A veszély mindig szép? – A manic pixie dream és mean girl karaktertípusokról

A manic pixie dream girl, vagyis „őrült tündér álomlány” karakter (a továbbiakban: MPDG) hosszú éveken keresztül volt a romantikus filmek és sorozatok körüli diskurzus kulcsfogalma, az elmúlt időszakban azonban érezhető változás történt a karakter ábrázolásában. Ennek leírására nemrégiben megszületett a manic pixie mean girl, vagyis a „őrült tündér rosszlány” kifejezés.

A manic pixie dream girl

A manic pixie dream girl karakterek a fogalmat megalkotó Nathan Rubin szerint olyan, zömében a húszas vagy harmincas éveikben járó, bölcsész érdeklődéssel rendelkező női figurák, akik életvidámságukkal, szétszórtságukkal mozdítják ki a végletesen passzív férfi hősöket letargikus/megrekedt állapotukból. A karaktertípusról magyar nyelven Bartal Dóra publikálta a legátfogóbb tanulmányt, aki a manic pixie dream girl megjelenését például a screwball comedyk hősnői, a noir femme fatale-ja, a hollywoodi reneszánsz nőfigurái és a ‘80-as, ‘90-es évek dezorientált karaktereinek filmtörténeti hagyományában vizsgálja. Rámutat arra is, hogy a megnevezés önmagában ellentmondásos, hiszen a manic jelző a normaszegésre, míg a dream és a pixie épp a nőkkel szembeni klasszikus elvárásokra utal.

A karaktertípussal szemben megfogalmazott kritikák épp erre az ellentmondásosságra irányulnak: ezek a lányok hiába tagadják meg sok tekintetben a női hősökkel kapcsolatos klasszikus hollywoodi elvárásokat (fontos számukra az önmegvalósítás, nehezen definiálható munkákat végeznek, nem prioritás az életükben a gyermekvállalás),

a manic pixie dream girl semmiképpen sem tekinthető teljes értékű feminista koncepciónak, hiszen a karakterek egyetlen célja, hogy a férfi főhős életébe változást hozzanak.

Bartal Dóra ezt nevezi „narratív katalizátor” szerepnek, Jennifer Gouck pedig ennél is tovább megy, és egy egész dramaturgiai struktúrát azonosít be, amelyet a manic pixie dream girl fogalma határoz meg.

Gouck modellje öt szerkezeti egységet különít el a manic pixie dream girlt mozgató alkotások narratív felépítésében: 1) Megismerjük a szomorú, elakadásokkal küzdő, gyakran kertvárosi férfi karaktert. 2) Ezután megérkezik a lány a fiú életébe, utóbbi rögtön érzi, hogy a jövevény titokzatos, nem olyan, mint a többiek. 3) Ezt követően a páros először barátságot köt, majd szerelmi viszonyba kerül. 4) A közös élmények után jön egy nagy vita, Gouck szerint gyakran akkor, amikor kiderülnek az MPDG titkai, múltbéli sebei. 5) Végül azonban ismét békét kötnek, és nem ritkán egy nagymonológ fogalmazza meg a tanulságokat, a férfi karakter jellemfejlődését.

Álom és valóság határán

Marc Webb 500 nap nyár (2009) című filmje a narrátor kijelentésével indul, hogy bár egy fiú és egy lány kapcsolatáról lesz szó, nem szerelmi történettel lesz dolgunk. Ezt akár úgy is fordíthatnánk, hogy bár egy klasszikus MPDG-narratívára készülünk, a feloldás azonban nem lesz ennyire egyszerű. A film női főszereplőjét Summert Zooey Deschanel játssza, aki nemcsak szerepében, de személyében is az eddigiekben ismertetett fenomént testesíti meg. A film rendezője ennek felhasználásával az első pillanattól fogva konzekvensen építi a női főhőst az átlagos-mégsem átlagos kettősségével definiálva. A lány semmiben sem különbözik Tom (Joseph Gordon-Levitt) korábbi barátnőitől, a férfi mégis másnak látja, mert saját fantáziáit vetíti rá – remek képi gag, amikor a bicikliző lány testméreteit mérnöki ábrává stilizálja a film, Summer legnagyobb eredményei között pedig például egy helyi fagyizó felfuttatása kerül elő.

