Ábrázolnak, tehát vagyok – A reprezentáció mint értékválasztás a kortárs ifjúsági filmben

Az identitás mint gyakorlati téma

Az ifjúsági filmsorozatok a 2010-es évek második felétől kezdve egyre öntudatosabban vállalták fel a sebezhető csoportok reprezentációját – ebben különösen az amerikai Glee – Sztárok leszünk! népszerűsége volt iránymutató. A különbség a többi műfaji alkotás és a kamaszfilmek között mindig is az volt, hogy míg olyan – a pszichológiában a „nagy nyolcasként” ismert – identitásképző tulajdonságok, mint a rassz vagy a szexualitás a legtöbb sorozatban lappangva vannak jelen, a szereplők társadalmi osztálya, a színészek származása, a díszletek szintjén, addig az ifjúsági művek nagyrészt magáról az identitáskeresésről, azaz ezekről a tulajdonságokról szólnak. Az elmúlt mintegy tíz évben termékenységéből mit sem vesztő, identitásfókuszú filmes áramlatnak megkerülhetetlen darabja lett a most befejezett, Netflixen futó Szexoktatás. Mostani, záró évadának megjelenése kapcsán érdemes elgondolkodni, hogy valami megmutatásából következik-e művészeti érték is.

A Szexoktatás eredeti szinopszisa a társaságban esetlen középiskolás Otis (Asa Butterfield) és befutott szexuálpszichológusként közös otthonukban praktizáló anyja, Jean Milburn (Gillian Anderson) körül forgott. Jean hivatását Otis először titkolni igyekszik osztálytársai előtt, ám csakhamar összeáll az eszes, lényegében árva, és igen nehéz körülmények között élő Maeve-vel (Emma Mackey), hogy ketten – javadalmazás ellenében – tanácsokkal segítsék teljesítményzavaros és nemi beteg sulis ismerőseiket. 

Ám a sorozat és a műfaj egyik sajátossága, hogy a cselekmény rengeteg szálon fut, és nagyon szövevényes – így közben további karakterekkel és az ő interakcióikkal ismerkedik meg a néző.

Ezen – rendszerint szerencsésen rövid – cselekményrészletek általában valamilyen közbeszéd tárgyát képező kérdés vagy éppen kibeszéletlen egészségi állapot bemutatására vállalkoznak, viszont motiváltságuk miatt átlátszóan didaktikusak. A mű egészéről többet mondanak a hagyományosabban fölépített, hosszabb, személyesebb történetek, amelyek sikerességét is jobban indokolják. Így például egy-két rész erejéig láthatjuk, ahogy az ötvenhez közelítő, tudományos fokozatot szerzett Jean egy tinédzsertől kénytelen beletanulni új munkahelyén a kortárs tartalomgyártásba – de a sorozat végén inkább az marad meg, hogyan nézett szembe Meave saját maga és húga felnevelésének terhével.

Kevésbé általános, de a Szexoktatás sajátja, hogy pár mellékszereplő akár néhány perc játékidő után közönségkedvenccé tudott válni, és a rajongói figyelem legalább annyira összpontosít rájuk, mint a kiemelt karakterekre. Ennek egyik oka, hogy az érzelmeset a bohókással keverő alaphangulatból következően az alkotásban a színészi kiteljesedésre a szokásosnál több szabadság adódott – ráadásul a készítők a szereplők megformálása során a művészektől érkező kreatív ötletekre is nyitottak voltak. Bár a karakterek ütemesen cserélődtek, a több évadon át megmaradók közül kiemelkedett Otis afrikai bevándorló szülőktől származó legjobb barátja, a melegségét öntudatosan vállaló, élénk Eric (Ncuti Gatwa); Maeve legjobb barátnője, a lassabb felfogását szeretetteljes bölcsességgel ellensúlyozó, szexuális zaklatás áldozatává váló gazdag lány, Aimee (Aimee Lou Wood); az apja zsarnokoskodásával és saját szexualitásával egyszerre küzdő, Eric iránt érzett szerelmét zaklatással leplező Adam (Connor Swindells); valamint Adam apja, a dantei útját járó hajdani iskolaigazgató, Mr. Groff (Alistair Petrie).

Sajnos az utolsó évadra búcsút kellett mondanunk olyan favoritoknak, mint az űrlényes szexképek kedvelője, Lilly (Tanya Reynolds) vagy a bohém zenetanár, Mr. Hendricks (Jim Howick); visszatért viszont az újabban nemző apját és szexuális önazonosságát kereső Jackson (Kedar Williams-Stirling), a nem bináris Cal (Dua Saleh), az erőszakos kapcsolatba keveredő Viv (Chinenye Ezeudu), Maeve egykori, tolószékes udvarlója, Isaac (George Ronbinson), valamint a lány kallódó, szenvedélybeteg bátyja, Sean (Edward Bluemel). Bár már ez is elég szerteágazó, de a sorozat mögött álló Laurie Nunn producer-forgatókönyvíró érezhetően nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy négy új szereplőt is a középpontba állítson. Ők a transz szerelmespár Abbi (Anthony Lexa) és Roman (Felix Mufti), a hallássérült Aisha (Alexandra James), valamint a tini szexterapeuta, O (Thaddea Graham).

