Eszközt a stílushoz

Elsősorban képregényesként tartanak számon, de a képzőművészet valamennyi ágában alkotsz. Véleményed szerint a pályádon miért van központi helyen a képregény műfaja?

Kisebb-nagyobb megszakításokkal kilencéves korom óta foglalkozom a képregény műfajával, de hirtelen nem tudom megmondani, hogy a kihagyások után miért tértem vissza hozzá. Talán azért, mert sokkal nagyobb szabadságot nyújt számomra, mint a képzőművészet bármelyik ága. A festészetben vannak bizonyos korlátok, amik az én látásmódom szerint sokkal konvencionálisabbak: ha valamit máshogy csinálsz, az emberek előbb-utóbb elkezdenek furán nézni, hogy mit képzelsz magadról. A képregény esetében ilyen nincs. Nem határolja le annyira az alkotót, de az olvasóközönséget sem. Elolvassák, aztán vagy tetszik nekik, vagy nem örülnek a látottaknak, de senki sem megy oda a képregényeshez, hogy ezt így kellett volna megrajzolni, azt meg úgy. A képzőművészetemmel kapcsolatban mindig azt mondta a kritika, hogy irodalmi vagyok, sokszor tapasztaltam, hogy az emberek a munkáim láttán azon gondolkodnak, ez festészet-e vagy illusztráció, esetleg a kettő között valami. A visszajelzések miatt elkezdtem máshogy gondolni magamra. Azt mondtam, nem festő vagyok, hanem valaki, aki a festészet eszközeivel fejezi ki magát. Ha eszembe jut egy ötlet, a megvalósítása során ki fog derülni, hogy képregényben működik-e vagy inkább a vásznon. Szóval nem művészeti ágakhoz és stílusokhoz alakítom az elképzeléseimet, egyszerűen csak megrajzolom őket.

Bár az utóbbi években felfutása van a műfajnak, a képregényírói és -rajzolói szakma még mindig periférikus helyzetben van Magyarországon. Hogyan látod a magyar képregény helyzetét?

A rendszerváltás előtt a képregény legfőképpen az irodalmi adaptációk eszköze volt, például A kőszívű ember fiait vagy valamilyen történelmi sztorit lehetett csak megalkotni ebben a műfajban. Nem volt megfelelő fóruma, hiszen az így elkészült képkockák a Füles egy-két oldalán, maximum folytatásokban jelenhettek meg. Ehhez képest mára a képregény önállósodott, szinte lehetetlen követni az újabb és újabb munkákat, rajzolókat. Véleményem szerint nagyon jó helyzetben van a szakma, bízom benne, hogy ez csak erősödni fog.

A Majomdaráló, amivel talán a közönség legnagyobb részét elérted, blog formájában indult, míg az első offline megjelenésed a Műút folyóirat 2013-as novemberi lapszámában volt. Az online vagy az offline fórumokat tekinted fontosabbnak?

Soha nem néztem utána annak, hogy az online vagy az offline fórumokon elérhető produktumaimmal váltottam-e ki nagyobb érdeklődést. Az első Majomdaráló-megjelenés szerzői kiadás volt, kinyomtattam a példányokat, és szétosztogattam őket. Mikor az egyik füzet Bayer Antal kezébe jutott, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke azt mondta, hogy a további részeket szeretné hivatalosan is megjelentetni. A Műúthoz is hasonló módon kerültem, de nem tudom, hogy az offline jelenlét mennyire befolyásolta például a Majomdaráló-blog nézettségét. Sok visszajelzést kapok, a képregény-találkozókon személyesen is kommunikálhatok az olvasóimmal, de arról fogalmam sincs, hogy az online vagy az offline fórumoknak köszönhetek-e nagyobb érdeklődést.

