"De a gyümölcs legyen másé"

„Hagyjuk a megfelelő szavakat kigurulni két csend közé” (Zsenge című dal). Belőlem most az gurul ki, hogy az Innergardenért rajongani képtelenség. Ezt a zenét csak végtelenül szeretni lehet. Van hasonló élményed?

Talán inkább csak nehezebb a rajongás iránta, mert nem adja magát elsőre. Engem meg is találnak általában az ilyen zenék. Anno a TükeZoo – ahol Babarci Bulcsú dalait volt szerencsém kiegészíteni – is hasonló cipőben járt. Igaz, hogy én magam sem tudok mit kezdeni a rajongással mint olyannal, de kíváncsi szemekkel figyelem a jelenséget, ha szembejön. Én leginkább azt szeretem, ha látom, hogy egy-egy sor betalál valakinek.

Maradjunk a Zsengé nél, annak is a refrénjénél. „Ültess kertedbe fát, hogy lombjait tárja szét az ég felé, / Még ott leszek a magnál, de a gyümölcs legyen másé, legyen másé, nem bánom.” Ez az Innergarden-ars poetica?

Ez lehet akár a művészetnek is az egyik definíciója, bár mostanában, hogy bárki szabadon pancsikolhat a zeneipar felfújható medencéjében, valahogy senkinek sem áll a szájára a művészet kifejezés a témában. Félreértés ne essék, én sem felhúzott orral élek a kultúra elefántcsonttornyában, egyszerűen csak fontos a „gyümölcs” minősége. Nem viszek ki bármit a piacra, csak hogy eladjam. Játszottunk már tanárokból vagy épp borászokból álló közönségnek, és azt tapasztalom, hogy minden szakma lelkiismeretes képviselője „ott van a magnál”, a gyümölcs pedig másért terem. A cél, hogy elindítsak folyamatokat az emberekben, melyek során ők is megtalálják magukban azoknak a szavaknak a helyét, amelyeket megírtam, és az én történeteim összekapcsolódnak az övéikkel. Ez az izgalmas és nem feltétlenül mérhető.

Saját bevallásotok szerint a zenétek nem más, mint „dalok önmagunk szétszereléséhez és / vagy összerakásához”. Ez egy végtelenül intim folyamat, ráadásul nehéz szülés. Ti zenekari közegben végzitek ezt a teremtő vajúdást. Minden sebedet rábízod arra, akivel együtt zenélsz? Barátok vagytok?

Azt merném mondani, hogy igen. Nagyon hálás vagyok a sorsnak ezért a közösségért. Ami meg az intim alkotói folyamatot illeti, az kezdetben magányos művelet. Mire ott tart a dolog, hogy meg merem mutatni a készülő dalt a srácoknak, addigra már én is képes vagyok majdnem objektíven, kívülről figyelni, elengedni valamelyest. Érdekes látni, hogy mivé alakul a dal a kezük/kezünk alatt, ahogy a társak megtöltik a saját gondolataikkal, megoldásaikkal. Az is fontos, hogy csak olyan dolgot veszünk be a repertoárba, amivel mindenki tud azonosulni, ami átmegy a személyes szűrőn.

A 2014-ben akusztikus duóként induló Innergarden mára karcosabb hangzású, négy taggal teljes – dob (Findrik Dávid), basszus (Szalay Tamás Géza), hegedű (Ujvári László Lehel), gitár/ének (Restás Gergő) – összetételű zenekarrá formálódott. A hangszeres tudáson túl mi a zenekari tagok szuperereje?

