A színház, ahol nem lehet kiszellőztetni

A színház mesterséges körülmények közötti szabadság – ezeket a mesterséges határokat, mint például a keretek közé szorított játékteret lépik át a lakásszínházak azáltal, hogy az alkotók a saját otthonukat maximálisan kihasználva csinálnak színházat. Bár lakásszínházak régen is voltak – gondoljunk csak a Nemes Nagy Ágnes otthonában helyet kapó alternatív színházra –, Dunát rekeszteni a műfaj képviselőiből nem lehet: a napjainkban működő hazai lakásszínházakat két kezünkön meg tudnánk számolni. Vannak köztük vidékiek, kezdetlegesek és olyanok is, amelyek évek óta töretlenül működnek a fővárosban: utóbbi kategóriába tartozik az AppArtMan LakáSzínház, amely három éve indult útjára. A maroknyi alkotókból álló, független társulat tagjai, Tóth Bernát Réka, Papp Katika és Jozifek Zsófi meséltek az AppArtManról, ahol egyszerre lakók, szervezők, szomszédok, műkedvelők, színészek, írók, rendezők, közönségszervezők, házigazdák, büfések, pultosok, portások és fotósok. Ugyanis ezekre a tevékenységekre összesen hárman vannak.

„Mindhárman vidékről származunk, fiatalok vagyunk, nők vagyunk, és sok különböző dologgal foglalkoztunk már, és foglalkozunk most is. Szeretjük a kortárs költészetet, az őszi estéket, répát enni és kínálni, nevetni, forralt bort inni és megosztani azokat az élményeinket másokkal, amik érdekesek, szépek, szomorúak, dühítőek vagy felkavaróak. Keressük, hogy miért szeretik az emberek a közösséget” – kezdi a beszélgetést Zsófi, az AppArtMan egyik alapítója, aki boldogan emlékszik az első előtti pillanatokra, azokra, amelyek megelőzték lakásszínházuk megálmodását. „Rékával egy egyetemre jártunk, ahol színháztörténet órákon ismerkedtünk meg közelebbről Halász Péter Dohány utcai lakásszínházával, ami a hetvenes években kényszerű megoldásként jött létre. Majd évekkel később egy véletlen folytán Andalúziában találkoztuk újra, és nagyjából innen indultak közös terveink.” A lányok első ízben egy nem hagyományos színházi térben játszódó előadást kezdtek el létrehozni, ezt követette a lakászínház gondolata. S mivel egyiküknek sem volt otthona Pesten, így adott volt a közös albérlet keresése, miközben a cél ott lebegett a szemük előtt. Az AppArtMan pedig megnyílt a közönség számára.

Bár Katika az első évadban már alkotóként vett részt a kezdeményezésben, csak később lett oszlopos tagja a csapatnak: „Miután befejeztem az iskolát, mindenkitől azt hallottam, hogy hogyan nem lehet elhelyezkedni a színházaknál. Majd amikor Réka és Zsófi behívott az előadásba, megtaláltam a helyem: rátaláltam egy szigetre. Tehát elhelyezkedtem. Akkor a legnagyobb dolog az volt, hogy ez a két lány, akinek a munkásságát nyomon követtem egy éven át, bizalmat szavazott nekem, és mára egy közös projektet viszünk.” Olyannyira, hogy Katika a negyedik évad kezdése előtt beköltözött a közös albérletbe. Igaz, ehhez hozzátartozik az is, hogy Zsófi addigra már a szomszéd lakásban lakott. Az új tag – ha jobban tetszik, lakó és alkotótárs – már nagyon várta, hogy kipróbálhassa, milyen ott élni, ahol koncertek, előadások és kezdetben idegen emberek vannak: „Ha őszinte akarok lenni, engem az első hónapok megviseltek. De amikor a közönség belép az ajtón, és megnézik az előadást, majd ott maradnak beszélgetni, az mindent fölülír.” A közönség valóban hálás, csakhogy a projekthez a lakásszínház látogatóin kívül más segítségre nemigen számíthat a csapat. Ám láthatóan ezen is felülkerekedtek. „Lehetne mesélni arról, hogy mennyi kerületi önkormányzatot kerestünk fel a tervünkkel, mennyi lakást néztünk meg, milyen kompromisszumokat kötöttünk az évek során, és hányszor költözködtünk a négy év alatt. De szerintem ezeknél sokkal fontosabb dolgok is történtek velünk, és azok mind a körülöttünk levő emberekhez kapcsolódnak: azokhoz, akik fantáziát látnak ebben a kezdeményezésben, akik szeretettel visszajárnak, pogácsát sütnek, és az előadás után még órákig beszélgetnek egymással, velünk, miközben valahogy csökkentik a világ idegenségének érzetét. Legalábbis bennem mindenképp. Továbbra is béreljük a lakást, ahol zajlanak az események. Nyilván könnyebben menne, ha lenne egy saját helyünk, de ez ma Budapesten inkább csak álom, mint cél” – meséli Réka. Mégsem hagyja el őket a lelkesedés. Sőt, egy-egy közös este után a mai napig madarat lehet fogatni velük. Reggel pedig hiába kell korán nekilátni a napnak, egy előadás után jobban esik felkelni, elindulni, mosolyogni. Mindehhez viszont szükség volt szabályokra is. Tekintve, hogy a lakásszínház egy pontosan ugyanolyan 40-50 nm-es alapterületű, falakkal körbevett tér, amelynek a szomszédságban mások élnek, mint bármelyik másik lakás, a következő rend alakult ki, amely a közönségre is vonatkozik: az előszobában le kell venni a cipőt, a későn érkezők nem mehetnek be, szelektíven kell gyűjteni a szemetet, figyelni a szomszédokra, illetve a fogyasztanivalókat közösen dobják össze, és a pontos címet csak regisztráció után tudhatják meg a nézők. (Ez utóbbi a riport készítésére is érvényes volt.)

