Képekbe kódolt szavak

Avantgárdnak lenni elsősorban művészeti attitűd. Lényege – Szkárosi Endre experimentális alkotó szavaival – „a mindenkori esztétikai közmegegyezésből való radikális kilépés”. Az avantgárd művészetet mindig is érdekelte az innováció, a kísérletezés és a nyitás más művészeti ágak felé. A jeltípusú avantgárdban a mű megformáltsága válik központi jelentőségűvé, tehát hogy miként szerkeszthető meg és fejezhető ki (nyelvileg, konceptuálisan, formailag) másként a tartalom.

Tamkó Sirató Károly a húszas, harmincas években, művészi karrierje kezdetén az irodalmi önkifejezés megújításával kísérletezett. Glogoista Manifesztumában (1928) kifejtette, hogy a „könyvlátást” a „képlátás” váltja fel. Ez az „új művészeti érzékeltetés” kiszabadítja a szöveget a linearitás, a sorok börtönéből. Eszerint a szöveg nem egyirányú szövedék, hanem terület, ahol az értelmes egységet alkotó építőelemek (mai kifejezéssel: a lexiák) meghódítják a papír felületét. Az itthoni értetlenséget és ellenségességet franciaországi emigrációja során széles körű művészi támogatás váltotta fel (még ha a siker tiszavirág-életű volt is). A Dimenzionista Manifesztumban tovább cizellált elméletét olyan alkotók támogatták, mint Duchamp, Picabia, Kandiszkij, Miró és Moholy-Nagy.

Tamkó a művészet újragondolásának lehetőségét abban látta, ha a művészeti ágak túllépnek a hagyománykövetés keretein. Arra terjeszkednek, amerre előtte nem, és úgy, ahogy korábban soha: a szöveg egyesüljön a képpel, a kép lépjen ki a térbe, a szobor kezdjen el mozogni. Tehát minden művészeti ág szívjon magába még egy dimenziót – a vonal a síkot, a sík a teret, a tér a mozgást –, mert ez az interakció új és izgalmas felfedezésekhez vezethet a művészetcsinálás és a művészetbefogadás terén egyaránt. Erről szól a dimenzionizmus, az N+1 elve.

Tamkó 1929-es papíralapú hipertextkísérletének a címe: Egy éjszaka története. A mű kezdőmondata és a történet alapszituációja pedig a következő: „Egy ember állt a pályaudvaron.” Az olvasó e kezdőpontot a kör közepén találja meg (1-es szám jelöli), és a képi logikának, illetve a jelöléseknek megfelelően belülről kifelé haladva választásaival maga alkotja meg a történetet. Igen ám, de miként dönt az olvasó? Elindul-e Fehér úr vonata (2a), vagy az utas másnap reggelig vesztegel (2b)? Bár az összes szövegegység (texton) adott, az olvasó a potenciális lehetőségeknek (scriptonoknak) csak egy részével él, tehát maga rendez össze egy lehetséges cselekményt. Ezért e mű az aarseth-i tipológia felől nézve dinamikus és intratextonikus (a textonok adottak, de a scriptonok változhatnak). A koncepció tehát az, hogy az olvasónak mindig két lehetőség közül lehet választani, és az epizód ismét választással zárul. A történet ily módon újra és újra kétfelé ágazik, és az olvasót minden döntése egy egyedi befejezés felé vezeti (akárcsak a lapozgatós, avagy „choose your own adventure” típusú regényekben). Így bomlik ki egy origóból nyolc alternatív történet. A hipertextelméletben ezt hívjuk fastruktúrának, és így lehetne ábrázolni:

Papp Tibor avantgárd alkotó a vizuális költemények egyik típusáról, az ötvenes években népszerűvé vált logo-mandaláról a következőket fogalmazza meg: 1. formája kör- vagy négyzetalakú, 2. középpontja van, 3. szimmetrikus, 4. olvasata a tengelyek mentén megfordítható. A demokratikus szervezési mód megannyi ösvényével (láncával vagy ha úgy tetszik, linkjével) és értelemegységével (lexiájával) szerzővé avatja az olvasót. Ez segédvonalak és egyéb jelölők (úgynevezett explicit linkek) hiányában még nagyobb értelmezési szabadságot ad. Magolcsay Nagy Gábor logomandala-sorozata szintén érvényesíti ezt a többszólamú olvasatot, amely ezáltal a szerző szerint „nem diktálja a jelentést, hanem lehetőséget ad a szabad, alkotó jellegű befogadásra”.