Mindenki egy külön univerzum, és mindenki a maga módján bolond, szóval adott a jó hangulat. Lehel, a hegedűsünk tűnik például a leghiggadtabbnak, de belül hatalmas erők munkálnak. Nagy benne az életigenlés, és ez kigurul a keze alól a dallamaiban is. Szuperhősökben nem vagyok otthon, de legyen, mondjuk, ő a Fehérlófiából a Vasgyúró, aki a tüzes anyagot finom, míves dolgokká alakítja játszi könnyedséggel. Dávid, a dobosunk – maradva a hasonlatnál – lehetne a Kőmorzsoló, aki szépen maga elé veszi a hegyeket, és addig csépeli őket, míg a lepattanó kövek pont úgy koppannak a földön, ahogy ő akarja. Egyébként ő az, aki nagyon figyel és reagál mindenre. Ez nehéz pálya amúgy. Én is ilyesmi felfogású dobos voltam anno, azt hiszem. Csak ő ezt jól is csinálja. Szalay Tamás „Szasza” pedig legyen, mondjuk, a nagy Griffmadár, akinek mindig vetni kell a szájába egy ökröt vagy akó bort, miközben egyik világból a másikba visz. Hogy miért? Ő a zenekarban a soundfelelős. Mindig újít, sokat kütyüzik, kísérletezik, hogy még jobban szóljon – ezáltal nagy a tárgyak fluktuációja nála, innen a griffes hasonlat –, és közben irgalmatlan nagy sodrású a játéka.

Minden dalotok a közös(ségi) lélek, az általános emberi élettapasztalat egy-egy granulátuma. Szinte szükségszerű, hogy a népdalkincs az egyik forrás, melyből jó szívvel merítetek. Nem az aktuális, hanem az időtlen az, ami foglalkoztat titeket, igaz?

Nem gondolnám, hogy vakok lennénk a jelen dolgaira, de én már rég észrevettem, hogy gyakran egy másik meccset nézek, mint a kortársaim. Valahogy nem feltétlenül azok a dolgok lelkesítenek, mint manapság sokakat. Ettől persze nem leszek se jobb, se rosszabb másoknál. A népdal nekem fontos inspirációforrás, de szerintem már csak nyomokban fellelhető a zenénkben. Régebben nagyon rajta voltam a népdalok feldolgozásán, de manapság inkább az eredeti formájukban szeretem őket befogadni, élvezni. Az időtlennel való foglalkozás meg valahol találó, hisz’ az én történeteim is csak olyanok, amik megestek már annyiszor annyi más formában. Valahol mind ugyanazt az anyagot gyúrjuk. Nekem múltam, valakinek jelene épp, és persze van, akinek egy lehetséges része a jövőnek.

Az Átmeneti című dal is mintha arról árulkodna, hogy játszi könnyedséggel ragadjátok meg a különbséget örök és időleges között, ráadásul irigylésre méltó nagyvonalúsággal engeditek el azt, ami véges. „Ezen is túl leszel majd egyszer, ez is csak átmeneti kor, / Ez a város is csak díszlet, porig égő csipkebokor.” Tényleg ilyen könnyű tudatosítani, hogy minden elmúlik egyszer?

Könnyebb, mint az ember hinné. Ezzel nem mondom, hogy én annyira könnyen engedek el dolgokat, sőt. Ebben a néhány sorban amúgy egy saját életszakaszomat zártam le. És persze egy bizonyos személynek is íródott, aki meghatározta azt. Fura érzés belezárni egy szerelmet vagy egy pár napra, hónapra, évre elég érzést egy szövegbe – egyben félelmetes is, mert azt onnantól kezdve leteszed, nem cipeled tovább, hanem kirakod egy jól látható helyre, ahol az emberek majd kezdenek vele valamit. Mindenki kivesz belőle egy kis részt magának, amire épp szüksége van. Én meg minden dal után félek kissé, hogy nem lesz már több megírható. Egyébként most, hogy a saját soraimat idézed nekem, olyan érzés, mintha nem is én írtam volna őket. Pedig így volt. Van egy csomó vázlatom róla. De hát ez ilyen. Most már kívül van, saját életet él.

