„Mindegy, hogy Halász Judit vagy az Ördög játssza”

Öregszetek? A Keringő tisztára slágeres. Még gyerekkórus is van benne.

Régóta akartunk gyerekkórust tenni egy számunkba, és a Keringőnek jól is állt: slágeres volt, mégis úgy éreztem, ez még kell a refrénbe. Ahogy öregszünk, egyre fontosabbá válnak a dallamok, és egyre kevésbé a düh motiválja a zenénket – bár a mi munkásságunk mindig is inkább keserédes volt, mintsem dühös. Ideális esetben a zenélés arról is szól, hogy az ember minden albumon kicsit arrébb tolja a határait, és megpróbál valami olyasmit csinálni, amit korábban nem. A lemez utáni koncerteken begyakorlom a számokat, majd a következő lemeznél rájövök, hogy jé, még ezt a kicsit dallamosabb számot is el tudom énekelni. Ha nem vigyázok, a végén eljutok egy átlagos rockénekes szintjére.

Mi lesz így veletek tíz év múlva?

Részemről azért vannak fizikai korlátai annak, hogy meddig dallamosodhat a zenénk. Nem vagyok Pavarotti, de valószínűleg Mike Patton sem. Rokokó billentyűszóló és hatoktávos Zámbó Jimmy-ének nem lesz a lemezeinken, de hogy a stílusunkon belül merre fogunk továbblépni, azt az határozza meg, hogy mi esik jól. És most nagyon jólesik énekelni.

A dobosotok, Szűcs Péter a lányain szokta tesztelni, elég jó-e az Ørdøg-dalok grúvja. Te is?

Nálunk fordítva van: ők követelik, hogy hallgassuk apát. A gyerek jó tesztközönség, mert nincsen prekoncepciója. Ha beül valami a fülébe, akkor mindegy, hogy Halász Judit vagy az Ørdøg játssza, elkezdi énekelni. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a félkész demókat mutogatjuk a gyerekeknek, és amelyikre elkezdenek bólogatni, abból írunk számot. Egyszerűen csak örülünk, ha valamelyik kész dalt visszaéneklik otthon.

Te a félrehallásaikat is beépíted a dalszövegekbe.

A Keringőben a „Piros alma, anya rág” a kisebbik lányomtól, a 100x100000-ben az „okos(abb) szamár szenved” az idősebbtől származik. Utóbbi a „boldogok a lelki szegények” eufemisztikus megfogalmazásaként még igaz is lehet. De nem csak gyerekszájas elszólások kerülnek be a szövegekbe. Amikor A fele tréfa szövegét írtam, a kisebbik lányom fél napon keresztül mondogatta egy ételre, hogy „elfogyott”, és én önkéntelenül is beleírtam ezt a szót a dal refrénjébe. Egy dalszöveg kis mozaikokból áll össze, és az ember olyan hatásokból táplálkozik, amilyenek érik: versek, gyerekek, mások dalszövegei. A Fényhozóban például az „olvadó jégmező” sor a Black-Outtól van, a „hídverő” pedig a Kispáltól. Ha egy dal vagy egy szöveg nagyon hasonlít valamire, akkor két lehetőség áll előttünk: vagy kidobjuk, vagy pedig rájátszunk, és szándékosan valami olyasmit csinálunk, mint amire hasonlít. A Fényhozónál passzolt az előző rímpárhoz a jégmező, amiről egyből beugrott a Legyen, és akkor már inkább rájátszottam a párhuzamra.

A Mind ben egy egész versszakot írtál vendégszövegekből. Él benned egy kis Esterházy?

Él. Az első versszakot mások dalszövegeiből, Isten Háta Mögöttből, Kiscsillagból, Tankcsapdából, Hollywoodooból, Fish!-ből, a másodikat pedig versekből raktam össze. De ezt sokan csinálják, legutóbb például Márton Lászlónál láttam, aki A hamis tanú című könyvében pár bekezdésben mintegy mellékesen tovább írta Bodor Ádám Verhovina madarai című művéből az egyik főszereplő történetét. Engem az ilyesmi szórakoztat. Egy szöveg attól lesz jó, ha az ember magára tudja vonatkoztatni, és felfedezi benne az akár más dalszövegekre, akár a hétköznapi életére való utalásokat. Izgalmas, ki hogyan értelmezi ezeket. Múltkor egy lemezkritikában olvastam, hogy a 100x100000 az pont tízmillió, amitől a szöveg kap egy olyan értelmezési tartományt, ami nekem írás közben eszembe se jutott.

Én is úgy értettem, hogy Magyarországra utal az idézet: „az olyan nemzetségnek, mely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon”.

