Gyűlik, gyűlik az energia...

A Színművészeti elvégzése után Miskolcra szerződtél. Öt évet töltöttél ott, ami elég soknak számít ilyen fiatalon. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Ez alatt az időszak alatt felnőttem. Miskolc mellett az volt a fő érvem annak idején, hogy nem kell majd végigjárni a hierarchikus létrát, hisz akkor ott egy új társulat szerveződött. Pályakezdőként rögtön mindenféle minőségű, nagyságú szerepet eljátszhattam: mesedarabban, prózai előadásokban, musicalben, operettben a kis karakterszerepektől a főszerepen át a címszerepig mindenben kipróbálhattam magam. Ha végigjárjuk az egyetem öt évét, kapunk egy színész diplomát, de nekem ezek a Miskolci Nemzeti Színházban eltöltött évek mutatták meg, hogy valóban színésszé lettem. Nagyon sok szeretetet kaptam a nézőktől, a kollégáktól. Sosem fogom elfelejteni. Érdekes megtapasztalni önmagát az embernek a mindennapokban ezen a különlegespályán. Most pedig újabb kérdés, hogy vajon a pálya is alkalmasnak tart-e arra, hogy színész legyek.

Evidencia, hogy ha Miskolcon megfeleltél, akkor menni fog máshol is?

Engem meggyőzött. Eléggé nagy kanállal merítettünk ott az öt év alatt: sok színésszel, rendezővel dolgozhattam együtt, rendkívül termékeny időszak volt. Mindenki nagyon nyitott volt a másikra. Mindenkinek új volt a szituáció, és nagy lehetőséget látott benne.Az egész helyzetben volt valami egyenlőség: elfogadtuk, hogy most mindenki próbálkozhat, néha nagyobbat nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér, így van arra is esély, hogy nem fog jól elsülni. Jól sült el – és rettentően izgalmas volt.

Nem csinálnád másképp, most is Miskolc mellett döntenél?

Emberpróbáló volt, de ma sem döntenék másképp. Nagyon jól jött akkor az az őrült színházi tempó. Az addig tanultak ott lettek bennem igazán megcsiszolva. Az ott megéltek miatt nem kérdőjelezem meg ma, hogy alkalmas vagyok-e a pályára, hogy tudnám-e ezt csinálni. Tudom, hogyha jönne most egy főszerep, akkor könnyedén megbirkóznék vele.

Sok pályán töltött év után jött az életedbe a filmezés. Beleszerettél a kamerák előtti játékba?

Valóban hosszú várakozás előzte meg. Hívtak ugyan castingokra, de a legtöbbször nem tudtam elmenni a miskolci elfoglaltságaim miatt. Egyszer egy film kapcsán még hajnali castingot is beiktattunk, meg is kaptam a szerepet, de végül mégsem tudtam elvállalni, mert nem volt elég szabadnapom. Aztán ahogy felmondtam Miskolcon, egyből jött a lehetőség. Érdekes, hogy előtte az volt a prekoncepcióm, hogy túlságosan sötét, túl kontrasztos vagyok – túl erős állítás ahhoz, hogy egy nagyobb szerepet eljátszhassak egy filmben. Maximum karakterszerepeket reméltem, és úgy gondoltam, hogy nekem még egy hosszú út, mire finomodik annyira a formanyelvem, hogy alkalmas legyen a vászonra. Most már alig várom, hogy újra forgathassak.

Az elmúlt két évben milyen filmekben játszottál?

Két filmben szerepeltem. Az egyik egy tv-film volt, a másik az Oscar-díjas Deák Kristóf új rövidfilmje, amit egy hónapja mutattak be a Friss Hús fesztiválon, és most utazik Japánba. Úgy tudom, hogy a film jogait az RTL Klub vásárolta meg, ott fogják műsorra tűzni.

Ebben te játszod a női főszerepet. Milyen volt egy Oscar-díjas magyar rendezővel dolgozni?

Érdekes volt megélni, hogy Kristóf talán inkább keresgélő volt, mint én. Azt hittem, hogy majd a forgatás alatt csak pislogok és végrehajtok, hogy én leszek a nagyobb deák. Jó volt látni, hogy még egy ilyen díjjal a zsebében is ugyanolyan nyitott és kíváncsi a világra, a pillanatnyi intuíciókra, mint én vagy bárki más. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azt hittem, tudom, mit lehet ebből a nem túl nagy szerepből megmutatni. De azt nem tudtam, hogy egy forgatás alatt mennyire megváltozhat egy szerep, mennyit alakul még a vágóasztalon is. A kész film, a végeredmény teljesen más lett, mint amit annak idején én a forgatókönyvből kiolvastam.

Milyen ezt megélni? Egy színész olyan védtelen lesz, ha az anyaga a vágóasztalra kerül.

