Telefonozó Eurüdiké, régimódi Orfeusz

Ha jól tudom, nem vettél részt táncképzésben. Hogyan kerültél mégis közel a műfajhoz?

Négyéves koromtól kezdve van kapcsolatom az előadóművészettel. A szüleim folyton olyan közegekbe vittek, ahol az életem részévé válhatott a színpad annak ellenére, hogy nem jártam művészeti iskolába. Ez nagyon nagy szabadságot adott, hiszen hiányoztak azok a korlátok, amelyeket egy táncképzés állíthatott volna fel bennem. Helyette nagyon különböző helyzetekben sokféle emberrel találkoztam, akiknek nem csak a tánchoz volt közük.

Hogy kell ezt elképzelni? Énekesek, színészek vettek körül, és tanítottak?

Hosszabb ideig mentorált Wimmer Éva, aki számomra akkor egy igazi polihisztor volt, erős személyiségéből adódóan megosztó karakter. Gálaműsorokkal egybekötött tehetségkutatókat szervezett a kilencvenes években olyan népszerű helyeken, mint a Vigadó vagy a Kongresszusi Központ. Ezeken színészek, énekesek és akkori celebritások moderáltak, a fellépők pedig fiatal tehetségek voltak. Éva országszerte adott lehetőséget több korosztályban a gyerekektől a fiatal felnőttekig, hogy nyári művésztárborokban és később ezekben a nagyszabású műsorokban színpadi körülmények között bemutatkozhassanak. Tényleg minden műfaj szerepelt: tánc, ének, zene, rajz, amit el tudsz képzelni. Én kilenctől tizennégy éves koromig tartoztam ebbe a csapatba, és rettentő nagy hatással volt rám ez a sokszínűség. Most is egy ilyen rendszerben gondolkozom: amiben az egyes műfajok hozzátesznek egymáshoz, és kiegészítik egymást.

Sosem okozott nehézséget, hogy nem tartoztál a hagyományos táncos közeghez?

Voltak akadályok, főleg azokban a helyzetekben, amikor úgy éreztem, hogy számít az intézményes közeg az előrelépésben. De nem bánom, hogy így alakult, sok izgalmas művésszel találkoztam az eddigi utamon. Azt hiszem, sokkal szabadabb szemléletet tudtam elsajátítani, mint, mondjuk, ha a balettintézetben tanulok, ahova egyébként nem vettek fel.

Szóval, a tánc nem volt része intézményes keretek között az életemnek, nem az volt a fő tevékenységem. Olyan gimnáziumba jártam, ahol a nyelv volt a fő területem. Ez segített abban, hogy mára már otthonosan dolgozom nemzetközi koprodukciókban angol és német a munkanyelven, és jelenleg külföldön élek.

Ehhez jön hozzá a mozgás nyelve, amire Orfeusz és Eurüdiké történetét fordítottátok le Grecsó Zoltánnal közösen. Hogyan találtátok meg magatoknak ezt a témát?

Zolival tizenhárom éve ismerjük egymást és dolgozunk együtt. Rengeteg előadásban szerepeltünk, és gyakran osztották ránk egy pár szerepét. Jól működött a közös munka, ezért arra gondoltunk, hogy készíthetnénk egy saját produkciót, aminek mi alakítjuk ki a koncepcióját, és mi is táncoljuk el. Biztosak voltunk benne, hogy szerelmi történetet szeretnénk színpadra vinni, de a témát keresni kellett. Sokat olvastunk és konzultáltunk, és végül Orfeusz és Eurüdiké történeténél kötöttünk ki.

Miért ez lett a befutó?

Megtaláltuk Jean Anouilh Euridike című drámáját, aminek nagy szerepe volt a választásban, ez is lett aztán a kiindulópontunk. Aztán megnéztük, milyen operafeldolgozásai vannak a történetnek, mennyi különböző librettót írtak erre a témára – ezerfelé mutat a történet. Már önmagában az is nagyon izgalmas, hogy egy mitológiai sztorit a különböző korokban hogyan értelmeztek az egyes alkotók. Erre vállalkoztunk mi is: jelen időbe akartuk tenni Orfeusz és Eurüdiké történetét.

Hogyan meséltek történetet táncban?

Pont az a lényeg, hogy ne egy eltáncolt történetet mutassunk a nézőknek. Azzal rárakódna egy mesterséges, klasszikus réteg is a témára, mi pedig pont az ellenkezőjét akartuk: mai mozgásra lefordítani Orfeuszék sztoriját. Arra koncentráltunk, milyen az, amikor más a ritmusa egy nőnek és egy férfinak. Amikor a férfi hagyományosabb értékeket képvisel, a nő viszont a 21. század tempója szerint él. Milyen az a mai pulzáló Eurüdiké, aki mellől lemarad Orfeusz, a férfi, aki nem tudja felvenni élete nőjének tempóját? Ezt az időeltolódást és értékrendbeli különbséget vittük színre. Meg azt, hogy hogyan szűnik meg közöttük az idill, és hogyan próbálják megtalálni a közös nevezőt, ami elé akadályok gördülnek. Kilenc hónapig próbáltunk és kerestük azt a mozgásnyelvet, ami a tinderező generációnak is ismerős, hozzájuk is szól.

Milyen szerepe volt ebben az Anouilh-drámának, mit tett hozzá a koncepciótokhoz?

Abban 20. századi helyszínek és karakterek vannak: resti, vándorszínészek és számunkra is ismerős terek szerepelnek benne. Ezt a szöveget olvasva könnyebb volt áthelyezni mai időbe és térbe a történetet: elképzelni, mit iszik a mai Eurüdiké, hogy tartja a kezét, hogyan beszél az anyjával. Egyszóval abban segített, hogy hús-vér lényeket jelenítsünk meg a színpadon, akik nem csak egy klasszikus ideának felelnek meg, vagy egy koncepciót szolgálnak ki.

Általában nem szimpla táncelőadásokat hozol létre, bármilyen formációról is legyen szó. Az #Orfeusz #Eurüdiké ben milyen csavarral éltek?

Ahogy legtöbbször, itt is a videóhoz nyúltam. Dömölky Dániellel, az előadás látványtervezőjével forgattunk egy kisfilmet, amiben a két szereplő közti idillt mutatjuk be: azt az állapotot, ami pokolbéli utazásuk előtt állt fenn. A videóval, ami a közönséget fogadja, időn és téren kívülre helyeztük a szerelmüket, ezzel némileg távol helyezve a karaktereket. A videónak nagyon más a vizualitása, mint a színpadi eseményeknek, viszont a hangulata visszaköszön. Jó eszköz volt ahhoz, hogy egyszerre mutassuk meg azt, ami már nincs, és teremtsünk meg egy hangulatot, ami a színpadon folytatódik.

Az #ORFEUSZ #EURÜDIKÉ három éve műsoron van, ami egy táncelőadásnál rettentő nagy dolog. Ráadásul debütálása óta telt házzal fut, február elsején pedig 30. alkalommal élvezhette a közönség a produkciót. Ritka az a független formációban született előadás, ami ilyen kitartóan szerepel egy játszóhely repertoárjában, hiszen egyre több a darab, és egyre kevesebb a helyszín. Az #ORFEUSZ #EURÜDIKÉ mégis havonta műsoron van, és nemzetközi érdeklődést is kiváltott: júniusban Finnországban szerepel a Kuopio Fesztiválon. Magyarországon legközelebb március 22-én látható a Vígszínház Házi Színpadán.

Leadfotó: Dömölky Dániel