Észrevehető részedről az a törekvés, hogy összeegyeztesd az online és az offline jelenléted. Olyan füzetet is kiadtál már, amelynek anyaga nem érhető el az interneten, de mégis kapcsolódik a digitális tartalmakhoz. Ezzel egy Majomdaráló-univerzum kiépítése a célod?

Azért születnek a kiadványok, hogy a blogbejegyzések mellett a papíralapú Majomdarálókat is felturbózzam. A harmadik füzetemben volt egy szál, Jánoska története, amit nagyon régen kezdtem el, aztán elhanyagoltam, majd újra elővettem. Ehhez hasonló kisebb történeteket szeretnék rajzolni a jövőben is: tervezem még, hogy a Majomdaráló világának kisebb, jelenleg vázlatos részleteit felépítsem, de most azzal küzdök, hogy a történet fő folyama elérje azt a kidolgozottságot, hogy a negyedik Majomdaráló-kiadvány megszülethessen. Univerzumépítési szándékom ellenére nem egy komplex, Trónok harcá-s atmoszférát szeretnék létrehozni, hanem meg akarom hagyni azt a misztikumot, ami az Alien-történetekben is benne van. A jól felfejthető fő- és mellékszálak ellenére nem derül ki, honnan származnak ezek a lények, ezért a sztori még ma is képes felszítani az olvasó fantáziáját. Tehát nemcsak magamat, de az olvasókat sem szeretném gúzsba kötni.

Hasonló törekvés figyelhető meg abban is, ahogyan a művészeti ágakat kezeled. Festményeid képi világából számos dolgot emelsz át a Madarász-képregényekbe, a Karmolások című munkád stílusát is tovább szeretnéd érlelni. Vannak konkrét elképzeléseid arról, hogy milyen stílust szeretnél kifejleszteni?

A Karmolások volt az első kísérletem arra, hogy festészetem stíluselemeit átvigyem a képregénybe. Ez a vállalkozás még tesztrepülés volt, nem akartam azon görcsölni, hogy vajon meg tudom-e csinálni a kitűzött feladatot, ezért elhatároztam, hogy bevállalom a buktatókat is. A visszajelzések pozitívak, de összességébe véve csönd van a Karmolások körül. Bármit jelentsen is ez a hallgatás, szeretném ennek a képi világnak a stílusát kiaknázni. Ez valószínűleg évekbe telik majd, hiszen a 2012-ban elindult Majomdaráló stílusában is több mint egy évtizednyi munka van. Szerencsére a képregény független forma: ha nem tudom kiadni papíron, csinálok neki egy blogot, és felrakom oda. Nyilván minden képregényrajzoló boldogabb lenne, ha ez a szakma megélhetést tudna biztosítani, de én egy kicsit azért örülök, hogy ez nem „megélhetés-művészet”. Születnek a produktumok, azokat megjelentetem valahol, és közben, remélem, fejlődök. Én is, ahogyan sokan mások, szerelemből űzöm ezt a műfajt.

A pozor.hu blogon lévő bejegyzéseidben, hasonlóan a Majomdaráló hoz, az abszurd humoré a főszerep. Bár észrevehető egy ilyen szándék a részedről, mégis úgy érzem, ezt címkeként ragasztotta rád a szakma. Téged nem idegesít, hogy folyton az abszurd humort kapcsolják a nevedhez?

Aki ismer, tudja: így működik az agyam. Azért gondozom a pozor.hu-t vagy a Majomdarálót, mert jó móka. Valaki azt mondta, hogy ezekben benne van az abszurd humor, én meg rábólintottam, hogy rendben. Vagyis nem tudatosan alakítottam így a stílusom, egyszerűen csak arról van szó, hogy ilyen a gondolkodásmódom. Más képzőművészeti munkáimban is felfedezhetőek például fricskák, de a képregényeimben ezek koncentráltabban vannak jelen. Ez annyiból rossz, hogy a szakma próbálja magát kiemelni a populáris kultúra regisztereiből, én meg aláásom az egészet a hülyeségeimmel.

