemutatott kiállításán a megszőtt grafikonok mindegyike rávilágított valamilyen szempontból a nők hátrányos helyzetére, legyen szó személyes kapcsolatokról vagy egzisztenciális kérdésekről, valamint a művész párhuzamot talált a szövés és az adminisztratív, irodai foglalkozás között, hiszen mindkettő általánosságban kevésbé elismert, női tevékenységet jelent.

A nők anyagi megbecsülésére hívta fel a figyelmet Chilf Mária is. A művész Mezőszemerén találkozott néhány asszonnyal, akik hímzett portékájukkal próbáltak jövedelemhez jutni, azonban ezeket csak alkalmanként és nagyon alacsony áron tudták pénzzé tenni. Chilf megbízott három asszonyt, hogy a szokásos mintáik mellett jelenítsék meg a vásznakon saját magukat és nevüket, majd fotódokumentációval maga is megörökítette a szereplőket. Így többé nem névtelen, arctalan alakok voltak a hímzett üzenetek mögött, hanem valós személyek, akik egy kis segítséggel tisztességes díjat kaphattak a munkájukért.

Szintén a művész – társadalmi – felelősségére és mindenekelőtt emberi mivoltára reflektál Palotás Ágnes, a MOME Design- és Művészetelmélet szakán végzett fiatal alkotó a Being a good artist doesn’t excuse being a bad person című művével, mellyel egyben rácáfol egy évszázadokig hallgatólag elfogadott artisztikus negatív attitűdre. Elsősorban az @urban.sorceress.embroidery elnevezésű Instagram-oldalán lehet nyomon követni munkáit: hímzőrámára feszített vásznakra ölti művészettörténeti utalásait, modern nőalakjait és frappáns véleményét többek közt a női princípiumról.

Ahogyan a fenti – közel sem teljes – körkép mutatja, a hímzés és a nők helyzetének, feladatának témája egységes szövetté állnak össze a kortárs művészetben, rácáfolnak a sztereotípiákra, legyen szó a technikára vagy társadalmi kérdésekre vonatkozó rögzült véleményekről. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy a következő generáció számára lesz-e bármilyen jelentéstartalma a kiindulásként, illetve referenciapontként tekinthető falvédőknek, ismerni, érteni tudják-e majd a technika alkalmazásában rejlő utalásokat, szükség lesz-e arra, hogy ezzel keretezzék a nőkkel kapcsolatos témákat, és milyen új funkciót társítanak majd a hímzésnek a képzőművészetben.

Az eddigi művek mindenesetre bizakodásra adnak okot, hogy a textileken hordozott üzenetek is képesek megújulni és végleg kiléptek a pusztán dekoratív szerepükből.

Leadkép forrása: Hatvany Lajos Múzeum