A film látszólag megtagadja a klasszikus dramaturgiai felosztásokat, hiszen a kronologikus időrendet felrúgó elbeszélésben a kapcsolat stádiumai asszociatív viszonyba kerülnek egymással. Ennek ellenére a goucki felosztás összes fontos eleme megjelenik Webb rendezésében: a nagy találkozást ráébredés követi, végül pedig megszületik az újbóli egyensúly.

Az 500 nap nyár leglátványosabb vonása – a megfordított nemi sztereotípiák mellett – a folyamatos reflexió a párkapcsolat problematikusságára.

Ezt gyakran külső nézőpontot képviselő karakterek fogalmazzák meg. Tom barátai értetlenséggel fogadják megszállottságát, de e szempontból a leghumorosabb és legfontosabb a fiú húgának (Chloë Grace Moretz) megjegyzése, aki a film tizenötödik percében azt mondja bátyjának, hogy „attól, mert egy helyes lánynak ugyanolyan furcsa az ízlése, mint neked, még nem lesz a lelki társad”. Kulcsfontosságú az a jelenet is, amikor Tom végre, a szakítás traumáját kiheverve újra elmegy randizni, partnere pedig felhívja a figyelmét, hogy Summer tulajdonképpen sosem ígért más, mint amit nyújtani tudott, így a csalódást sokkal inkább saját irreális elvárásainak köszönheti.

A párkapcsolat megkérdőjelezéséhez járulnak hozzá a cselekmény során előkerülő filmes referenciák is: Tom egy musicalbetétben (a zsánerben elmosódik a határ valóság és képzelet között) fakad dalra az első közös éjszaka után, majd egy animált madár is megjelenik a képernyőn. Egyre világosabb tehát, hogy egy projekcióról van szó, amelyet konfrontálni kell a valósággal – ahogy azt a rendező meg is teszi, amikor osztott képernyőn mutatja a pár újbóli találkozását, miközben az egyik oldalon a fiú elvárásai, a másikon pedig a valós események peregnek.

Webb rendezése azért kifejezetten kompetens dramedy, mert az idealisztikus párkapcsolati elvárásokat a valósággal konfrontáló jelenetek humorosan és tudatosan reflektálnak a műfaji és nézői előfeltevésekre.

A fordított nemi szerepek ugyancsak izgalmas megközelítési módokat kínálnak az MPDG mítoszhoz. A koncepcióban összemosódnak a hierarchiák: míg a férfi karakter végletesen passzívnak, és ily módon a környezete számára kiszolgáltatottnak látszik, valójában a film egésze szempontjából ő van cselekvő pozícióban. Az 500 nap nyár azonban ennek visszásságaira is rákérdez: amikor Tom megpróbál megfelelni a klasszikus maszkulinitáskoncepció elvárásainak (például a lány miatt verekedésbe keveredik), Summer szemében ellenszenvessé válik. A film végül akkor jut el a teljes körű reflexió szintjére, amikor az utolsó jelenetben Summer önálló ágenssé válik, hiszen közli a fiúval, hogy már eljegyezte őt egy másik férfi, akivel rögtön érezte, amit Tommal sosem.

Így jártam veled

Hasonló dinamika mozgatja a Liberal Arts című 2012-es filmet is. Az alkotás nem véletlenül kapta a magyar forgalmazásban az Így jártam én megnevezést, hiszen írója, rendezője és főszereplője egyaránt Josh Radnor, aki Ted Mosbyt játszotta a 2000-es évek egyik legnépszerűbb sitcomjában, az Így jártam anyátokkal-ban. Radnor nagyjából itt is ugyanazt a figurát hozza: egy elkeseredett középkorú férfit alakít, akit az zökkent ki mindennapi letargiájából, hogy meghívják egykori egyetemére egy volt tanára (Richard Jenkins) búcsúztatójára, ahol találkozik egy jelenlegi diákkal, Zibbyvel (Elizabeth Olsen). Kettejük között hamar szoros barátság alakul ki, amely órákon át tartó sétákban és hosszas levelezésekben nyer teret.