Az utóbbi időben már tableten is dolgozol. A papír és a ceruza elhagyása, az áttérés a digitális eszközökre átalakította a stílusod, a technikád?

A programnak, amivel az adott rajzoló dolgozik, nyilvánvalóan megvannak azok a paraméterei, amik meghatározzák a képregényes lehetőségeit. Az iPaden például tudok úgy dolgozni, mint papíron, de a végeredményen meglátszik, hogy nem csak papírral és ceruzával húztam meg a vonalakat. Félig digitális, félig manuális a munkafolyamat: megrajzolom, beszkennelem a munkát, utána javítok rajta géppel. Tapasztalataim szerint megfelezi a munkaidőt, hat helyett három hónap alatt tudom elkészíteni a rajzaimat. Ha több szabadidő áll a rendelkezésemre, az ötletek is jobban jönnek. A költséghatékonyság is szempont: egy iPad használtan hetvenezer forint, egy profi képregényesnek való rajztábla viszont nyolcszázezer forint is lehet.

Tehát pártolod a technológiák használatát az alkotómunkában, viszont észrevehetően más lesz a végeredmény, ha az alkotó csak digitálisan alkot.

Stílustól függ, vannak olyan technikák, amelyeket a programok nem tudnak helyettesíteni. Véleményem szerint az eszközt kell a stílushoz igazítani, ki kell használni a technika lehetőségeit. Ha egy alkotó olyan képi világgal rendelkezik, amihez papír és kézi rajz kell, akkor nyilván nem dobhatja el a grafitot. A Majomdarálót nagyon sokáig kézzel rajzoltam, mikor áttértem az iPadre, észrevettem, hogy hiányzik a géppel készült munkáimból az eredetiség. Ezért csinálom félig így, félig úgy. Van, aki csak utómunkálatokat végez a gépen, mások az egész történetet digitálisan készítik el – nem feltétlenül lesz szegényebb a képregény, ha az alkotófolyamatból kiszorul a papír. A következő Majomdaráló-történet három éve született a Balatonon, és most jutottam oda, hogy megvalósítsam. Rengeteg ötletem van – nem hátrány, ha le tudom rövidíteni a megvalósításukhoz szükséges éveket.

Ezek szerint lassan, de folyamatosan dolgozol. Milyen az, a mikor nem megy a rajzolás?

Vannak olyan napjaim – szerencsére kevés –, amikor hiába fogok ceruzát vagy bármit, egyszerű nem megy. Onnantól fogva, hogy megvan a vázlat, egyébként is iparos munkává válik az alkotás. Ha megszületik az ötlet, és felvázolja az ember, már csak csiszolni kell a művet. A finomítások nagyon sokáig elhúzódhatnak – ez nagyon tud frusztrálni, mert dolgoznék máson, haladnék tovább, de még mindig ugyanannál a munkafázisnál tartok.

A képregények és a rajzolás mellett fontos része az életednek a zene. Mesélnél a Mézmocsár nevű zenekarodról?

A kilencvenes évek elején tagja voltam egy abszolút nem ismert zenekarnak. 2004-ben feloszlottunk, de a tagokkal továbbra is összejártunk. Észrevettem, hogy egyik volt zenésztársam, Farkas Dávid már nem csak énekel, hanem dalokat, zeneszámokat is ír. Öt évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy Dávid szövegeit meghangszereljük, és szerzeményeinket a közönség elé tárjuk. Így jött létre ez a formáció, aminek nevét egy Hamvas Béla-történet ihlette. Hárman vagyunk a zenekarban: egy énekes, két gitáros, a dob és a basszusgitár pedig iPadről megy. Huszonnyolc dalnál járunk, de egyetlen nótánk sincsen rendesen felvéve, viszont már koncerteztünk is. Szóval ha valaki tud egy jó fellépési lehetőséget, akkor ne habozzon meghívni minket!