Erről két dolog jutott eszembe. Az egyik egy alkotásra fogékony ember frappáns mondása: a művész nem más, mint interface a puszta értelem és a transzcendens között. A másik az Innergarden bemutatkozó szövege, mely szerint a zenétek „határterületi terepmunka”.

Utálok bemutatkozókat írni. Mindig nagy kínban vagyok, mikor meg kell fogalmaznom röviden és hangzatosan, hogy mi is az Innergarden. Ez a szókapcsolat ugrott be egyszer, és kicsit arra a munkamódszerre utal, ahogy a dalok születnek. Azt mondhatnám, hogy van benne szent és profán rész. A szikrát szerintem kapjuk. Az ilyen pillanat pedig ajándék, ünnep, másállapot, amiből persze ki kell jönni, hogy az a pár szó, ami elindítja a dal születését, testet kaphasson, ami alkalmas erre a világra. Ez meg már munka, ami közben elmész a szélekig magadban. Az Innergarden stilárisan is egy sokszínű dolog. Ez annak is köszönhető, hogy én magamat nem tudom egyik stílushoz sem kötni szorosan. Sok minden érdekel, és gyönyörködtet a változatosság.

Az meg, hogy a művészember interface… – ezzel abszolút tudok azonosulni. Én erre azt a gondolatot szoktam idézni, hogy: „Légy üres, mint a nádszál, amin átfúj az Isten lehelete”. A színpadon lenni is valahogy így jó. Nem magamért vagyok fent elsősorban. Mondhatni, a dalok eszköze vagyok, hagyom a bennük rejlő gondolatot kiáradni, és mire vége a koncertnek, kellőképpen üres vagyok. Jó esetben aztán az emberek meg visszatöltenek.

Megütötte a fülemet a Kelet-európai csajozós dal „kelet-európai szomorúsága”, ami „beviszi rád a végső csapást”. Van különbség kelet-európai, nyugat-ázsiai, dél-afrikai, közel-keleti, észak-amerikai szomorúságok között?

Hm, így kontextusból kiragadva el lehet rajta gondolkodni. De A csajozós dal esetében azért ez más értelmet nyer. Ugye, megvannak a misztikusan szép-szomorú, enyhén ittas, sarokban dohányzó flegma srácok, akikbe az ábrándos lelkű lányok egyből beleesnek? Amikor levesz a lábadról ez a hrabali édes-bús, soha ki nem józanodó, lezser keserűség? Na ilyesmi ez: ironikus, kicsit pozőr. A földrészek szomorúsága meg érdekes gondolat. Ha más díszletek között szemléled azt, amit cipelsz, biztos másképp is mutat, de ez meg megint inkább egyéni, mint általánosítható.

„ Mi van, hogyha mégsem csak karcolás, ami most épp csak annyira fáj?” ( Mi van, ha című szám)

Hát, figyelj: remélem, hogy ilyen esetekben mindig van még egy dal, ami ezt a kérdést feloldja. Az én olvasatomban jelenleg a válasz: Mi lenne? Semmi. Megoldjuk. Úgy gondolom, hogy kellenek olyan karcolások, amik valójában mély sebek. Azon a kis térképen, amit felkarcolnak ránk az idők, szükség van Mariana-árkokra meg Himalája-csúcsokra is. Amikor ezt a dalt írtam, épp a harminchoz közeledtem. Nem mondom, hogy berezeltem, csak elgondolkodtató volt, hogy annyi mindennel el vagyok késve, amit szeretnék még. Most úgy látom, hogy ez nem feltétlenül egy kétségbeesett szöveg.

Most jöttetek haza a Völgyből. Milyen volt?

Én régóta járok a Művészetek Völgyébe, az Innergarden idén volt másodszor ebben a felállásban. Tavaly egyébként itt debütált a csapat. Mindig jó itt játszani. A Tilos Udvar fiatal, most induló helyszín: nem annyira zsúfolt, de a közönség nagyon odafigyelő és lelkes volt.

