„Egy nagyobb rend égi geometriája” – Ottlik Géza: Buda

„Hogy kiismerd magad a terepen, olvasó, létezésed terepén: merre van országút, merre taligaút,
merre gyalogösvény, képoszlop, naftakút, vashámor, magaslat, láp, lombos erdő és tűlevelű.”
(Ottlik Géza: A Budapesti [Budai] Torna Egylet)

„Az igazán álmos embernek, Esmé, mindig lehet némi esélye, hogy visszajut kép…
hogy visszajut képességeinek há-bo-rí-tat-lan bir-to-ká-ba.”
(J. D. Salinger: Alpári történet Esmének, szeretettel)

Már-már irodalomtörténeti közhely, hogy a Buda, melynek bizonyos részletei folyóiratközlésként – a Híd és a Jelenkor hasábjain – már a ’70-es évek végén, illetve a ’80-as évek első felében napvilágot láttak, 1993-as megjelenésével nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött, jórészt természetesen az ekkor már kultikus státuszt betöltő Iskola a határon támasztotta várakozásokat. „A Buda, úgy látszik, önmagában nem áll meg a lábán – az előző nagy regény nélkül nem működik, nem érthető (s nemcsak az apró, adatszerű, cselekményelemekre vonatkozó utalások szintjén): minden elemében az Iskolához, és csak az Iskolához kapcsolódik, annak kiegészítéseként, körülírásaként kell és lehet felfognunk – talán kissé igazságtalanul, de nem teljesen jogtalanul azt mondhatnánk: a Buda nem más, mint zseniális, illusztratív, variatív lábjegyzetgyűjtemény az Iskolához” – olvashatjuk Margócsy István emlékezetes, a 2000 folyóirat hasábjain megjelent kritikájában.

Hogy Ottlik posztumusz regénye leválasztható, egyáltalán leválasztandó-e a főműként tételezett Iskoláról, három évtizeddel megjelenése után is vita tárgya lehet.

Tekintettel azonban arra, hogy a Buda nem kizárólag az Iskolával, hanem tulajdonképp az életmű egészével áll szoros kapcsolatban, lép párbeszédbe – a szöveg születését övező felfokozott várakozás időszakától messze eltávolodva –, alighanem nem ez a legtermékenyebb szempont a megközelítéséhez. A Buda, mely az életmű Iskola utáni darabjaival tágabb értelemben véve párhuzamosan formálódott, átjárók sokaságát biztosítja az oeuvre szövegeihez – Ottlik regényei, novellisztikája mellett különös tekintettel esszéire és tanulmányaira –, a szóban forgó művek (újra)olvasására késztetve befogadóját. Sajátos kifejezéssel élve – Tandori Dezső „egy-életműves” fogalmának nyomvonalán haladva – nevezhetjük akár életműregénynek is. S hogy megállja-e a helyét önmagában, az Iskola (vagy éppen kitágítva: az ottliki próza) ismerete nélkül? Erre a kérdésre – ahogy arra Bojtár Endre is rávilágít – az tudna válaszolni, aki (persze a Buda kivételével) nem olvasta Ottlik műveit. Ami biztos: a posztumusz regény ezer szálon és különféle szinteken kapcsolódik az életmű egészéhez, miközben Ottlik korábban keletkezett regényeinek viszonylatában is jól körülhatárolható poétikai innovációval bír.

Dekonstrukció-rekonstrukció

Kelecsényi László állapítja meg Ottlik Géza életei című kötetének egyik zárójeles kitérőjében, hogy a Buda több aspektus mentén is párhuzamba állítható Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjével. A két műalkotás közötti esszenciális hasonlóság – megítélésem szerint – elsősorban az időhöz, illetve ezzel összefüggésben az emlékezéshez való viszonyulásban keresendő. „A filmet Tarkovszkij »az idővel való szobrászkodásként« határozta meg, de az ő idő-szobrai a modern polgári időfelfogástól a hagyományos, keresztény időfelfogáshoz való visszatérésről tanúskodnak. A középkori időben még minden térszerű volt, nem létezett lineáris idő, amelyet állandóan múltra, jelenre, jövőre szeletelnek. Tarkovszkij ennek megfelelően az időbeli változásokat is térbeli változásokként fejezi ki. A múltban és a jelenben, sőt a jövőben végbemenő történések – akár a középkori festészetben – gyakran együtt, egymás mellett jelennek meg” – olvashatjuk Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos Tarkovszkij, az orosz film Stalkere című monográfiájában. A Tükörben megjelenített időszemlélet kapcsán tett megállapítások végeredményben a Buda vonatkozásában sem veszítenek érvényükből. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a posztumusz regény voltaképpen a dekonstrukció-rekonstrukció kettőssége mentén szerveződik.

