• június szürke madarakkal

    A hét verse a szerkesztők ajánlásával

    2014.07.06 — Szerző: Dimény-Haszmann Árpád

    Dimény-Haszmann Árpád versét őszinte vers­nyelve teszi az olvasó szá­mára szeret­hetővé. Az „őszbe tartó nagy szürke ma­darak” nem csupán a könnyen eljövő öreg­kor jel­képei a vers­ben, a szere­lem hajna­lára is vissza­utalnak. A szöveg egésze olyan, akár egy memoár.

  • Dimény-Haszmann Árpád

    június szürke madarakkal

    tűzd fel a hajad valami fényes csattal
    fiúnk lesz érzem vagy ne tűzd fel
    hagyd futni fürtjeid homlokodon
    öltsd magadra kék köntösöd
    suhogjon melleid kettős-dombja alatt
    a szívhang lágy zenéjével

    sétálj velem magasra nőtt fák között
    velünk bújócskázik az aszfaltszínű város
    sétálj velem azokon az utcákon
    ahol reggelre mindig visszatér a valóság
    ahol a lakásokban még ott az éj nyoma
    ahol a falon át hallgatják egymás életét

    sétálj velem e langyos szélben
    zizegjenek nekem ruhád pliszé fodrai
    ne hagyj kettesben a letelőfélben levő idővel
    a már őszbe tartó nagy szürke madarakkal
    mik név nélkül élnek akár az a haldokló almafa
    törzse szétnyílva mint kigombolt kabát
    de rücskös kérge még mindig szállítja az életet
    ahogy tested titokzatos növénytára
    kis kerek levelei zsenge és sima gallyai

    csak a föld ne lenne üres belül
    s üregeiben ne csatangolnának halottak
    hátukon az emlékekbe kapaszkodó élőkkel
    apám is ott egy zugolyban
    valami kidobott készülék szövevényes áramkörét bontja
    máskor moha-lepetten alszik a földben
    mely ködöt hozott júniusunkba
    s lám már őszbe tartanak szürke madarai

    köd és só rakodik ruhádra siessünk
    a lombjafosztott fák talán beengedik a fényt a lakásba
    maradjunk otthon mennyezet és padló nagy szemhéja közt
    hagyd aszfaltszínű ruhád csak bújj hozzám
    puha fürtjeiddel óvj mint fiadat
    kinek mozgása titkon veled tart
    s kinek érkezését mint tavaszt várjuk őszre

    bújj hozzám egymásra csukló testünket ne hagyd halni
    rejts el hol nem tépik fel bőröm név nélküli madarak
    hol földalatti medrekben nem leszek ázalag
    hess el sok szürke madár hess
    asszonykám mégis tűzd fel hajad valami csicsás csattal
    füled mögé tégy cseresznyét mert fiú lesz érzem
    minden ablakot elér a napfény bár fátyolos

    nem madarak szürke szárnya
    csak szemem zárult magába

    Dimény-Haszmann Árpád versét őszinte versnyelve teszi az olvasó számára szerethetővé. Az „őszbe tartó nagy szürke madarak” nem csupán a könnyen eljövő öregkor jelképei a versben, a szerelem hajnalára is visszautalnak. A szöveg egésze olyan, akár egy memoár. A lírai beszélő családjával együtt mutatkozik meg, velük együtt határozza meg önmagát, ahogy Orson Welles is írja: „Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.” Beletörődés, komorság és bánat olvasható ki a versből, de oly könnyedén, jól megfogalmazva, hogy feledteti velünk a romantikus verseszmény felbukkanó maradványait.

    Nagypál István


    E vers, noha nincs ötven soros, azt a látomásos-mítoszi hagyományt idézi fel, amelyet az ötvenes évektől induló hosszúversek képviseltek. A június szürke madarakkal közegében egy várva-várt születés jelzi a megújulást, a tavaszt az őszben. A térbeliség mélység és magasság a természetben: a fákat eléri a napfény, de a föld üregei, medrei csak a holtak és a mikroszkopikus élőlények számára adnak otthont. A születés, az emberi élet a természet része, de szemben is áll vele. Az ellentét az ázalag képe által bomlik ki, a versbeszélő el akar különülni attól a létformától, amely belső sarjadással és oszlással szaporodik, amely a föld alatt, a víz mélyén, vagy más élőlények(b)en élősködve létezik, s a halott testtől, amelyet madarak marcangolnak. Ám nem akar egyedül maradni, fontos számára a család: a nő és az utód.

    A tér mint test a vers gyakori motívuma, az emberi test olyan mint a fa, a testek egymásra csuklók, a lakás pedig egy nagy szem, amelynek szemhéja a padló és a mennyezet. A látás, a szem motívuma végig kiemelt helyet kap, a zárókép is egy szem, amely csukódik, akár a madarak szárnya.

    Pataky Adrienn


  • További cikkek