Kele Fodor Ákos Hallottak című dinamikus költeménye az elektronikus környezetre épít. A Preziben készített, bebarangolható vers utazó látószöge játszik a közel és a távol, a kicsi és a nagy, a fenn és a lenn változó perspektíváival. Egyszerre szervezi (Papp Tibor-féle terminussal élve) a toposzintaxis és az ikono-logika rendezőelve. A toposzintaxis során a szavak topológiai közelsége és távolsága a meghatározó, míg az ikono-logikánál a szöveg térbeli elrendezése rajzol ki egy felismerhető, konkrét képi formát. A számítógép adta grafikai lehetőségeket kihasználva hangsúlyossá válnak egyéb képi elemek és textúrák, a transzparencia és az átfedés. A program sajátos, vezetett navigációja az olvasó tekintetének pásztázó és fókuszáló képértelmezési törekvéseihez hasonlít, amikor ráközelít a kép egyes részleteire. Azonban itt a lexiák ösvényei eleve ki vannak jelölve, a vetítés sorba állított részletei egy domináns olvasási sorrendet adnak. Ezen belül az olvasó csak előre-hátra, illetve adott képkockára ugrálva kattintgathat. Ha a random kattintgatás mellett dönt, akkor a műben szerveződő értelemegységek fragmentáltan érvényesülnek csupán, a versbefogadás töredékes marad. A Hallottak dinamikája a technika adta lehetőségek révén egy impozáns utazássá emeli a kép- és szövegértelmezés szimultán aktusát. Itt a hagyományos linearitás érvényesül a főszövegben, míg a központozás hiánya relativizálja a narratív szintaxis határait.

Végezetül lássuk Magolcsay Nagy Gábor 2015-ös verseskötetének, aMásodik ismeretlennek egyik interaktív alkotását. A Mária dala első szövegsíkja a hagyományos linearitás révén szerveződik szabad versbe. A központozás hiánya itt is megköveteli az olvasó fokozott figyelmét, hiszen írásjelek nélkül neki kell megtalálnia a szintaxist tagoló szókapcsolatok és mondatok határait. Ezzel szemben a második szövegsík hipertextuális logikája más jellegű aktivitást igényel az olvasó részéről. A betűk egy része ugyanis rejtett, de az első szövegsík kontextusából kikövetkeztethetők. A hiányzó betűk helyén számok állnak. Az olvasónak tehát meg kell tennie a következő lépést: fel kell fedeznie, hogy a mű teljes felfedéséhez a számok helyére behelyettesített betűket a számsorrendet követve kell összeolvasnia. Ez a játékosság egyszerre ötvözi a rejtvény és az akrosztichonok stratégiáját. Ezt követi a szövegértelmezés utolsó stációja: megtalálni az értelmi összefüggést a két szövegsík között.

Az internet világa alapvetően multimediális. Már a szemünk se rezzen, amikor audió, kép, videó, gif, fix és interaktív szövegtér egymás mellett egzisztál. Ráadásul a világháló már mindennapos tapasztalattá tette a hipertextuális szerveződésű szörfözést. Az online tartalmak hálózatok galaxisszerű birodalmába rendeződnek, és az internethasználók rutinosan követik a linkek kusza hálózatát lexiától lexiáig a kibertérben. Legyen ez a lexia csupán egy kép, egy oldal, egy egész weboldal vagy adatbázis, az adatokat strukturáló ösvényrendszer egy olyan labirintust alkot, amelyben – ha térképét nem is ismerjük – nem rettenünk el a részletek felfedezésétől és összekapcsolásától. A hipertextelmélet ily módon közelebb áll hozzánk, mint korábban bármikor, és praktikus eszköztárral szerel föl minket a vizuális költészeti alkotások vagy a linearitást elvető irodalmi művek megértéséhez. Az egykor normasértőnek számító alkotói koncepciók mára már nem szembemennek az esztétikai fősodorral, hanem kiaknázzák a műfaj lehetőségeit, és innovatív módon továbbfejlesztik azt az újabb és újabb technikai lehetőségek fölhasználásával.