A dramatizáló látványostól a humanizáló láttatóig

A Szexoktatás hallatlan sikere azt mutatja, hogy Nunn a kortárs közízlés egy kiszolgálatlan igényére talált rá. Azóta többen is igyekeztek másolni a koncepciót, főleg három sajátosságát: a sokszínű kamaszokat, a társadalmi keretbe ágyazott személyes problémákat és a sebezhető csoportok bemutatását. Ilyen volt a Grand Army, az X generáció, legújabban a Heartbreak High – és valamelyest a Young Royals és a Fülig beléd zúgtam is. Az ifjúsági filmek népszerűsége a Haragban a világgal óta részben annak köszönhető, hogy kamasz közönségüknek az éppen aktuális, éppen most történő világban mutatnak példát az identitásképzésre – azonban a megjelenített karakterek egészen a közelmúltig általában a valóságnál jóval egysíkúbbak voltak. A Szexoktatás talán az első olyan könnyed kamaszsorozat, amely a forgatókönyvírói archetípusokkal és sztereotípiákkal egy új szinten számolt le.

Nunn karakterei emberibbek a korábbiaknál, de nem azért, mert mindenkinek van valami ciki szexbaja, hanem mert reflexíven formálódó, összetett jellemeket mutatnak be, akiket nem lehet a szokásos skatulyákba belehúzni, mint a „menő sportos csávó” vagy a „gonosz királylány”.

Pedig ha csak a már emlegetett Gleere nézünk, láthatjuk, hogy a haladó alapvetés is kimerült a pozitív és negatív személyiségjegyek árnyalásában. A Szexoktatás valóban rétegelt (főbb) karakterei általában következetesen ellenállnak minden sztereotipizálási kísérletnek, és az esetleg mégis becsúszó klisék, mint a mogorva, barna zakós igazgató, parádés együttérzéssel kaptak mélységet.

Megkerülhetetlen még a sorozat negyedik jellegzetessége, a jó arányérzékű humora, és hogy végig magabiztosan tudott lavírozni az érzelmes és a szellemes között. Már a kezdetektől ezt a vígjátéki voltából következő viszonylagos könnyedségét („feel-good film”) és a gúnyolódást nélkülöző „pozitív reprezentációját” emelték ki úgy a kritikák, mint a rajongói megnyilvánulások. Komolyabb és komikusabb hangulatokat vegyítő, emberközeli reprezentációra vállalkozó kamaszsorozatot nehéz is másikat említeni. Az utánzók eddigi elmaradása részben annak lehet az eredménye, hogy közben egy komolykodóbb, cinikusabb, kontrasztosabb ifjúsági sorozatos vonal is népszerűvé vált, amelynek zászlóshajói az egymás után induló 13 okom volt, Eufória és Elit. Ezeknek a koncepciója pedig sokkal közelebb áll a korábbi kamaszsorozatokhoz, azaz a stúdiók is nyitottabbak lehettek rájuk.

Egy pillantást vetve Nunn fesztelen művére, és a súlyosabb utóbbiakra – esetleg a hasonló Riverdale-re vagy A rivaldafény árára –, egyből látható, hogy a kamaszkorban egyszerre lényegessé váló testi és lelki önmagunkra ismerés mennyivel egyszerűbb a brit produkcióban mind képek, mind viselkedések tekintetében. Például a női főszerepben a gótos-emó szubkultúrák női stílusideáljait megelevenítő, a magazincímlapoktól mégis mérhetetlen távoli Maeve büszke és önmarcangoló természetével maga gátolja kiemelkedését a világban, amelynek ritkán jut eszébe nem leereszkedve segíteni. A legjobb barát most is vicceskedik, de most kockás hasú, aki a bulik előtt kisminkeli magát, harsány, de kedves, menő, de népszerűtlen, egyszerre határozott és vívódó. A főszereplő pedig a kamaszkor esszenciája a maga egyszerre nagyon átlagos és nagyon fura életével. És így tovább.