Ottlik legalábbis látszólag atomjaira bontja „megélt, még megíratlan jó nyersanyagát”,

a Buda egyik fontos önértelmező metaforájával élve „nagyítások” sorozatában láttatva saját és mások életének mozzanatait, azt érzékeltetve a befogadóval, hogy ezek gyakorlatilag tetszőlegesen felcserélhetők. A lineáris időfelfogás lebontása ugyanakkor nem jár együtt a teljesség igényéről való lemondással, e módszer (akárcsak Tarkovszkijnál) múlt, jelen és jövő egyidejű jelenlétének tapasztalatára vezethető vissza, mely – ha már átjárható életműről beszélünk – az Iskola egyik részletében nyer tömör megfogalmazást: „Nem tudom kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket. Pedig szeretném. Igaz ugyan, hogy mindez s még sok más is, amit majd el kell mondanom, egyszerre volt érvényes, egy időben. Medve fekete zubbonya akasztott meg az elbeszélésben. Ehhez is, mint a hálóterem egész képéhez, minden kis mozzanathoz és minden részlethez előzmények hosszú sora fűződött, sőt folyományok, következmények, később történt dolgok tartoztak hozzá, melyek visszamenőleg, visszahatólag egészítették ki a jelentését, tették teljessé az értelmét; s kölcsönös vonatkozások és kapcsolatok indáztak keresztül-kasul mindent.”

Ottlik A regényről című – először egyébként a Kortársban megjelent – tanulmányának jegyzetapparátusában állapítja meg, hogy a művészet adott esetben mintegy szembeszállva a nyelv önkényes és részleges „valóság-struktúrájával”, mely egyebek mellett az időt múlt, jelen és jövő hármasságára absztrahálja, az „ép, eredeti valóságot” tekinti kiindulópontjának, és abból hozza létre saját, „másféle struktúráit”. A Buda – amellett, hogy intertextuális kapcsolódási pontok kötik az életmű teoretikus-filozofikus szövegeihez – az emlékezés struktúraformáló eszköze által mintegy modellálja is Ottlik e regényelméleti tézisét.

Az emlékezés folyamata, a múlttal kialakított viszony – szoros összefüggésben a nem-lineáris időszemlélettel – sem a Tükör, sem pedig a Buda esetében nem (a szó köznapi értelmében) nosztalgikus jellegű: az emlékezés tétje ugyanis nem a vágyott múltba való visszatérés illúziójának megteremtése, hanem – az Iskola egyik kifejezésével élve – a „szeretet éghajlatába” való nem illuzórikus visszatérés. Az emlékezés tehát – mind a Tarkovszkij-film emlékező hőse, mind pedig az Ottlik-regény elsődleges elbeszélője, Bébé részéről – lényegében a gyógyulás eszközeként szolgál – többek között más tudatokkal való „dialogikus érintkezés” révén (lásd a Buda Medvének vagy éppen Mártának tulajdonított betétszövegeit). Előbbi esetben a bűntudat, utóbbiban pedig elsősorban a hiány okozta válság miatt van gyógyulásra szükség.

Megtalált otthonok

„Visszakerültél hát Budára, ahol születtél” – olvashatjuk Ottlik regényének emblematikus nyitómondatát. Míg jóbarátja, Vas István a ’40-es években Elveszett otthonok címmel írta meg nagyszabású emlékirat-sorozatának nyitányát, addig Ottlik a Budával tulajdonképpen a hazatalálás, a megtalált otthonok regényét formálja, alakítja évtizedeken keresztül – számba véve élete csodáit: szabadulását az alreál „lakhatatlan gályarabságából” a Bocskai főreál poklába-paradicsomába (Hilbert Kornéllal, Rodriguez Gézával, „Nagy Négyszerszázassal”), édesanyja egy pesti (!) panziószobából is otthont teremtő „einsteini világvarázslatát”, 1956 októberét…

„Iskolák, futópályák, lakások házszámmal” elevenednek meg az olvasó előtt a „nagyítások” leltárszerű sorozatában – mégpedig a létezés általi érintettség, a jelenlét felszabadító élményének átütő erejével.

