Az idő rendje szerint – Bánföldi Zoltán művészetéről

Az Arnolfini házaspár fotónyomat-sorozat (2016–17) találó parafrázisát adja Van Eyck híres képének. Bánföldi rétegesen épülő konstrukciót valósított meg e széria esetében is, ahol a jelenet valós színpadra állításával, rekonstruálásával kezdte a munkát, hiszen a főszereplőket két beöltöztetett próbababa jeleníti meg, majd a mesterségesen előállított szcénát befotózta, és az így elkészült fényképet vászonként, hordozóként alkalmazva autonóm festői jeleivel látta el, illetve módosította. A korábban említett rétegzettség talán e művek esetében a legkomplexebb, hiszen az apró rajzi gesztusok mellett az ősi graffiti, az írott szöveg köztérre karcolásának elemei is felbukkannak a képtérben, felülírva és talán megszentségtelenítve az Arnolfini házaspár álló portréját. A latin feliratok jól ismert közmondásokat, unásig ismételt szentenciákat jelenítenek meg: Omnia vincit amor / A szerelem mindent legyőz vagy Sic itur ad astra / Így jutunk el a csillagokig – körülbelül olyan elcsépelt és valódi jelentésüket veszített mondatok, mint Van Eyck Arnolfini házaspárjának agyonreprodukált műve. Vajon nem felejtünk-e el látni, miközben nézünk, és gondolkodni, miközben élünk? Talán nem túlzás azt állítani, hogy Bánföldi újabb munkái egyre erősebb kritikai felhanggal bírnak. Talán összefüggésben van ez annak felismerésével, hogy az elmúlt húsz évben az idő szubjektív érzékelése radikálisan megváltozott, és az idő immár nem a dolgok értelmességének alapelve, hanem az idő mint olyan emberi léptékkel felfoghatatlanná vált.

Bánföldi 2018-ban készült, XXII. század című sorozata egy disztópikus gondolatkísérlet, amely egy valós város (a konkrét helyszín valójában lényegtelen) kiüresedett, ember és élőlény nélkül maradt, makettszerű részleteit idézi fel. Egy franciakert labirintusa paddal, egy téglakerítés vasajtóval, egy hetvenes évekbeli szalagház, amely előtt egy ottfelejtett bicikli áll: banális részletek, amelyek megannyi, mára elfeledett történet színhelyéül szolgálnak. Az élet totális hiánya néma emblémákká szelídíti e névtelen helyszíneket. Bánföldi festészeti kísérletei során alakította ki azt a technikai eljárást, amely vizuálisan a leginkább kifejezi az egyes idősíkok közötti átjárás izgalmát és problematikáját: vászonra projektált saját fotói az enkausztikus felületkezelés viaszrétege miatt olyan antikizáló lazúrréteget kapnak, amely a 19. századi fotók megsárgult viaszrétegét idézi. Bánföldi finoman adagolja sorozatán a múlt otthonos nosztalgiáját és a jövőtől való – egyfelől egyéni, ugyanakkor kollektív, de mindenképpen archetipikus – félelem érzését. Bár a XXII. század című széria 2018-ban, a járvány és a lezárások előtt készült, szinte váteszi pontossággal prognosztizálta a kiüresedő városok dermedt magányát és időtlenségét. A disztópia tehát valósággá vált: a történelemben nem először és vélhetően nem is utoljára.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat szeptemberi számában a 71. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető lesz a kortarsfolyoirat.hu-n.