Nagyon érdekes volt. A színházi előadásokról gyakran készül videó, tv-felvétel, és soha nem volt tragikus érzés visszanéznem magam. Nem zavart, tudtam magamtól elvonatkoztatva látni azt a másik embert, akit játszottam: élvezni, nevetni rajta. Kifejezetten szerettem megnézni az előadásaim felvételeit a hibáival, a pillanatszerűségével együtt, mert sokat tudtam tanulni ezekből. A film azért is más, mert itt a holnapi előadáson nem finomíthatok, nem javíthatok, nem gondolhatom máshogy. A film egy pillanat örök lenyomata, és ha az a pillanat nem tetszik, akkor kicsit nehezebb ezt elfogadni. A Csandra szekere című tv-filmben volt egy jelenet, ahol én nagyon erősen éreztem, hogyan kellene eljátszanom a szerepet. Segítségemre volt benne a zene: énekelnem, dúdolásznom kellett benne, amikor készülődtem egy találkozóra. De itt a rendező bizony nem ugyanazt gondolta, mint én, és a filmben végül az a verzió szerepel, amit én csak az ő kedvéért játszottam el a forgatáson. Érdekes, hogy azóta több zenész ismerősöm felhozta ezt a jelenetet azzal, hogy a dúdolás ott nem sikerült hitelesen. Egy zenei kérdésről volt szó, amiben most sem értenénk egyet.

Ugye a rendező a főnök, ha a szerep megalkotásáról van szó?

Főleg a színházi próbafolyamatban jól tetten érhető, hogy ha jól dolgozik, eljön az a pont, amikor a színész igenis többet fog tudni a szerepről, mint a rendező, akinek a próbafolyamat elején volt nagyobb ismerete róla. Egy jó közös munkában a rendező visszatükrözi ezt, hogy elindulhasson a szerepalkotásnak egy újabb fázisa, ahol már úgy beszélgetnek ketten a szerepről, hogy egymást emelik magasabbra. Szeretem azokat a rendezőket, akik mernek magamra hagyni kicsit, kíváncsiak rám, és nem érzik úgy, hogy az egójuk útjában áll, hogy ugyanúgy bízzanak bennem, ahogy én bennük. Nyilván egy idő után egyedül maradunk a szereppel, és nem fogja senki a kezünket, de nekem mindig is a próbafolyamat és ez a jellegű munka volt a legeslegizgalmasabb.

Kivel érezted eddig, hogy jól működik ez a fajta munka?

Zsótér Sándor tanárunkkal, akinél több év munkájába telt, de megtanultam, hogy nincs kis szerep, nincs kis feladat. Ha vele dolgozom, tudom, hogy a határ a csillagos ég, hiszen minden ember mélységek kiaknázhatatlansága, és ő engedni fogja, hogy megmutassak ezekből valamit. Az egyetlen korlátot az idő jelenti, mert nem mindegy, hogy egy percem vagy fél órám van egy karakter eljátszására. Minden más csak rajtam, a tudásomon, a szívemen, az olvasottságomon múlik. Rusznyák Gáborral is hasonlóan jó és termékeny volt minden találkozásom.

Mi volt a legjobb szereped, amit szívesen játszanál még?

Nem érzem azt, hogy bármelyiket folytatnom kellett volna. Pont így kellett lennie. A véletlenekben sem hiszek. Volt olyan csodám, ami egy hétig, egy hónapig, egy évig vagy a bérletek kijátszásáig tartott. Nem ez számít. Ha szükségem van ezekre a mondatokra, akkor visszahozom bármikor: elmondom az ablaküvegnek, a szerelmemnek, a tengernek. Az effajta emlékezéshez nem kell reflektorfény. Elisa Dolittle-nek lenni egy csoda: hercegnő válik egy virágáruslányból. Nekem is csoda volt ezt eljátszani. De a legfontosabb ebben számomra az volt, megtapasztalhattam, milyen egy címszerep megformálása. Utólag azt éreztem, hogy „naná, hogy én vagyok Eliza Dolittle”. A későbbi miskolci években arra is rájöttem, hogy lehet vágyni szerepekre. Lehet kérni egy rendezőt, egy igazgatót, hogy vegyen elő egy darabot, mert a színészi fejlődéshez szükséges ez vagy az a szerep, vagy meghívást érez rá.

A te külsőd talán nem a kislányos szerepekre predesztinál, mégis megtaláltak az ilyenek is.

Ez is nagyon szélsőségesen volt jelen eddig a pályámon. Utolsó évadban is Momót játszottam Miskolcon, ahol elhangzott a számból a mondat, hogy „nyolc és háromnegyed éves vagyok”. A gyerekek erre meggyőződéssel mondták, hogy tudják, hogy igazából tizennégy vagyok.

A mai napig játszom egy tizenhat éves lányt a Belvárosi Színházban. Novák Eszter, a volt osztályfőnököm is azt mondta, hogy negyvenéves koromig vinni fogom ezt a külsőt, amit kortalanul használhatnak.