Radnor rendezése klasszikus indie mozi, amelyben csupán néhány mellékalakítás (az előbb említett Jenkins, illetve a nimfomániás angolprofesszort játszó Allison Janney) kiemelendő. Ráadásul az MPDG karaktertípus megjelenítésében is igencsak regresszív alkotásról van szó: Zibby színházi műveltsége, öltözködése, hosszú monológjai, illetve egyáltalán a tény, hogy nem találja a helyét kortárs környezetében, mind különcségét húzzák alá. Ám van egy jelenet, amely miatt a film feltétlenül érdemes a figyelmünkre. A történet során mindkét főszereplő eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha viszonyt kezdenének. Végül a gondolatkísérlet odáig jut, hogy a lány arra kéri a férfit, feküdjön le vele, ám Radnor karaktere visszautasítja, mert szerinte ezzel jogtalanul használná ki tapasztalatából, stabil élethelyzetéből adódó előnyét. Az Így jártam én tehát foglalkozik az álomlányformulában megjelenő egyenlőtlenségekkel, és az 500 nap nyárhoz hasonlóan végül egy klasszikusabb párkapcsolat felé tereli a főhőst. Így bár reflektálatlanul hagy bizonyos kliséket, képes foglalkozni a viszony etikai oldalával.

A veszély felé

Ahogyan a manic pixie dream girl, úgy annak továbbfejlesztése, a manic pixie mean girl fogalma is egy magazincikkben tűnt fel először: Evan Romero, a Men's Health szerzője használta egy idén februári írásában a megnevezést, itthon pedig a Magyar Narancs foglalkozott a témával. Romero szerint ezeknek a női karaktereknek az előretörése azt mutatja, hogy a nézők és az alkotók is „elfogadták, hogy az élet szívás”. Szerinte

a „mean girlök” abban különböznek a „dream girlöktől”, hogy életvidámság helyett cinikus hozzáállásukkal babonázzak meg a férfi főhőst, és elbizonytalanítják azzal kapcsolatban, milyen érzéseket táplálnak irántuk.

Romero a titkot is a karaktertípus fontos összetevőjeként jelöli meg, de ez már az előző esetben is szinte elengedhetetlen volt.

A Men’s Health írása olyan karaktereket említ a jelenség példájaként, mint A Fehér Lótusz második évadában az Aubrey Plaza által alakított Harper, a Te című sorozatban a Charlotte Ritchie által játszott Kate Galvin vagy a Netflix Wednesday című Addams Family spin-offjának címszereplője Jenna Ortega megformálásában. A felsorolás bátran kiegészíthető a 2019-ben induló, nemrégiben záróévaddal jelentkező Szexoktatás Maeve Wiley-jával (Emma Mackey) is.

Maeve tökéletes megfelelője a karakter Romero által meghatározott típusának, ugyanakkor a cikk szerzője egy fontos részletet figyelmen kívül hagy:

ezekben a történetekben a férfi és a női karakterek között nagyon gyakran jelentős szociális különbség van.

A nő általában a társadalom perifériájára szorul, ilyen értelemben is kimozdítva a komfortzónájából a felső középosztálybeli férfi hőst. Maeve-nél ez teljesen egyértelmű, hiszen a történet elején egy lakókocsiban lakik, de fontos karakterépítő elemként jelenik meg nála az intimitás leértékelése és a kapcsolódástól való félelem is – épp ebből fakad a cinikusság, amely a Men’s Health cikkének címében a mean szócskát eredményezi.

A titok nem választ el

Bár Romero állításai helytállóak, a manic pixie mean girl egy általam azonosított másik altípusa is egyre inkább teret nyer a coming-of-age történetekben. Ennek szemléletes példája az Alaska nyomában című 2019-es sorozat, amelynek az eredettörténete több szempontból is szimbolikus. A történet alapjául szolgáló regény John Green nevéhez fűződik, aki az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb young adult szerzője, a szériát jegyző Josh Schwartz pedig a 2000-es évek népszerű tiniprodukciójának, a Narancsvidéknek az egyik készítője. A mű megfilmesítési jogai hosszú évekig vándoroltak stúdióról stúdióra (egy korábbi verzió szerint például az Oscar-díjas Sarah Polley készített volna filmet a regényből), és talán nem véletlen, hogy végül csak akkor kapott zöld utat, miután egy másik, hasonló tematikájú és dramaturgiájú youngadult-adaptáció, a 13 okom volt hatalmas sikert aratott, és élénk szakmai és közéleti diskurzust hívott életre.