Van olyan dal, például az első lemezen a Melankólia, amelyben vannak áthallások Magyarországra, de a 100x100000 szövegét inkább magamra vonatkoztattam. Dilemmáztam, hogy beleírjam-e a refrénbe a „száz év magányt”, mert közhely már ez a szókapcsolat. Végül úgy döntöttem, hogy beleírom, de akkor játsszunk vele, és idézzünk a könyvből, mert csak úgy fog működni. Ott álltunk egy négyszáz oldalas könyvvel a kezünkben, hogy oké, de mit tegyünk bele? Végiglapoztam, és azt mondtam, hogy ha passzol, legyen az eleje és a vége. És passzolt.

Bérczesi Robi például sorokat szokott írni, nem teljes dalszövegeket, majd a magánhangzók ritmusa és a rímek alapján rakja egymás után őket, és a végén mindig kiadnak egy értelmes szöveget.

Ez nálam is hasonlóan működik. Eszembe jut egy-két sor vagy egy rímpár, ami megadja a szöveg dallamát, és amikor hozzáírok még néhány sort. Az is kiderül, merre halad a szöveg, és mit lehet majd belegondolni. A végét már tudatosan tapasztom hozzá. Nem szoktam leülni az asztalhoz, hogy na, én most írok valamiről egy szöveget. Én azokat a szövegeket szeretem, amik nem állítanak egyértelmű dolgokat, hanem mindenki máshoz kötheti őket a saját nézőpontjától függően.

Az Államtitkár első versszakának eredetileg nincs semmi értelme, példavers egy verstankönyvből, ami azt illusztrálja, hogyan lehet a ritmus segítségével memorizálni a verssorokat. „Úszik a felhő, államtitkár billeg a szélén / Műhold lóg a fülén – angyali harsona zeng / Rőtszínű hengerforma poroltót tart a kezében / S bajszán egy kisegér – kérdezi gyónt-e ma már”. Fricska is ez egyben azoknak, akik mindenben politikát látnak?

Részben fricska, de politika is van benne. Az eredetiben nincs, de a többi versszakot úgy próbáltam hozzáírni, hogy legyen némi közéleti színezete. Az államtitkár a második versszakban már küklopsz, és „egyszínű zsákmányforma világot tart a zsebében”. De ez a szöveg azért nem olyan, mint Kiss Tibi fiókban rejtegetett verse, de még csak nem is egy Forradalom, amiben a bársonyszékben ülő majmokról énekel a Quimby. Minket is érdekel, mi történik körülöttünk, de ennél direktebben szerintem felesleges belemenni a közéleti áthallásokba, különben tíz-húsz év múlva már nem fog semmit jelenteni. Másrészt magunk sem tudjuk, mi az igazság.

Ezek szerint a közélet hat a szövegeidre.

Akaratlanul is átszűrődik a hangulatomba. Van bennem egy jó adag optimizmus és életöröm, ugyanakkor valamiféle eredendő pesszimizmus is. Azzal szokta nyugtatni magát az ember, hogy ha meghal is egyszer, a gyerekeiben vagy a dalszövegeiben tovább él, de ha jönne egy kisbolygó, és nekiütközne a Földnek, mint a Melankólia című filmben, akkor még az írmagja is eltűnne mindannak, amit létrehoztunk. A globális pesszimizmus mellett pedig ott a keserűség, ami abból fakad, hogy látjuk, mi történik a közéletben. Elkeserítő belegondolni, hogy sok kérdésre azért nem lehet valódi válaszokat adni, mert ennyire szélsőséges a politika. Hogy egy egyszerű példát mondjak: nem vagyok a marihuána legalizálásának élharcosa, mert egyáltalán nem érint a kérdés, de ahol legalizálták, jó döntésnek bizonyult: a hozzá kapcsolódó bűnözés csökkent, némi adóbevételt is generált, az emberek meg nem lettek drogosok. Ha viszont nálunk valaki megpróbálná legalizáltatni a marihuánát, akkor jönne egy opportunista politikus, aki azt szajkózná, hogy ez drogossá akarja tenni a gyerekeinket. Ez pedig senkinek nem hiányzik, így aztán nem is áll elő senki ezzel az ötlettel. De ez így van máshol is, nem érdemes sokat keseregni rajta, mert még mindig sokkal jobb világban élünk, mint harminc éve, amikor például a nagynénémék 13. kerületi lakásához csak a folyosón volt vécé. Nekem szerencsém, hogy az alkotásban ki tudom ereszteni ezeket a feszültségeket, így a hétköznapokban kevesebbet foglalkozom velük.

Hogyan lettél metalénekesből könyvkiadó?

