Kitekintő betekintés

Hogy miképp is működött a szocializmus cenzúrája, és miért lehetett bármikor létjogosultsága ilyen önrendelkező alrendszereknek, nem tudni. De elképzelhetjük, miként látta egy fiatal az éra zenei világát, és hogy hogyan lehetett ebben a furcsa szürke légkörben megmaradni.

1970 nyara, már félúton járunk a szocializmus felhője alatt, de ezt a huszonkét éves Imi még nem tudja. Megszokta már a 3T, azaz a „tiltás, tűrés, támogatás” rendszerét, megtanították neki, hogy ez kell azért, hogy ne történjen megint olyan, mint ‘56-ban. Imi a szülei sufnijában tartja az NDK-ból csempészett mosógépét, amivel a saját és a környékbeli srácok farmereit varázsolja kőmosottra. Göndör haj magasodik a feje tetején, ami miatt megszólják, és katonának sem akar elmenni, mert hülyeség. Nem érti, miért nem szól valaki valamit. Vagyis érti, nagyon is érti, de a gyomorgörcs csak nő benne és a barátaiban. A Hofi Géza által megtestesített, óvatosan szókimondó karakter már nem oldja kellően a felgyülemlett feszültséget. Gyűjti a lemezeket, de az általa kedvelt zenekarok olyanok, amik a két rossz fajta T alá csúsznak a horizonton. Azért még talál zenekarokat, amik osztják a nézeteit, és az ő koncertjeik tartják benne a lelket, meg a mozi.

Egy ilyen koncert utáni éjszakán elaludt, és Aczél György mumusként mászott elő a szekrényéből álmában, fekete autó formájú cipőjével a „nemzet csótányára” taposva. Felriadva a hajnali napfény enyhítette a lidércnyomást egy kicsit, és felrakott egy lemezt. A szovjet Viszockij verses dalait hallgatta – felébresztette és meg is nyugtatta: vannak olyanok, mint ő. Tulajdonképpen mindenkinek lenne hangja, de ebben a valóságban senki sem beszélhet. Viszockijnak nem jelenhetett meg nagylemeze, színészként és gitárral kísért dalaival lépett fel néha kisebb helyeken, mivel politikai kritikáját nem szívlelte a vezetés. Apja a vörös hadseregben volt ezredes, aki ki is tagadta fiát. Imi apja járási rendőrfőkapitány volt, talán ezért kerültek a dolgok a helyükre a fejében, valahányszor meghallgatta a verses lemezt.

Ezután felvette a bakancsát, felkelt az ágyáról, és elment dolgozni a Pesti Gépgyárba. Kisebb maszek munkákat vállalt, és kiokoskodta, hogy szedheti meg magát és léphet le korábban, hogy ott legyen nyitásra az Ifiparkban. Korábban centivel mérték a lányok szoknyáját a bejáratnál, és szigorú szabályok között folyhatott a twistelés is, de egyre inkább szélesedett a mozgástér, és a hely a magyar zenei szcéna fellegvárává vált. Lemezt kiadni a még Kodály gondozása alatt működő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat tudott, ami később Hungaroton néven futott. A magyar könnyűzenéért Erdős Péter volt a felelős, aki ha eldöntötte, hogy valaki népszerű lesz, akkor az úgy is lett, aki pedig túl rendszerellenes volt, vagy elvette volna a teret az általa favorizált és támogatott zenekarok elől, az nem kapott lehetőséget. A Neoton japán sikereinek is ő állt a hátterében (az énekes Csepregi Éva Erdős felesége lett), Radics Béla, a Hobo Blues Band vagy a Beatrice pályafutását viszont ellehetetlenítette. Imi nem szerette Erdős Pétert sem, de próbálta megtalálni azokat a hangokat a kétes zajok közt, amik igazat mondanak. Az állandó kiábrándultság és a súlyos csöndek korszakában a P. Mobil is fellélegzés volt – Imi nem tudhatta, hogy 2004-ben az énekes beismeri, hogy a zenésztársairól információkat adott át az államhatóságnak, a rend őrei „Dalos”-ként ismerték. Persze, senkinek sem volt egyszerű, és valahogy túl kellett élni. El sem tudjuk képzelni, milyen úgy létezni, hogy ha valaki rosszat akar neked, akkor egy idő után az is lesz. De ez a képzelt riport nem is ezért készül.