Az Alaska nyomában alaptörténete szerint a gimnazista Miles Teller (Charlie Plummer) hosszas kérlelés után eléri, hogy szülei bentlakásos iskolába küldjék. Ott megismerkedik az Ezredes becenévre hallgató osztálytársával (Denny Love), aki később a legjobb barátja lesz, illetve a címben szereplő Alaska nevű lánnyal (Kristine Froseth). Miles hamar a baráti társaság része lesz, majd személyesen is közelebb kerül a lányhoz, akibe az első napon beleszeretett. Kettejük dinamikája később tökéletesen megfelel Romero meghatározásának, hiszen Alaska bizonytalanságban tartja a fiút a kapcsolati státuszukat illetően, sőt, rendre annak az ellenkezőjét mondja, amit Miles épp hallani szeretne.

A karakter bemutatása és ikonográfiája szintetizálja a dream és a mean girl attribútumokat.

Alaskáról az első néhány jelenetben annyit tudunk meg, hogy nem veti meg az alkoholt, dohányzik, rengeteget beszél, és épp gipszben van a karja. Nem sokkal később kiderül, hogy neki közel sem olyan fontos a testi érintés, mint Milesnak (ez az, amire Romero úgy hivatkozik, hogy a női főhős számára látszólag irreleváns, hogy milyen érzelmeket kelt a körülötte lévő férfiakban). A Jay Asher már említett, 13 okom volt című regényéből készült szériához hasonlóan ez esetben is nagyon fontos dramaturgiai elem, hogy a tragédia a kezdetektől fogva közeleg, ráadásul (ugyan a nagy elődhöz képest kevésbé egyértelműen) az Alaska nyomában is jelzi, hogy kivel állnak majd kapcsolatban a szomorú események.

A femme fatale felé

Észre kell tehát vennünk, hogy a manic pixie dream girl aranyosságát és életvidámságát végérvényesen felváltotta a veszély. A mean girl ezen típusa határozottan visszafordul a film noirok és a későbbi erotikus thrillerek femme fatale-jaihoz. A kapcsolatteremtés már konkrét veszéllyel jár, a háttérben pedig nem ritkán valamilyen mentális betegség húzódik meg (egy tanulmány például a borderline személyiségzavar jeleit vizsgálta Alaska karakterében).

Ezek a női (anti)hősök már úgy forgatják fel a férfi életét, hogy korántsem biztos, hogy vissza lehet térni az eredeti állapotba.

Ennek a fordulópontnak meglepően konkrét kijelölését láthatjuk a sorozatban: Alaska az egyik jelenetben elmondja a fiúnak, milyen múltbéli traumák terhelik, majd megkérdezi, miért maradt ennek ellenére is mellette. A korábban említett goucki modellben a vita legtöbbször akkor alakul ki a két szereplő között, amikor kiderülnek a múlt titkai, itt viszont a férfi hős már nem ijed meg ezektől, mert erősebb az elhatározása és más a vonzalom természete.

Az Alaska nyomában kapcsán jogosan felvethető kérdés, hogy vajon a történet nem romantizálja-e a mentális betegségeket és az abból következő káros kapcsolati mintákat. A készítők ugyan belecsúsznak néhány gyakran látott karakterépítési klisébe (Miles memoriterként tudja híres emberek utolsó mondatait, ami egy nagyon direkt utalás arra, hogy a fiú nem éli önfeledten az életét, Alaska ruháiban és sminkjében pedig erőteljesen dominál a fekete), ám végig reflektálnak a viszony lehetetlenségére. És mivel az évad kétharmadára helyezik a tragédiát, szót tudnak ejteni annak okairól is, ezzel elkerülve, hogy a lány tragédiája kizárólag a fiú jellemfejlődésének kontextusában nyerje el az értelmét.

A legfrissebb filmeket és sorozatokat vizsgálva egyértelműnek látszik, hogy a manic pixie dream girl mára túlhasznált és meghaladott toposszá vált.

Ennek lehetnek tisztán dramaturgiai okai (a nézők hamar felismerik és már unják a sémát), de minden bizonnyal az emancipatorikus feminista kritika újbóli felerősödése is hozzájárult a karakter jelentőségének csökkenéséhez, hibái felismeréséhez. A manic pixie mean girl alig néhány hónapos fogalomként még sok tisztázatlansággal rendelkezik, de alkalmas lehet a változás leírására. Az új koncepció megpróbálja visszahelyezni cselekvő mivoltába a női hősöket, miközben egyértelmű visszafordulást jelez korábbi korok típuskarakterei felé.