A művészet mint lelki kapaszkodó

Mikor és hogyan került kapcsolatba először a művészetterápiával? Volt valamilyen meghatározó élménye, aminek hatására azt mondta, hogy mindenképpen ezzel szeretne foglalkozni?

Tizenhét évig dolgoztam a Belvárosi Tanodában kallódó deviáns fiatalokkal rajztanárként és egyben segítőként, ahol eléggé természetesen adódott a művészetnek, a művészetpedagógiának a terápiás jellege. Aztán képzésre jártam, illetve a PhD-tanulmányaim keretében kutatni is kezdtem, és kiderült számomra, hogy a művészetterápiának komoly szakmaisága van: fontosak a keretek, terapeutakompetenciák és -kompetenciahatárok vannak, terápiás szerződésen és szabályokon alapszik. Később egyre árnyalódott a kép: a művészetet nagyon sokféle módon lehet eszközként használni, és nem is egy művészetterápia létezik, hanem művészetterápiák vannak, illetve sokféle művészetalapú módszer. Én adaptív művészeti facilitációnak hívom – az adaptív arra utal, hogy mindig egy konkrét helyzetre szabott.

Hogyan látja, népszerű itthon a művészetterápia?

Itthon sajnos elterjedt az, hogy mindenki nevezheti magát művészetterapeutának, és amit csinál, azt művészetterápiának. Sokkal több mindent hívnak így, mint ami valójában az a nemzetközi sztenderdek szerint. A művészetterápia ugyan egy eszköz és módszer, de meghatározott szakmaisággal, képzett szakemberrel adott keretek között zajlik valamilyen terápiás cél érdekében. Lehet például egy művészetpedagógiai tevékenységnek is terápiás hatása, de nem hívjuk terápiának, csak terápiás hatásúnak vagy terápiás jellegűnek.

Nincsenek erős szakmai szervezetek, hanem többféle egymással időnként rivalizáló képzés van. A nemzetközi sztenderdeket és szakmaiságot nem mindenütt ismerik és veszik figyelembe. Nincs elérhető elég alapos áttekintő szakirodalom sem, így ez még nem egy kiforrott helyzet. Viszont van nyitottság és érdeklődés a terület felé, bár az elzárkózás és gyanakvás is jellemző. Művészetterápiát tanulni és csinálni népszerűbb, mint művészetterápiára járni, de azért érezhető nyitás ebbe az irányba. Ha azokat a terápiával rokon területeket is belevesszük, amelyek a személyiséggel dolgoznak, azt alakítják, támogatják, illetve önismereti jellegűek – mint a coaching vagy a meditáció –, akkor határozottan mondhatjuk, hogy létezik a felfutása manapság a művészetalapú módszereknek.

Kiknek ajánlott a művészetterápia?

Annak, aki verbálisan nehezen hozzáférhető, vagy aki számára a verbalitás nem elég.

Hogyan zajlik egy csoportos vagy egyéni foglalkozás? Milyen technikákkal dolgozik?

A csoportot ráhangoló verbális jellegű körrel kezdem és zárom, de itt is helye van rövid rajzi instrukcióknak is, például bejelentkezésnek és zárásnak lehet mindenkinek egy szabadon választott eszközzel vonalat húzni egy lapra. Utána rövidebb-hosszabb instrukciók mentén alkotunk. Az alkotásokról, illetve az alkotófolyamatról magáról beszélgetés zajlik a foglalkozás végén, szigorúan ítéletmentesen. Nem is esztétizálunk, mindent úgy fogadunk el, ahogy van. Mindig az a fontos szempont, hogy hogyan szól rólam az, amit és ahogy csináltam, ahogyan benne voltam a folyamatban. A megélések nem feltétlenül pozitívak, szükséges megtanulnunk a rossz érzéseinket is először felismerni, majd megosztani. Én egyéni terápiát nem tartok, de lehet egyéni folyamatot is végigvinni.

Mi a különbség az egyéni és a csoportos terápia között?

Más a kétszemélyes és más a csoporthelyzet, ahol a többiekkel is valamilyen interakcióban van a résztvevő. Helyzettől és személytől, a terápiás céltól és a lehetőségektől is függ, melyik munkamóddal dolgozik a művészetterapeuta. A kétszemélyes intimebb, és nagyobb fókusz van a terápia résztvevőjén. A csoportban a csoportos helyzettel dolgozunk, többfelől jön a reakció, és többfelé kell kapcsolódni – ez egyes esetekben előny, máskor hátrány lehet.

Az emberek többsége fél attól, hogy rajzolnia, alkotnia kell – főleg felnőttként. Hogyan szokta rávezetni a résztvevőket, hogy ne legyenek kritikusak önmagukkal szemben? Hiszen a terápia nem arról szól, hogy kihozzuk magunkból a Picass ó t.

Olyan instrukciókat adok, főleg eleinte, amik nem igényelnek rajztudást – például csukott szemmel firkálunk, egymás hátára rajzolunk –, és az élményt helyezem a fókuszba. Először azt alakítom ki, hogy felismerjék és meg tudják osztani, hogy mit élnek meg ebben a helyzetben, az „itt és mostban”, hogyan szól róluk. Emellett szerződünk, közösen szabályokat állapítunk meg, aminek része az ítéletmentesség. Megbeszéljük, hogy magunk felett sem ítélkezünk.

Miért tartja fontosnak, hogy a művészet és az alkotás jelen legyen az életünkben?

Mert teret ad a játéknak, a kreativitásnak, és közben sok mindent megtudunk önmagunkról. Segít kapcsolódni: szórakoztató, és élményt ad. Ez lehet nehéz élmény is, de mindenképpen élmény: Az alkotás eszköz az elmélyüléshez vagy épp a megkönnyebbüléshez. Énidő, amit magamra szánhatok, és nem kell hasznosnak lennem, ha nem akarom.

Milyen kézzelfogható eredménye van annak, ha csak otthon ülünk le néha festeni, rajzolni, színezni? Milyen folyamatok indulnak be a testünkben és a lelkünkben?

Megtanulhatunk koncentrálni, kikapcsolni, magunknak meglepetést okozni. Megtudhatjuk, mi zajlik bennünk éppen, és ezt tárgyiasíthatjuk is. De ez nem terápia, csak terápiás hatás.

Mikor érdemes művészetterapeutához fordulni?

Ha a verbális pszichoterápiában elakadunk, és nem tudunk elég mélyre jutni, hogy a tudattalan működések és a váratlan kísérletező helyzetek új ajtókat nyissanak. Ha verbálisan nehéz a hozzáférés. Ha szükséges az életörömöt növelni, pótolni, feléleszteni. De szerintem bármikor.

Leadfotó: Mátrai Erik