Nélkülük nem lehet élni? – Családi és baráti szitkomformák az Agymenők univerzumában

Az Agymenők (2007–2019) sok szempontból korszakhatár a televíziós vígjátéksorozatok történetében. Egyrészt a geekkultúra mainstreambe szivárgásának talán legszemléletesebb példája, másrészt – legalábbis jelen állás szerint – az egyik utolsó igazán népszerű klasszikus szitkom (szituációs komédia). Nem volt tehát meglepő, amikor bejelentették, hogy kap egy testvérsorozatot, és az is logikusnak tűnt, hogy egy klasszikus előzménytörténetben Sheldon fiatalkorát ismerjük meg, amelyre az eredeti mű ugyan gyakran utalt, de általában csak jelzésszerűen (az anya vallásossága, a testvérek későbbi sorsa és az apával való rossz kapcsolat volt visszatérő téma), így megmaradt a lehetőség a mélyebb kifejtésre, illetve arra, hogy a készítők bizonyos szempontból felül is vizsgálják azt, amit az eredeti sorozat állított a Cooper családról.

Most, hogy Az ifjú Sheldon (2017–2024) is véget ért, érdemes figyelmet szentelni a spin-offnak. Egy kiváló szériáról beszélünk, amely mintha puzzle-darabként egészítené ki az eredeti sorozatot egyrészt tematikai, másrészt műfaji szempontból. Mindez pedig remek lehetőséget ad arra, hogy áttekintsük a szitkom műfajának történetében bekövetkezett változásokat, amelyek jelentősen eltolták attól az alapüzenettől, amellyel az 1950-es évektől kezdve a televízió egyik meghatározó formátumává vált.

Képzelt és valós közösségek

A szitkom kifejezés annyira gyakran kerül elő a különböző filmes diskurzusokban és a mindennapi rajongói párbeszédekben is, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, pontosan tudjuk, mit jelent. Pedig ez közel sincs így, sőt a kutatók között sincs konszenzus a definícióval kapcsolatban. Az amerikai lexikonok szerint a szitkom egy olyan humoros tévésorozat, amelynek visszatérő szereplői vannak. Antonio Savorelli szitkomkutató szerint emellett azt is érdemes kiemelni, hogy az állandó helyszínek és a ciklikusan ismétlődő események is fontosak. A helyek, terek egyik emblematikus megjelenési formája a szitkomokban a kanapé, amelyen a társaság összegyűlik, illetve a törzshely (általában söröző, kávézó), ahol szintén gyakoriak a találkák. A helyszínek fontosabbak, mint az idő, épp ezért a sorozatok időkezelése nagyon gyakran homályos (Az ifjú Sheldon készítői is elismerték, hogy a gyerekek a történet szerint egymást követő két évadban azért nem idősödtek, hogy több idejük legyen kidolgozni a narratívát). Ebből kifolyólag

a műfajban a változás és az állandóság különös viszonya figyelhető meg.

Savorelli szerint azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy a szitkomok eliminálják a fejlődést, de általában azt is egyértelművé teszik a nézők számára, hogy kedvenceik, valamint a számukra legfontosabb érzések és események nem változnak – a szerző példája ennek szemléltetésére a Jóbarátok befejezése, a főszereplők utolsó közös kávéja. (A szitkomok állandósághoz és nosztalgiához fűződő viszonyával kapcsolatban érdemes megnézni a never nothing YouTube-csatorna videóesszéjét is, melyben az Így jártam anyátokkal egyik epizódja szolgáltatja a példát.)

A műfaj történetét áttekintve válik érthetővé az a változás, amely a szitkomok alapüzenetét is érinti. Tóth Krisztina médiakutató tanulmánya szerint a szitkom műfaja szinte egyidős a televíziózással, hiszen első képviselői már 1947-ben a képernyőre kerültek (igaz, ekkor még a szappanopera egyik változatának tekintették a nézők).

Az 1950-es évektől a család hangsúlyosabban volt jelen a szitkomokban, s hosszú évekig annak legfontosabb elemévé vált.

A ‘60-as, ‘70-es évektől fokozatosan megjelennek a munkahelyi (mindenekelőtt a MASH) és egyéb közösségeket ábrázoló szitkomok, majd a ‘90-es évek elején a Seinfeld és a Jóbarátok sikerével a baráti társaságok életét bemutató sorozatok végleg átvették az uralmat. Tóth Krisztina így foglalja össze ezt a változást:

„A Jóbarátok (Friends) és a Szeleburdi Susan (Suddenly Susan) – mindkettő a kilencvenes évek terméke – szereplői huszonéves fiatalok, akik mindannyian külön élnek a szüleiktől, de még nem alapítottak családot (vagy családi kapcsolataik felbomlásával visszatérnek a baráti közösségbe); a legszorosabb, állandó kötelék a barátaikhoz, munkatársaikhoz fűzi őket. […] Jellemző erre a közegre, hogy segítségért még véletlenül sem fordulnak családjukhoz – sőt, olykor a hirtelen megjelenő családtagok, szülők, testvérek stb. okozzák a problémát – hanem kizárólag a baráti közösségben élnek, megoldást is csak ez a társaság hozhat. A szituációs komédia a maga görbe tükrében meglehetősen pontosan ábrázolja azt a társadalmat, ahol a családi kapcsolatok egyre kevésbé funkcionálnak, fokozatosan elveszítik jelentőségüket.”