A reprezentáció esztétikája

A negyedik évad egyértelmű irányváltást tett az előző háromhoz képest, és attól függetlenül, hogy teljesen élvezhető maradt, érezhetően kevésbé sikerült, mint a korábbiak. Az írók folyamatosan fölszámolták a sorozatnak eredetileg szerencsésen feszes keretet adó narratív megoldásokat, mint Otis magánpraxisa vagy az iskolai tekintély abroncsa által összeszorított tanulói közösség. Az eredeti dramaturgiai nyomás lépcsőzetes elvesztése egyrészt a cselekmény ütemes haladását tette lehetővé, egyre újabb és újabb csoportok reprezentációját megoldó szereplőkkel és problémákkal, másrészt az így kialakult űrt mind jobban kuszálódó személyes szálak bevezetésével oldották meg. A különböző karakterekhez kötött cselekmények egyre kiegyenlítettlenebbek lettek, sokszor a főszereplők szálai súrolták az unalmasat, és végül a mostani, záró évadra néhány történet – például a szexuálpszichológus Jean húgáé – nagyrészt közömbössé vált. Az új szereplők már nem érdekesek önmagukért – jelentős részükkel nem tudunk együttérezni sem, mert nem kaptak elég időt a képernyőn.

Ha nem dugjuk homokba a fejünket, akkor egyrészt a diverzitásra a marketingkampányban is nagyon büszke forgalmazók mellett meghallhatjuk akár a kultúrharcos hangokat is. De a Szexoktatással kapcsolatban végül – akár esztétikai értelemben is – az a legérdekesebb kérdés, hogy vajon a reprezentáció, amely nemcsak szegélyezi, hanem a fókuszába is kerül, önmagában is értelmezhető-e művészeti teljesítményként. 

Hiszen a sorozat egyre erőltetettebb, azaz egyre kevésbé kifejtett, összetett, organikusan fejlődő személyes történeteket mutatott az idő előrehaladtával,

amelyek jelentős része az előzőek szerint aligha tudja megérinteni a nézőit. Különös módon a mű éppen saját bukdácsolásával bizonyítja, hogy a reprezentáció mégis, önmagában is lehet érték. Távolról, például az ilyen-olyan okok miatt föllépő cenzúra felől közelítve egyértelműnek tűnik, hogy az ábrázolás, a megmutatás által a művész igenis elgondolkodtathat, megihlethet, kikezdheti a sztereotípiákat. Igazán az a bosszantó, hogy az eddigi, megszeretett, és a mű szemlélete nélkül képernyőre valószínűleg nem kerülő szereplők búcsúja felemás lett, és hogy az újakat minden bennük rejlő potenciál és a korábbi sikereik ellenére sem tudták jól fölépíteni az alkotók.

Ma már egyértelmű, hogy a Szexoktatás igazi sztárcsináló tudott lenni, és ha nem veszi olyan komolyan társadalmi-vállalati misszióját a reprezentációról, akkor most alighanem sokkal szegényebbek lennénk. A gárdából a két legélelmesebb színész Ncuti Gatwa és Aimee Lou Wood volt, amit az is bizonyít, hogy az utolsó évadban a rájuk szánt idő vetekszik a szigorúan vett főszereplőkével. Mindkettőjük karaktere kifejezetten és elsősorban a sebezhető csoportokhoz tartozó emberek reprezentációjaként értelmezhető. Közülük is Wood az, akinek jutalomjáték a záró szezon: a szende Amy szerepében folyamatosan nyert egyre nagyobb teret, a végén pedig az erőszaktevés túlélését és földolgozását bemutató történetíve a veretes alakítások között is az egyik legegyedibb lett. A legjobb barát Ericet megformáló Gatwa az első három évaddal ellentétben egy lényegében elszigetelt cselekményszálat kapott, amely a már említett, misztikus vonalra korlátozódott – miközben korábban Eric története általában összetett volt. Dramaturgiai elkülönítése valószínűleg annak a jele, hogy a forgatókönyvírók is érezték, a cselekményszál mennyire képtelen szervesülni a nagy egészhez. Így a sorozat egyik legnagyobb felfedezettje végül a legkevésbé hiteles módon búcsúzott.

A Szexoktatásnak is meggyűlt a baja a kamaszfilmek rákfenéjével, a felnövéssel. Ahogy az identitások elkészültek, már egyre inkább szappanoperává vált az alkotás. Szexualitással és társadalommal összefüggő, hol humoros, hol érzékeny kritikai meglátásai a szereplői felé irányuló érett embersége miatt mégis végig őszintének tudtak tűnni. A készítők részéről mindenképpen bátor vállalás volt a különböző sebezhető csoportok megmutatását céllá emelni – még ha az utolsó évadban ezt nem is sikerült kibékíteni a film sajátos természetével. Utóéletét vizsgálva pedig azt mondhatjuk, hogy sikeresen vált hivatkozási alappá az ifjúsági sorozatok között – megtanította, hogy „így is lehet”.