Tehát a Netonon, LGT-n, Koncz Zsuzsán és Erdős Péter bűvkörén kívül létező zenészek egymás helyét vették át, és fluktuáltak a zenekarok közt. Egyik banda alakult a másik után, amíg el nem vágták alattuk a fát, vagy nézeteltérések nem adódtak. Ezen a napon, amikor Imi siet az Ifiparkba, épp Radics aktuális zenekara, az Tűzkerék ad elő Led Zeppelin-dalokat. Régebben a legendás gitáros úgy gondolta, hogy a közönség nincs kész ilyen fajta zenére, de már Hendrix- és Cream-számokat is játszottak korábbi bandájával, a Sakk-mattal. Imi semmiképp nem akarja lekésni, ahogy Radics a feje fölé emeli a gitárját, és a fogával szólaltatja meg. A gitáros Kapitány néven futott, és egy időben sokat játszott a Danuviában. Imi egy barátjával beszélget a parkba menet, próbálnak nem „közveszélyes munkakerülőnek” tűnni, de egy rendőr igazoltatja őket, és mivel munkaidőben mászkálnak, megkapják mindketten a „KMK” pecsétet a kiskönyvükbe. Nem zavarja őket, már nem számít. Folytatják az eszmecserét arról, hogy amikor Imi barátja egyszer a Danuviában járt, látta Radicsékat, a Geminivel játszottak együtt, és figyelte, ahogy a koncert után elcserélték a gitárjaikat: a geminisnél egy Gibson volt, amire Radics mindig vágyott, akkoriban Eric Clapton is olyannal képett fel. Imi barátja nevetve meséli, hogy a geminis nem tudta, mit tart a kezében, Duane Eddy-stílusban pötyögött rajta. A Kapitány felajánlotta, cseréljék el a gitárjaikat, még rá is fizet ötezer forintot. A srác belement, a Kapitány pedig repesett a boldogságtól. A g-húr helyére fölrakott egy h-húrt, a h-húr helyére egy e-húrt, hogy jobban tudja nyújtani a hangokat. Ezt fogják ma este meghallgatni. Izgatottak, de Imi feldob egy témát, ami megtöri a lelkesedésüket. Az Illés az angliai turnéjáról tért haza pár hónapja, és épp kezdtek volna egy filmet forgatni, aminek a zenei anyagát nagylemezen akarták kiadni, de ez nem történhetett meg. Sőt, eltiltották őket a fellépéstől nyolc hónapig. Nem adhatnak ki lemezt, nem játsszák őket a rádióban, ki tudja, meddig és miért. Csend lett. Egyikük sem olvasott erről – bár kevés újságot olvastak, mert az állami propaganda nehezen csúszott. Semmilyen nyilatkozat nem érkezett, köd borította az ügyet, csak később, még ugyanabban az évben egy „Sértett szentek, vagy Illésék és pofonok” című cikk magyarázta. A kultúrpolitika közölte álláspontját: „Illésék a BBC egyik műsorában meggondolatlanul, szabadszájúan fecsegtek, és ezzel az ellenséges propaganda számára szolgáltattak anyagot.” Ezután az együttes az egész évet karanténba zárva töltötte.

Meleg szél kezd fújni, ami lassan elhessegeti az aggódó gondolatokat, és már közel a park, ahol egy estére kiszabadulhat a két fiatal a szigorú rendszerből. Olyan szemekbe nézhetnek, amik ugyanazt látják, amit ők. Bátran dülöngélhetnek trapéznadrágjaikban, és arcukat magasra emelhetik, hogy a lenyugvó Nap süsse őket. Az eksztázis, amit ezeken az estéken átélnek, némán köti össze a fiatalokat. Az elégedetlenség és vágyakozás, a megkötött kézzel is tenni akarás megkeményítette az embereket, de a köztük feszülő falak is kitartottak. A belenyugvás olyan kétpólusú világot alakított ki, ahol barát, ellenség, lehetőség, ellenállás határai összemosódtak. A szabadság apró pillanatainak megélése zenehallgatáson keresztül lehetséges, és ez alakítja a jövőt, ami majd jobb lesz. Legalábbis ezt mondták.

Imi hazaérve lerúgja az utca porát, a zsebeit kiüríti: szalvéta egy telefonszámmal, harmincforintos koncertjegy, munkakönyv – benne az újonnan szerzett pecséttel. Mielőtt lecsukja a szemét, a telefonszám tulajdonosának arcát képzeli el, és reménykedik, hogy álmában nem változik Aczél György arcává.