Április eleje óta gyakorlatilag nem múlik el hét fellépés nélkül. Nem szomjaztok némi gyógycsendre? Nem félitek a kiégést?

A kiégéstől még, remélem, nagyon messze vagyunk. Hozzá vagyunk szokva egyébként a sok fellépéshez. Anno dobosként volt, hogy hat-nyolc formációval kellett menni ide-oda, szóval ez a mostani menetrend így még elég laza. Amolyan bemelegítő évad volt ez. Ennél jóval többet is el tudnék viselni színpadból – dolgozunk is rajta. Azokat a csendeket pedig, amikre szükségem van, meg tudom teremteni magamnak. Szerencsére olyan helyen élek, ahol nyugi van. Emellett rengeteget olvasok, igyekszem víz közelében lenni. Egy ideje belekóstoltam a szakma másik oldalába, és lehet velem találkozni hangosítói minőségben is. Élvezem, de olykor ez az, ami tud sok lenni. Talán emiatt van, hogy otthon egyre kevesebbet hallgatok zenét.

Mit érdemel az a bűnös, aki megnyerte az Öröm a zene! tehetségkutató kecskeméti fordulóját ?

Mi alapvetően nem járunk tehetségkutatókra, de ez egy szerencsés pillanat volt. Jó látni, hogy a tehetségkutatás már nem olyan, mint tizenöt évvel ezelőtt. Most a feltörekvő érában olyan kiforrott produkciók vannak, akiknek már csak annyi kell, hogy megtalálják a saját közönségüket. Amit játszanak, az sokszor teljesen kész van. És hogy mit érdemlünk? Volt szerencsénk fellépni a kecskeméti Barackpálinka- és borfesztiválon, ami üdítő volt az egész éves klubozás után. Illetve bekerültünk az Öröm a zene! októberi országos döntőjébe, ami az Expón lesz. Kíváncsi vagyok, milyen lesz ott játszani – érzem, hogy valami újat kell mutatni.

A Nyúl ürege című, második EP megjelenése is közeleg, ami hozzátok méltóan egy gazdag belső felfedezőút allegóriájának ígérkezik. A Fűzfás , az Alkalmi és az Átmeneti című dalokat már megismerhettük róla. Mikor jön ki a lemez?

Rövidesen! Már keverés alatt áll, kész a borító, a fotóanyag… minden megvan, csak fel kellene tennünk az i-re a pontot. Régóta itt vagyunk a megjelenés kapujában, de mindig késlelteti valami. Teszem azt, stúdiós klipet forgattunk az Átmenetihez, szöveganimáció készült a Fűzfáshoz, vagy épp az Alkalmira koncentráltunk a rádiós bemutatkozás kapcsán. Aztán jöttek az új dalok, az meg nálam teljes emberes munka. Amikor írok, se látok-se hallok: a tolófájdalmak érkezésekor csak a dalszerzés létezik, csak az új számra koncentrálok. Legújabb dalunk, a Mellékhatás szövegét például több mint öt hónapig cipeltem – általában egy ilyen anyagot jobb egy levegővel végigvinni. A mi figyelmünk ennél a projektnél enyhén szólva elkalandozott. Előfordult, hogy sokáig állt a munka, mert a koncertek voltak épp fontosabbak. A nyár végére azonban mindenképp meg kell lennie A Nyúl üregének.

Hol kíséritek legközelebb az ember fia-lányát a „belső kertbe”?

Augusztus 4-én az Ellátóházban zenélünk a Lóci játszik előzenekaraként. 12-én Erdőbényén lépünk fel, és várható egy Gödör Teraszos koncert is. Szórványosan előfordulunk még a nyári szezonban, sőt a Petőfi Rádióban is egyre többször! Az Alkalmit jó néhányszor játszották már főműsoridőben – ez a dalunk tehát szépen növekvő kis organizmus az éterben.