A Cser Kiadó családi cég, anyám alapította, és a mai napig ő az ügyvezető. Ez egy szakkönyvkiadó, főként kertész-, barkács- és kötős-horgolós szakkönyvekkel, amikhez én adom a szépirodalmi vonalat. Nem célunk a Scolarral vagy a Magvetővel versenyezni, de ha be tudok hozni egy-két dolgot, ami szélesíti a portfóliót, mint például az alternatív ’56-os novelláskötet, az tök jó. A másik forradalom ötlete egyébként a dobosunktól, Szűcs Petitől jött, aki felvetette, hogy jó lenne egy novelláskötet, ami azt járja körül, hogyan alakulhatott volna másképp egy nagy esemény a magyar történelemben. ’56 praktikus téma volt, mert tavaly volt a hatvanéves jubileum, és lehetett támogatásra pályázni. Én szeretném folytatni, például egy olyan felvetéssel, hogy mi lett volna, ha másképp ér véget az első világháború.

Egy alternatív Trianon azért provokatívabb az alternatív ’56-nál.

Nem is csak Trianonról lenne szó, hanem arról, hogy mi történik, ha egyben marad a Monarchia. Egy ilyen kötetet nagyon izgalmas összerakni. Rendkívül büszke vagyok A másik forradalomra, és arra is, hogy Totth Benedek nagyregényt ír az ’56-os novellájából, Horváth Viktor pedig a hamarosan megjelenő könyvében szintén alternatív történelmi kontextusba – egy ’68-as csehszlovák utópiába – helyez egy történetet, amihez a mi könyvünkbe írt novellája adta az ötletet.

És olyan eset előfordult már, hogy egy író a ti zenétekből merített ihletet a könyvéhez?

Nem hiszem, hogy konkrét műveket inspirált volna a zenénk, de kikapcsolódást jelent az íróknak, ahogy nekünk is a könyveik. Totth Benedek például volt már Superbutt-koncerten, Babiczky Tiborral pedig úgy ismerkedtem meg, hogy behívott egy interjúra a Petőfin futó műsorába. Ő hatalmas metalos, itthonról az Omega Diatribe a kedvence. Amikor Benedekkel és Tiborral utaztunk egy bukaresti könyvbemutatóra, felváltva raktunk be a Spotify-on zenéket, és a legvérivóbb számokat mindig a Babiczky tette be.

A Sátántangó t megmutattátok Krasznahorkainak? Állítólag követi a kortárs rockzenét.

Elküldeni egy számot szerintem már tukmálás lenne. Kivételt Cserna-Szabó Andrással tettem, akinek elküldtem a Hajnali állatot, mert a végén azt a sort, hogy „Istenem, hát ördög az ember”, a Mérgezett hajtűk egyik novellájából vettem. A nagymamája mondogatta, amikor bekapcsolták a rádiót, mert nem volt hozzászokva, hogy egy dobozból emberek beszélnek. Ismeretlenül megírtam neki, hogy „utólagos engedelmeddel ezt elloptam tőled”, mert ez egy jellegzetes mondat volt a novellában. Ha felismerhető sort veszel át egy szövegből, akkor az a tisztességes, ha elküldöd a szerzőnek.

Hol a határ a tiszteletteljes idézet és a lopás között?

Talán ott, hogy az átvett sor adja el a számot, vagy sem. A szerzői jogi törvényben is kitétel, hogy mennyire jellemző az adott szövegrészlet. Ha úgy fűzöd bele a sajátodba, hogy nem csak erről szól a dolog, akkor nincs vele baj. Két szó átvételén senki nem fog megsértődni. De fontos, hogy legyen hozzáadott értéke a saját soraidnak, ne pusztán az átvett szövegről szóljon a tiéd.

Az utóbbi időben rock- és sportéletrajzokkal is foglalkoztok. Megéri?

Duff McKagan, a Guns N’ Roses basszusgitárosának könyve a maga szintjén szép sikertörténet. A mai magyar piacon ezer-ezerötszáz példányt szoktak nyomni egy könyvből, de ebből hat hónap alatt a duplája is elfogyott. Egy életrajzzal, pláne ami egy lezárt életműről szól, mint Tony Iommi nyáron megjelenő könyve, hosszú távra lehet tervezni. Mi úgy gondoljuk, fontosabb, hogy a könyv jó, mint az, hogy ki van a címlapján. Az amerikai focis könyvünket Nate Jackson írta, aki játékosnak huszadrangú volt, íróként viszont remek és humoros a stílusa. A századik Ronaldo-életrajz helyett is inkább Joey Barton angol focista könyvét adjuk ki, aki hihetetlenül izgalmas személyiség: egyrészt egy igazi angol tahó, aki börtönben is volt kocsmai verekedésért, és nemrég eltiltották, mert magára fogadott egy meccsen, de közben melegjogi aktivista, aki kiállt azért, hogy a Premier League-ben több focista comingoutoljon. Érdekes történetekkel teli könyvet írt, és ez többet számít, mint az, hogy hányan ismerik a nevét.