Így válik járhatóvá – Ottlik szándékának megfelelően – a regény terepe.

A hazatalálás központi motívuma, problémája kapcsán érdemes feleleveníteni a regény Egy békebeli temetés című, magával ragadó fejezetét, mely voltaképpen Ottlik Férfi-élet, majd Fényűző élet címmel is megjelent elbeszélésének átirata. Bébé, „végzett negyedéves növendékként”, ódzkodik visszatérni „előző életének” egyik fontos helyszínére, Kecskemétre, nem tudja ugyanis, miként viszonyuljon az őt gyermekként dédelgető öregasszonyokhoz – konkrétabban: nem tudja, miként nevezze Márikát, akivel egykor „Kisangyalomnak, Csillagomnak, Báránykámnak” szólították egymást. A „békebeli” világba való hazatalálás dilemmája e látszólagos nyelvi akadály ellenére is feloldhatónak bizonyul: Márika ugyanis őszinte örömmel, szeretettel és – ami a legfontosabb – szavak nélküli megértéssel fordul Bébéhez. Tisztában van ugyanis a Prédikátor szavaival, melyet az emlékező én így parafrazeál: „Ideje van a gügyögésnek. Ideje van a visszarugdosásnak. Ahogy ideje van a megszületésnek és ideje van a meghalásnak a nap alatt.” A nyelv hatáskörébe vetett jogos bizalmatlanság tapasztalatát artikulálja a fejezet kitérője is: a szavakkal csínján bánó cipész, Lajos bácsi – szemben a konkurenciával – fia unszolására sem hajlandó a békebeli szóval hirdetni üzletét, pedig cipői valóban „békebeli bőrökből” készülnek. „Egy életre szóló lábbelijeinek” minőségét tudniillik nem egy kétes értékű szó, hanem az érzéki tapasztalat szavatolja.

„Nagyításban kell nézni a dolgokat”

Az emlékező én számára azért fontosak „megőrzött régi film-negatívjai”, melyek „jól engednek magukból nagyítást csinálni”, mert ezek magukban foglalják a „látvány láthatatlan többletét”, az „érzést”. Amennyiben felidézhető – pontosabban: újra átélhető – a „pontatlan érzés”, biztosra veheti: „Még megvan Buda.” Arról nem is beszélve, hogy szüksége van rá „élete szerkesztődő térképéhez”, „egy nagyobb rend égi geometriájához”: „Nagyításban kell nézni a dolgokat, úgy látszik. Mert ahogy megnézem tisztességesen, most még azt is közli, szinte éles tisztasággal, amit akkor ott éreztem. Talán, hogy milyen velem a világ. Levegős labirintus. Adjunk egy nevet neki. Csak úgy vaktában. Mert verjenek agyon, ha el tudom mondani, és verjenek agyon, ha ma, ötvenhat év múlva, nem ugyanazt érzem a képről.”

A Buda nagy kérdése: vajon építhető-e tovább „életed áttekinthető rendje”, folytatható-e ezzel szinkronban a „gyarapodó műalkotás” (gondoljunk itt akár a regényre, akár Bébé regénybeli festményére, az Ablakra), ha a számodra legfontosabbak már nem élnek? Lehetséges-e Éva, Júlia, Medve, Szeredy, legfőképpen pedig Márta hiányában? Ahogy arra Hernádi Mária is rávilágít Az Ottlik-térkép című, kulcsfontosságú tanulmányában, az Ottlik-életmű origójában „a gyógyulás, a szabadulás, a hazatalálás és a feltámadás (vagy továbbélés)” áll. Ugyan az idős Bébé gyógyulása előtt látszólag áthidalhatatlan akadályok sorakoznak – saját betegsége, saját halálának „belátható” közelsége, a Márta hiánya okozta üresség –,

nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a regény mégis a kegyelem (jellegzetesen ottliki!) mozzanataival, a „minden megvan” élményével zárul,

s nyílik egyúttal a gyermekkor, a „szeretet éghajlatának” világára. A Buda valójában ennélfogva és ilyen értelemben, nem pedig látszólagos befejezetlensége okán befejezetlen.