Jillian Sandell I'll Be There For You: Friends and the Fantasy of Alternative Families című szövege azért is nagyon izgalmas, mert 1998-ban, tehát a Jóbarátok sugárzása alatt született, mégis rendkívül pontosan elemzi a sorozat alapvető működésmódját: a televízió – és az általunk is tárgyalt téma – alapvető paradoxona, hogy általában ideális családokat ábrázol, holott statisztikákkal igazolható, hogy az emberek többsége nem ilyenben él.

A Jóbarátok-féle „pal-com” ezzel szemben azt állítja, hogy az az igazi család, amelyet mi választunk,

ahol olyan emberekkel alkothatunk közösséget, akiknek a céljai és az igényei hasonlóak a miénkhez.

Egy zseni környezete

A fenti példákból is jól látszik, hogy a szitkomok – ahogyan a popkultúra számos terméke – reflektálnak a társadalmi változásokra. Ennek kapcsán jegyzi meg a Filmvilágban Nánay Bence, hogy „bár a sitcom formailag erősen konzervatív műfaj, sem politikailag, sem ideológiailag nem nevezhető konzervatívnak”. Az Agymenők sikere ennek ékes példája, hiszen amellett, hogy a barátságot dicsőítő sorozatok sorába illik, az alternatív maszkulinitáskonstrukciók mainstreamben való megjelenésének is fontos mérföldköve, hiszen egy olyan sorozatot követtek hétről hétre milliók, amelynek főszereplői érdeklődési körükkel, viselkedésükkel tagadják a popkultúra általános (konzervatív) férfiképét.

Az Agymenőkben különösen fontos lesz, amit Sandell a baráti társaságokat összetartó értékekről és igényekről állít. Chuck Lorre sorozatában a főszereplőket az köti össze, hogy az érdeklődési körük (tudományos kérdések, képregények, általánosságban a popkultúra) és viselkedésmintáik a többségi társadalom szemében furcsának tűnnek. A széria ennek érzékeltetésére szerepelteti a szomszéd szőke színésznőt, Pennyt (Kaley Cuoco), aki rezonőrként, némileg a nézők nézőpontját érvényesítve reflektál a szedett-vedett csapat szokásaira.

Az Agymenők baráti társaságában az az idealisztikus, hogy a sorozat szerint elképzelhető egy olyan közösség, amelyben az említett jellemvonások nem képezik folyamatos vicc, kirekesztés tárgyát

(persze a társaságon belül vannak konfliktusok). A sorozat végig eredményesen játszik azzal a kettősséggel, hogy egyrészről a főszereplők magas társadalmi státusszal rendelkeznek, a tudományos élet elismert tagjai, azonban a többségi társadalom és leginkább a környezetük szemében ez nem tűnik értékesnek (hiszen Leonard szüleit leszámítva más kultúrkörből érkeznek).

Az Agymenők felépítése felidézi a klasszikus baráti társaságos szitkomok struktúráját, ennélfogva a család gyakran csupán jelzésszerűen, poénforrásként jelenik meg a történetben. Howard (Simon Helberg) édesanyja harsány hangként kap szerepet, Leonard (Johnny Galecki) anyja pszichiáterként folyamatosan analizálja a fiát is, Sheldon anyja pedig szinte vallási fanatikusként tűnik fel. Egyértelmű, hogy a főszereplők az általuk túlzottan hétköznapinak érzett családjukban nem találják a helyüket, számukra az nem tudja megadni a megfelelő érzelmi és intellektuális támogatást.

Érdemes megfigyelni azt is, hogy a sorozat előrehaladtával milyen mértékben változott meg a (heteroszexuális) párkapcsolatok és a család megítélése. Az első évadok visszatérő poénforrása volt, hogy a főszereplők nem tudnak (Raj esetében szó szerint) kommunikálni a nőkkel, ennélfogva fel sem merül a párkapcsolat lehetősége. Idővel azonban mindenki, még a korábban teljesen antiszociálisnak ábrázolt Sheldon életében is megjelenik egy stabil kapcsolat Amy (Mayim Bialik) személyében.