Elsőre meglepődöm, majd egyetértek, amikor Zsófi arról beszél, hogy bár az alkotás szabadsága esetükben határtalan, a hely annál több korlátot tartogat, hiszen minden tér behatárol, csak másképp. Sok mindent lehet variálni, mozgatni a lakásban, de mégis csak egy ötödik emeleti lakás marad. Nem lesz belőle középkori várrom vagy búvároktató központ. Vagyis a színházjellege nem annyira szabad, mint egy üres, fekete térben. Vitathatlanul vannak korlátai a befogadható eseményeknek, például a monodrámák és a néhány szereplős lélektani drámák esetében a csapat könnyen ki tudja használni a lakás előnyeit, míg a sok technikai bravúrral dolgozó előadásoknál inkább a hátrányait érzik a rendelkezésre álló térnek. Mindez persze zenei és irodalmi eseményeknél nem akkora kérdés, de itt is számít, hogy valakiknek a nappalijában jön létre. A befogadható nézők száma huszonöt–harminc között mozog, ennélfogva az alkotóknak – a kőszínházakkal ellentétben – arra is figyelniük kell, hogy a pillanatok alatt megtelt „nézőtér” mellett legyen tere a játéknak, és hogy az előadás után maradjon kedv a beszélgetésre. A lányok jelenleg havi három-négy eseményt tudnak felelősséggel lebonyolítani, és ennél többet egyelőre nem is szeretnének. Fontosnak tartják a saját határaikat, hogy meddig öröm a lakásszínház, és mettől muszáj.

Amikor felmerült a kérdés, hogy mégis miért jobb lakásszínházban rendezni, játszani – már ha jobb –, mint egy klasszikus értelemben vett színházban, olyan őszinte mondatok hangzanak el, hogy egy csapásra érhetővé válnak az okok – ahogy az is, hogy erről csak szentimentálisan lehet nyilatkozni: „Attól, hogy csináljuk a lakásszínházat, egy kicsit könnyebbek számomra a mindennapok és azok nehézségei. Én a kínos pillanatokat is szeretem, a tisztázatlan helyzeteket, amikor zavarban vagyunk az ajtóban, nem tudjuk, hogy tegeződjünk-e, nem tudjuk, hogy emlékeznünk kellene-e egymásra, nem tudjuk, mit mondhatnánk, pedig valamit nagyon szeretnénk… Lehet, hogy bizarr, de sokszor azt veszem észre, hogy keressük ezeket a kibillentő pillanatokat – itt van belőlük bőven. Gyerekkoromban olvastam egy mesét egy kisfiúról, aki a kamrában kialakított magának egy meseteret, ahol mindenféle kalandokat átélhetett. Amikor bement a kamrába, elutazott, megélt dolgokat, amik hatottak rá, a személyiségére, a döntéseire, a kapcsolataira. Nekem ilyen a lakásszínház: ahány esemény, annyi világ tárul fel” – mondja Zsófi. Azok a történetek is elképesztően fontosak számukra, amik a vendégeken keresztül érkeznek, amiket ők mesélnek a konyhában vagy az előszobában. Minden, ami a lakásban történik, formálja azt és a következő eseményeket. Az embereket nem lehet másnap kiszellőztetni.

A lakásszínházba bárki eljöhet, meglesheti a kilátást, kényelmesen helyet foglalhat a lányok kanapéján, miközben részesévé válik az előadásnak, amelyből jelenleg két saját van repertoáron: az Ellas duó koncertje és a Tavaszi Szél című kortárs versekre épített előadás (utóbbi legközelebb december 15-én látható). Viszont a meglévő darabok mellett a Trainingspot Társulat is rendszeresen tart előadásokat a lakásban, például a Helyettem élsz című monodrámát és a RePlay című darabot.

Végül még egy érzés felszínre tör, amelyet Réka fejt ki. Amikor az emberek idejönnek, megnéznek egy előadást vagy meghallgatnak egy koncertet, esznek, isznak, beszélgetnek, az erkélyen elszívnak néhány cigarettát, megnézegetik a polcra kitett könyveket, némelyikbe belelapoznak, kérdeznek, a lakásban töltenek valamennyi időt, aztán hazamennek, látszólag semmi különös nem történik, mégis a lakók ezt továbbviszik magukkal.

Leadfotó: Tóth Bernát Réka