Tényleg simán el tudnál játszani egy negyvenéves nőt.

Szívesen tenném. A következő egy kilencvenéves boszorkány lenne! Azt még nem tudom pontosan, hogyan kellene megfogalmaznom magamban egy hatvanévest, de a hetvenre már lenne ötletem.

Miskolcon gyerekdarabokban is kellett játszanod, ami sok színész számára csak nyűg. Hogy viszonyultál ezekhez?

Miskolcon kultúrája van a gyerekelőadásoknak. Ott nem kellett versengeni a gyerekek figyelméért, mert óvodások, iskolások felkészülten, érdeklődően voltak jelen. Nem az udvarról rángatták őket be, hogy letudják a kötelező színházlátogatást, hanem várakozás előzte meg az előadásainkat. A középiskolásoké volt a főpróbabérlet, ilyenkor erős visszajelzéseket kaptunk ettől az őszinte korosztálytól. Miskolc kivételes hely ilyen szempontból is.

Mennyire volt tudatos döntés, és megbántad-e, hogy a szabadúszást választottad?

Nem bántam meg, de most épp nagyon várom az újabb lehetőséget. De nemcsak várom, hanem kopogtatok is. Lehet, hogy nem a megfelelő helyeken tettem, mert még bőven van szabad időszakom az évadban. Furcsa világot élünk: kicsit fontosabb most a celebritás, mint ahogy az az én személyiségemből fakad. Nekem úgy sincs kedvem celebvízekre evezni, hogy tudom, könnyebb lenne az érvényesülés, ha csinálnék egy-két megfelelő sorozatszerepet, vagy beházasodnék ebbe a szakmába. Magam választottam ezt az utat, de amikor otthagytam Miskolcot, akkor sem volt annyi felkérésem, hogy tudjam, biztosan meg fogok tudni élni belőlük. Nem vágyom vissza, nincs bennem olyan érzés, hogy rosszul tettem volna, mikor a váltás mellett döntöttem. De tény, hogy nehezebb most, és összeteszem a kezemet, hogy nem szorulok rá, hogy bármit válogatás nélkül elvállaljak. Nagyon remélem, hogy csak percek kérdése, és lesz elegendő munkám erre az évadra. Ígéret van a levegőben, de biztosat nem tudok. Különben is, én csak akkor hiszem el ezeket, ha már lement a függöny – akkor lesz biztos. Addig folyamatosan készülök, és karban tartom magam.

Mivel töltöd most a napjaidat?

Rengeteget olvasok, erre is vágytam már régóta. Próbálkozom más műfajokban, külföldi filmek, reklámok castingjain veszek részt. Most több időm van a testemre, az egészségemre, a táplálkozásra, sportra, futásra vagy a családi állapotok rendezgetésére. Harminc vagyok, és nem szeretnék csak színésznő lenni, jó és rossz értelemben sem.

Járok énektanárhoz, és csak mert nem vagyok most annyit színpadon, nem érzem magam kevésbé színésznek. Én már a felvételin is azért imádkoztam, hogy meg tudjam mutatni, mi vagyok, ki vagyok. Ők arra mondhassák meg, hogy kellek, vagy nem. Aztán négy év múlva a Lépésről lépésre című vizsgaelőadásunkban azt mondtam, hogy ha azt fogom érezni tíz év múlva, hogy nem kellek a pályára, akkor nem fogom erőltetni. Ez nem csak rólam szól. Most az látszik a képleten, hogy éppen kevésbé van rám igény, havi hármat játszom, maximum nyolcat, holott Miskolcon negyven előadás is megvolt havonta. Én a jelenlegi helyzetet úgy értelmezem, hogy most időt kaptam arra, amire akkor nem volt energiám, és most felkészülhetek nyugodtan a jövő elvárásaira. Tudom, hogy ez egy rákészülési időszak, mert gyűlik, gyűlik az energia bennem, és az majd egyszer érvényesülni fog. Remélem, hamarosan! A castingvilág eddig nagyon pozitívan fogadott, sokszor ott vagyok a shortlisten. Nem tudom azt mondani, hogy negatív élmények érnek.

Sok színész külföld felé fordul mostanában. Neked vannak ilyen ambícióid?

Minden külföldi film érdekel, ami itt forog Magyarországon. Viccet félretéve: gyerekkoromban francia filmkarrierről álmodoztam, a franciatudásomat lehetett volna a színművészettel egyesíteni. Most már reálisabb vagyok, nem fogok elmenni. Nekem itt van dolgom. De ha netalántán nagyon hiányozna, akkor készítek itthon egy francia sanzonestet. Én, ha azt érzem, hogy el szeretnék mondani valamit, akkor el fogom mondani egy önálló estben, egy monodrámában.

Leadfotó: Zsámboki Anna