Az Agymenők egyrészről a korábban említett tendencia folytatásaként a baráti társaság megtartó erejét hirdeti, de közben végül a nukleáris család ideája felé tolja azokat a karaktereket is, akik korábban minden tettükkel tagadták ezt.

Ezzel mintha a készítők azt üzennék, hogy azok az ideák, amelyeket korábban építettek, némileg hamisak voltak: még a különc tudósok sem tudnak családi kötelékek nélkül élni.

A sorozat kritikai visszhangjában visszatérő állítás volt, hogy az utolsó néhány évadban a korábbi intellektuális humort felváltotta egy inkább a romantikus komédiák felé közelítő irány, ami nem nyerte el a keményvonalas rajongók tetszését, akik a húrelmélet és Schrödinger macskájának emlegetése miatt kezdték követni a sorozatot. Az évadokat áttekintve egyébként valóban érezhető egy ilyen irányváltás, ami némileg a baráti társaságos forma korlátait is mutatja, hiszen ha egy sorozat a sokadik évadát kezdi, szükség van a komolyabb személyiségfejlődésre.

Sheldon és a többiek

Még tartott az Agymenők, amikor 2017-ben elindult az Az ifjú Sheldon, amely a kortárs franchise-logika egyértelmű következménye, hiszen a Star Wars előzménytrilógiája óta az univerzumépítés egyik leggyakrabban használt eszköze, hogy ismert karakterek múltjába nyerünk betekintést. Ez azonban rendkívül érdekes választás volt, hiszen Az ifjú Sheldon már premisszájával is azt hirdette, hogy itt a barátok helyett a család lesz a középpontban.

Ez főleg a sorozat második felében volt jellemző, az első néhány évadban még egyértelműbben lehetett látni az eredeti szériához való kapcsolódás igényét. Ekkor Sheldon jellegzetes szokásainak kialakulása és az a fajta geekhumor volt a középpontban, amely az Agymenőket is népszerűvé tette.

A széria felénél azonban a készítők érezhetően tágítottak a fókuszon.

Bár Sheldon természetesen továbbra is fontos szereplője volt a róla elnevezett sorozatnak, a családtagok egyre nagyobb szerephez, saját történethez jutottak, és még fontosabb lett a családi egység szerepe.

Abban minden kutató egyetért, hogy a szitkom alapvetően sztereotípiákból építkezik, s nincs ez másként Az ifjú Sheldon esetében sem. Mary Cooper (Zoe Perry, az Agymenőkben Maryt játszó Laurie Metcalf lánya, aki így személyében is reprezentálja a kontinuitást) a mindent megoldó és a családját tekintve mérhetetlenül önfeláldozó anya, az idősebb George (Lance Barber) a tipikus texasi apa, aki a sört is sörrel issza, imádja a futballt, és nehezen beszél az érzelmekről. Georgie (Montana Jordan) hétköznapi tinifiú, akinek a lányok körül jár minden gondolata, Missy (Raegan Revord), Sheldon ikertestvére pedig szinte felnőttesen cinikus, ő az, aki a leggyakrabban verbalizálja testvére különcségét, és némileg a családban is háttérbe szorul a zseni mögött.

A családi komédiák gyakran nem azzal hirdetik ennek a társadalmi formának a szentségét, hogy tökéletes családokat ábrázolnak,

hanem épp a diszfunkcionalitás, a mindennapi problémák megmutatásával, ugyanis így hitelesebben tudják közvetíteni, hogy minden problémára van megoldás, és bár nem tökéletes egyik család sem, mégis ez az a közösség, amely valódi megtartóerővel bír.

Az előzménysorozat idővel drámaszériákra jellemző mélységgel tudta megmutatni a családi konfliktusokat és azok feloldását: a szülők házassági problémákkal küzdenek, de képesek megoldani azokat, és visszatérni egymáshoz; Sheldon rádöbben (és egy remek jelenetben ki is mondja), hogy mennyit jelent neki a húga, aki lehet, hogy nem érti az általa említett elméletek többségét, de érzelmileg olyan támaszt biztosít neki, amilyet talán senki más. És persze ott van Georgie, akinél a változás talán a legegyértelműbb: a sorozat végére felelősséget kell vállalnia, és egy saját család fenntartójaként kell kormányoznia az életét, hiszen barátnője, Mandy (Emily Osment) gyermeket hoz világra, akit a nehézségek ellenére megpróbálnak közösen felnevelni. A romantikus vígjátékkal foglalkozó kutatók szokták használni a „szerelem transzformatív ereje” kifejezést, amely a zsáner egyik alapmítoszát jelöli, miszerint a szerelem által meg lehet változni, a kapcsolatba már egy új ember lép be. Georgie esetében a család, az apaság transzformatív erejéről beszélhetünk, hiszen a fiú a gyermeke születésével egy csapásra felelősségteljessé válik, miközben a kommunikáció, az érzelmek kifejezése terén is rengeteget lép előre.

Az előzménysorozat végének legfontosabb eseménye Sheldon apja, az idősebb George Cooper halála.

Sheldon a tragédia hatására elgondolkodik azon, mi mindent nem mondott el az apjának, és hogy a látszat ellenére mennyire közel álltak egymáshoz. Az ifjú Sheldon végkifejlete személyiségformáló változásként ábrázolja az apa halálát (Sheldon ennek köszönhetően zárja le élete első szakaszát, és dönt a továbblépés mellett), és azzal, hogy végül felvillantja az egész sorozat kerettörténetét (Sheldon önéletrajzi könyve írása közben emlékezik vissza gyerekkorára), tulajdonképpen felül is vizsgálja az eredeti sorozatban ábrázolt viszonyokat. Hiszen az Agymenőkben nem úgy tűnt, hogy Sheldonnak fontos lenne a családja, az utolsó epizódban mégis úgy fogalmaz az anyjával kapcsolatban, hogy bár nem értette azokat a dolgokat, amelyek neki fontosak voltak, mindent megtett, ami tőle telt, és az ember valójában ennyit várhat a családjától. Az idősebb Sheldon épp emiatt (na meg persze Amy unszolására) megy el végül fia jégkorongmeccsére.

A két sorozatot érdemes úgy vizsgálni, mintha egymás komplementerei lennének.

Az Agymenők kultikus státusza megkérdőjelezhetetlen, de Az ifjú Sheldon végrehajtja azt a bravúrt, hogy egy saját jogán is izgalmas, elemeiben még talán az eredetinél is erősebb széria legyen, de közben nagyon sok átvett elemet is tisztázzon, új megvilágításba helyezzen. A közösségek fontossága egyértelműen összefűzi a két sorozatot: hiába szól mindkettő egy magának való zseni különböző életszakaszairól, be tudják bizonyítani, hogy neki is szüksége volt a közösségek támogatására. Úgy tűnik tehát, hogy akár családokról, akár baráti társaságokról van szó, a szitkomokban felbecsülhetetlen a közösségek, a társadalmi formák szerepe.

Egy új fejezet

Ezzel a két sorozat azonban nem zárta le teljesen az Agymenők univerzumát, hiszen októberben elindult a Georgie & Mandy’s First Marriage (Georgie és Mandy első házassága) című spin-off, amelyben Az ifjú Sheldonból már megismert párt követhetjük végig a szülővé válás és a függetlenedés útján, ráadásul rögtön egy önreflexív első jelenet után, amelyben a karakterek egy szitkomot néznek a tévében, és arról beszélgetnek, hogy a konzervnevetés vajon hozzátesz-e az élményhez.

Már a premisszából is látszik, hogy ennek a sorozatnak a középpontjában is a család áll, ám közel sem ideális famíliákat látunk. Georgie és Mandy kapcsolata nehezen lenne klasszikusnak nevezhető, hiszen a viszonyuk eredetileg egy hazugsággal kezdődött, a házasságnak pedig a gyerek születése volt az oka. De Mandy szüleinél (Rachel Bay Jones, Will Sasso) sem jobb a helyzet: köztük szélsőségesen egyenlőtlen a viszony, a férfinak tulajdonképpen semmilyen lényeges kérdésben nincs döntési joga. És mivel a korábbi szériákból és a címből is tudjuk, hogy a házasság nem végződik jól, a sorozatnak valós esélye lehet árnyalni az említett családképet, ugyanakkor az eddigi néhány epizód alapján úgy tűnik, Az ifjú Sheldonnal szemben ennek a spin-offnak nincs saját hangja, a készítők a korábbi paneleket próbálják újrahasznosítani.

Az Agymenők univerzuma ezzel együtt is bizonyítja, hogy a kortárs spin-off kultúrában is lehet minőségi, autonóm megközelítéssel rendelkező sorozatokat találni, amelyek elemzése közelebb vihet minket annak megértéséhez, hogy milyen közösségek, kapcsolati viszonyok és értékek jelennek meg a népszerű vígjáték sorozatokban.

Felhasznált irodalom

Nánay, Bence (2012). Amerikai sitcom: Narratív trükkök, Filmvilág 54(5).

Sandell, Jillian (1998). I’ll Be There For You: Friends and the Fantasy of Alternative Families, American Studies 39(2), 141–155.

Savorelli, Antonio (2010). Beyond Sitcom: New Directions in American Television Comedy, McFarland, Jefferson.

Tóth Krisztina (2000). Szituációs komédia – egy sajátos televíziós műfaj és magyar változata, Tudásmenedzsment 1 (1), 80–94.